Démonológia

jobbra|260px|bélyegkép|Démoni groteszk a svédországi grötlingbói templom 13. századi kapuzatán. A középkori templomok peremterületein elhelyezett torz alakok gyakran a szent térből kizárt vagy Krisztus által legyőzött rosszat jelképezték. A démonológia a démonokra, illetve a gonosz szellemi lényekre vonatkozó tanítások és képzetek rendszerezett vizsgálata. A kifejezés jelentése tudományterületenként eltérő. A keresztény teológiában nem önálló, a démonokat önmagukban rendszerező tudomány, hanem az angelológia része: elsősorban a Sátánnal és a démonokkal mint Istentől elfordult, bukott angyalokkal, valamint eredetükkel, természetükkel, működésük lehetőségeivel és korlátaival foglalkozik. A keresztény felfogás szerint ezek nem isteni vagy Istennel egyenrangú „természetfeletti hatalmak”, hanem teremtett, személyes és Istennek alárendelt szellemi lények. A vallástudomány, a történettudomány, a néprajz és a kulturális antropológia tágabb értelemben különböző vallások ártó, köztes vagy ambivalens szellemi lényeit, a hozzájuk kapcsolódó hiedelmeket, rítusokat és társadalmi képzeteket is vizsgálja.

A fogalom nem azonos az okkult „démonidézéssel” vagy a grimoárokban található démonjegyzékekkel. A tudományos démonológia leíró és történeti vizsgálat; a keresztény teológiai démonológia pedig a teremtéstan, a bűnről és a megváltásról szóló tanítás, a krisztológia és az eszkatológia összefüggésében értelmezi a bukott angyalokat. A történeti forrásokban „démonológia” néven emlegetett késő középkori és kora újkori irodalom ugyanakkor gyakran a mágia, a boszorkányság, az eretnekség, a jog és az ördögűzés kérdéseit is egyetlen rendszerbe foglalta.

A keresztény főáramú tanítás elutasítja a kozmikus dualizmust: a démonok nem Istennel egyenrangú, öröktől fogva létező rossz hatalmak, hanem véges teremtmények. A katolikus tanítás szerint természetük szerint jónak teremtett angyalok voltak, akik szabad döntésükkel váltak gonosszá; hatalmuk valóságos, de nem korlátlan, és nem akadályozhatja meg Isten üdvözítő tervének beteljesedését. A keresztény démonológia középpontjában ezért nem egy részletes démoni „rendszer”, hanem Jézus Krisztus győzelme, az ember erkölcsi felelőssége és a rosszal szembeni lelki küzdelem áll.

Elnevezés és fogalmi határok

A démonológia szó az ógörög δαίμων (daimón) és -λογία (-logia, „tan”, „értekezés”, „rendszeres vizsgálat”) elemekből alakult. A görög daimón jelentése az archaikus és klasszikus korban nem felelt meg pontosan a mai „démon” szónak. Homérosznál és más korai szerzőknél isteni hatást, az ember sorsát befolyásoló erőt vagy egy istenség nem pontosan megnevezett működését is jelölhette. Hésziodosz a hajdani aranykor jóindulatú őrző szellemeiről beszélt, Platón pedig a daimónokat az istenek és az emberek közötti közvetítő lényekként is ábrázolta. A szó önmagában nem hordozott szükségképpen erkölcsileg negatív jelentést; ezt az agathodaimón („jó daimón”) és kakodaimón („rossz daimón”) megkülönböztetése is mutatja.

A hellenisztikus és késő antik filozófiában, különösen a középső platonizmusban és a neoplatonizmusban, a daimónok köztes szellemi lényekként jelenhettek meg. Plutarkhosz és Türoszi Porphüriosz jó és rossz daimónokról egyaránt írt. A klasszikus görög szóhasználat tehát ambivalens volt: a daimón lehetett jóindulatú, ártó vagy erkölcsileg nem egyértelmű közvetítő hatalom. A korai zsidó és keresztény görög nyelvben ezzel szemben a szó jelentése egyre határozottabban negatívvá vált.

A görög Septuaginta a δαιμόνιον (daimonion) szóval adta vissza többek között a héber שֵׁדִים (sédím, „démonok”; MTörv 32,17; Zsolt 106,37) kifejezést, és egyes helyeken a népek isteneinek polemikus megnevezésére is használta. Az Újszövetség nyelvében a daimonion már következetesen gonosz vagy tisztátalan szellemet jelent; a klasszikus görög vallási-filozófiai ambivalencia itt lényegében megszűnik. A διάβολος (diabolos, „rágalmazó”, „vádló”) rendszerint a Sátán megjelölése, míg a többes számú „démonok” az ő uralma alá tartozó gonosz szellemekre vonatkozik. Az egyházi latinban ezt a különbséget a diabolus és a daemones szavak fejezik ki; a IV. lateráni zsinat ezért beszélt „az ördögről és a többi démonról” (diabolus et alii daemones).

