Az első Charleston Harbor-i csata az amerikai polgárháború 1863. április 7-én, Charleston (Dél-Karolina) közelében vívott ütközete volt. Az uniós flotta kilenc páncélozott csatahajóból állt, továbbá az USA szárazföldi hadseregének egy kontingense be volt osztva melléjük, de ők nem játszottak aktív szerepet az ütközetben. A Samuel Francis Du Pont ellentengernagy parancsnoksága alatt álló hajók megtámadták a charlestoni kikötő öblének bejárata mellett épült védműveket. A washingtoni Tengerészeti minisztérium illetékesei lenyűgöző győzelemben reménykedtek, mely igazolta volna az általuk kitalált új stratégiát, a páncélozott csatahajókra telepített nehéztüzérséggel folytatott hagyományos erődök ostromát.
Du Pont hét Passaic osztályú, új és erőteljes monitort kapott a feladathoz, az erős USS New Ironsidest és a kísérleti USS Keokukot. A párhuzamosan folyó egyéb tengeri műveleteket szüneteltették, mivel erőforrásaikat a Charleston elleni támadás magának igényelte. Hosszú előkészület után az árapály és a láthatósági viszonyok engedélyezték a támadást. A lassú monitorok csak késő délután tudtak jó pozíciót felvenni, és az apály beálltakor Du Pontnak félbe kellett szakítani a harcot. A tüzelés mindössze két óráig tartott és a hajók képtelenek voltak az első védművek közötti áthatolásra is. A visszavonuló flotta hajói közül egy süllyedőben volt, a maradék legtöbbje pedig sérüléseket szenvedett. Egy tengerész életét vesztette, huszonegy pedig megsebesült. A konföderációsok öt halottat és nyolc sebesültet veszítettek. A hajók kapitányaival való megbeszélés után Du Pont megállapította, hogy a sikerre szinte semmi esélye, így lemondott a csata másnapi felújításáról.
Az ütközet háttere
Az USA oldala 1862 végén, 1863 elején a háború kedvezőtlenül alakult az Unió számára. A konföderációs észak-virginiai hadsereget ugyan az Antietam melletti ütközetben megállították és visszafordulásra kényszerítették, de Marylandből súlyos veszteségei ellenére hazaért Virginiába, és a Fredericksburgnél nagy győzelmet aratott a Potomac hadsereg fölött, és sikeresen szétzilálta annak egységét. A nyugati hadszíntéren a Mississippi folyam ellenőrzéséért folytatott küzdelem Vicksburgnél holtpontra jutott. A Konföderáció visszaszerezte a texasi Galveston kikötőjét. Északon a közhangulat a háború ellen kezdett fordulni, melyet az 1862-es őszi választási eredmény is megmutatott: a republikánusok teret veszítettek. A Lincoln adminisztráció egyre növekvő nyomást gyakorolt hadseregparancsnokaira annak érdekében, hogy győzelmekkel csiholjanak új elszántságot a csüggedőkben. Ebben a hangulatban kezdte szorgalmazni a Tengerészeit minisztérium a charlestoni támadást.
Charleston katonai jelentősége 1863-ban mérsékelt volt, mivel a keleti hadszíntéren a harcok főként Virginia és más határállamok birtoklásáért folytak. A kikötő blokádtörő forgalma nem sokkal haladta meg Mobile-ét vagy Savannah-ét; az Észak-Karolinai Wilmington fontossága messze meghaladta a többi kikötőét. Szimbolikus jelentősége azonban jóval meghaladta stratégiai fontosságát. A támadás egyik résztvevőjének szavai szerint "Fort Sumtert a közvélemény Északon és Délen is mint egy erőd citadelláját, a lázadás megtestesülését tartotta számon, és ebben a minőségében támadták és védelmezték."
A támadás leglelkesebb támogatója Gustavus V. Fox tengerészeti miniszterhelyettes volt. Foxot nagyban motiválta annak vágya, hogy a haditengerészetet függetlenítse a hadseregtől és kiemelje annak árnyékából. Fox irigyelte a szárazföldi hadsereg sikereit és az őket dicsérő sajtóvisszhangot, ezért szilárdan ragaszkodott hozzá, hogy Charleston elfoglalásának dicsősége kizárólag a haditengerészetnek jusson. Ezért nem aggasztotta különösebben, hogy Henry W. Halleck vezénylő tábornok nem vindikált nagyobb szerepet a hadseregnek a műveletben. Halleck mindössze - gyakorlatlan katonát volt hajlandó adni, akiknek feladata a tengerészet által kivívott siker elmélyítése, kihasználása lett volna, de máskülönben nem játszottak aktív szerepet.
A tengerészeti minisztérium a Dél-Atlanti blokádsvadron minden elérhető páncélozott hajóját bevonta a műveletbe, Du Pont ellentengernagy parancsnoksága alá rendelve őket. Zászlóshajója a masszív USS New Ironsides lett. További hét darab Passaic osztályú monitorral rendelkezett a flotta, melyek mind az eredeti USS Monitor továbbfejlesztett verziói voltak. A sólyákról egyenesen Dél-Karolinába vezényelték őket. Ehhez csatlakozott a USS Keokuk kísérleti páncéloshajója. Ez egyben azt is jelentette, hogy legénységük tapasztalatlan volt a hajók kezelésében, sőt az egyik hajó tüzérei végül arra sem kaptak lehetőséget, hogy ágyúikat akár csak egyszer is elsüssék az ütközet előtt. thumb|350px|A USS Catskill, Passaic-osztályú monitor. A felépítmény baloldali ágyúállásában a képen sejteni lehet a nagyobbik ágyút, mely a jobb oldali kisebb löveggel ellentétben nem fért ki a nyíláson.thumb|350px|A Passaic-osztály ágyúállása belülről, a Harper's Weekly magazinban 1862-ben megjelent megjelent illusztráció. Du Pont nem osztotta a minisztérium lelkesedését a páncélozott hadihajók iránt, mivel ugyan a parti tüzérség minden csapásának ellent tudtak állni, de lassúak voltak és támadóképességük is meglehetősen limitált maradt. A USS New Ironsides 16 ágyút hordozott, de abból egyszerre csak az egyik oldal 8 ágyúja tudott tüzelni egy célpontra; a Passaic osztályú monitorok pedig mindössze két ágyúval voltak felszerelve: egy 15 hüvelykessel és egy 11 hüvelykessel.
A felépítménybe telepített két eltérő kaliberű ágyú koncepcióját