A „démonológia” szót legalább három, egymástól elkülönítendő értelemben használják:

teológiai értelemben: a gonosz angyalokról szóló tanítás; vallástudományi és történeti értelemben: különböző kultúrák démonképzeteinek és az ezekhez kapcsolódó gyakorlatoknak a vizsgálata; történeti műfajmegjelölésként: főként a 15–17. századi, a démonok, a mágia és a boszorkányság rendszerét tárgyaló értekezések összefoglaló neve.

A három terület érintkezik, de nem azonos. Egy boszorkánypereket befolyásoló kora újkori kézikönyv állításai nem tekinthetők automatikusan valamely egyház dogmatikai tanításának, ahogyan egy mai antropológiai leírás sem dönt önmagában a démonok teológiai létezéséről.

Ókori vallástörténeti háttér

Mezopotámia és az ókori Közel-Kelet

Az ókori Mezopotámia vallási szövegei számos, az isteneknél alacsonyabb rangú szellemi lényt ismertek. Az akkád udug/utukku, ekimmu, šēdu és más elnevezések különböző védő, ártó vagy nyugtalan szellemekre vonatkozhattak. Az ilyen lényeket nem minden esetben erkölcsi gonoszságuk határozta meg: szerepük gyakran funkcionális volt, például betegségek, rémálmok, terméketlenség vagy egyéb csapások előidézése, illetve azok elhárítása. Ugyanaz a szellemi alak védő és fenyegető tulajdonságokat is hordozhatott, a rítusok pedig az isteni rend helyreállítását célozták.

Az ókori közel-keleti párhuzamok fontosak a bibliai képek történeti környezetének megértéséhez, de az azonosság vagy a közvetlen átvétel önmagában nem következik belőlük. A bibliai szerzők az ismert kulturális motívumokat Izrael monoteista hitén belül alakították át: az ártó szellemek sem önálló istenségek, sem Isten hatalmát korlátozó ellenelvek nem lehetnek.

Görög és római hagyomány

A görög-római világ daimónfogalma sokkal tágabb volt a későbbi keresztény démonfogalomnál. A daimón közvetíthette az isteni akaratot, őrizhetett személyt vagy helyet, magyarázhatott rendkívüli eseményt, de árthatott is. Szókratész daimonionja Platón és Xenophón leírásában olyan belső figyelmeztető jelként szerepel, amely bizonyos cselekedetektől visszatartotta a filozófust; nem azonos a keresztény értelemben vett megszálló gonosz lélekkel.

A késő antik pogány és keresztény szerzők vitája részben arról szólt, miként kell értelmezni a hagyományos kultuszok közvetítő lényeit. Porphüriosz a daimónok különböző osztályairól írt, míg Szent Ágoston De civitate Dei című művében azt állította, hogy a pogány kultuszokban tisztelt közvetítő szellemek nem vezethetnek az igaz Istenhez. Ágoston démonértelmezése a keresztény apologetika és a késő antik vallási polémia része; nem tekinthető az ókori vallások semleges vallástörténeti leírásának. A bibliai és korai keresztény szerzők a környezetükben ismert közvetítőlény-motívumokat nem változatlanul vették át, hanem az egyetlen teremtő Isten uralmát valló monoteista keretben értelmezték át.

Iráni vallások

A zoroasztrizmus szent irataiban a daéva szó rossz, a hazugság rendjéhez tartozó lényeket jelöl, noha indoiráni nyelvi rokona, a szanszkrit déva az indiai vallásokban istent jelent. Az avesztai vallási világban Ahura Mazdá és a romboló szellem, Angra Mainju küzdelme a jó és a rossz kozmikus szembenállását fejezi ki.

A perzsa uralom és a babiloni fogság utáni zsidó gondolkodás között lehetségesek történeti érintkezések. A modern kutatás azonban nem tekinti bizonyítottnak, hogy a zsidó démonológia közvetlenül és egységesen a zoroasztrizmusból származna. Inkább kulturális érintkezésről, részleges párhuzamokról és eltérő vallási rendszerek kölcsönhatásáról beszél. A fogság utáni zsidó irodalom saját szentírási hagyományokat – különösen a Ter 6,1–4, Izajás, Ezékiel és Dániel szövegeit – értelmezett újra, miközben a perzsa és mezopotámiai környezet fogalmai is hatással lehettek rá.

Zsidó és bibliai hagyomány

A Héber Biblia

A Héber Biblia nem tartalmaz egységes, részletes démonrendszert. A különböző korú és műfajú szövegek többféle ártó vagy tisztátalan lénnyel kapcsolatos kifejezést őriznek, de ezeket következetesen Isten uralma alá rendelik. Az ószövetségi monoteizmusban nincs helye egy Istennel egyenrangú rossz princípiumnak.

A sédím kifejezés a népek áldozataival kapcsolatban jelenik meg (MTörv 32,17; Zsolt 106,37). A sze'írím, szó szerint „bakformájúak”, a pusztai és tiltott kultuszokkal kapcsolódnak össze (Lev 17,7; Iz 13,21). Iz 34,14 a lílít nevű éjszakai alakot említi, de a vers pontos zoológiai vagy démonológiai értelmezése vitatott. Az engesztelés napi szertartásban szereplő Azazel (Lev 16) szintén többféleképpen értelmezhető: lehet helynév, a pusztaság megszemélyesítése vagy démoni lény.

Az 1Sám 16–19 Saul gyötrését „az Úrtól való rossz léleknek” tulajdonítja. A megfogalmazás nem önálló gonosz birodalmat feltételez, hanem azt hangsúlyozza, hogy még az ártó szellemi hatás sem esik kívül Isten végső uralmán. Az 1Kir 22 látomásában egy megtévesztő lélek Isten mennyei tanácsában kap szerepet. Ezek a történetek nem alkotnak későbbi értelemben vett rendszerezett démonológiát.

A héber שָׂטָן (szátán) köznévi jelentése „ellenfél” vagy „vádló”. Jób könyvében „a sátán” Isten mennyei udvartartásának vádló alakja, aki csak engedéllyel teheti próbára Jóbot (Jób 1–2). Zak 3-ban a főpap vádlójaként jelenik meg. Az 1Krón 21,1 már önállóbb kísértőként mutatja be Sátánt, amikor Dávidot népszámlálásra indítja. A bibliai fejlődésben tehát a vádló és kísértő alakja fokozatosan válik a gonosz személyes képviselőjévé.

A Ter 3 kígyója a történet közvetlen szövegében „a mező minden állatánál ravaszabb” teremtmény; a héber elbeszélés nem nevezi sem Sátánnak, sem démonnak. A kígyó és az ördög azonosítása a későbbi kánoni és apokaliptikus értelmezésben válik kifejezetté: a Bölcs 2,24 az ördög irigységéhez kapcsolja a halál világba lépését, a Jel 12,9 és 20,2 pedig az „őskígyót” az ördöggel és a Sátánnal azonosítja. A keresztény hagyomány e későbbi szövegek fényében olvasta a teremtéstörténetet.

A második templom kora

A Kr. e. 3. századtól a Kr. u. 1. századig keletkezett zsidó apokaliptikus és bölcsességi irodalomban a démonológiai képzetek részletesebbé váltak. 1Hénoch Vigyázók könyve a Ter 6,1–4 „Isten fiainak” történetét bontja ki: a lázadó angyalok tiltott tudást adnak át az embereknek, kapcsolatot létesítenek az emberek leányaival, utódaik, az óriások pedig erőszakot terjesztenek. Az óriások halála után testetlen szellemeik ártó démonokként maradnak a földön. Ez az eredetmagyarázat nagy hatással volt a korai zsidó és keresztény gondolkodásra, de nem vált minden zsidó vagy keresztény hagyomány kizárólagos tanításává.

A Jubileumok könyve Mastemát a gonosz szellemek fejedelmeként ábrázolja, akinek működését Isten korlátozza. A Holt-tengeri tekercsek közösségi iratai Belialt és a „sötétség fiait” Isten népének ellenfeleiként mutatják be, de végső vereségük eleve biztos. Tóbiás könyvében Asmodeus démon pusztítja el Sára kérőit, míg Rafael angyal Isten megbízásából gyógyulást és szabadulást hoz.

A második templom kori fejlődést korábban gyakran kizárólag babiloni vagy perzsa kölcsönzésként írták le. A jelenlegi kutatás a folyamatot a belső bibliaértelmezés és a külső kulturális érintkezések együtteseként vizsgálja: a Teremtés könyve, Izajás, Ezékiel és Dániel motívumai új értelmezést kaptak, miközben a mezopotámiai, perzsa és hellenisztikus környezet fogalmai is hozzájárulhattak a kérdésfeltevésekhez. A kialakuló kép így a rossz eredetére, az idegen uralomra, az erőszakra és az emberi felelősségre adott többféle zsidó válasz eredménye volt.

Rabbinikus hagyomány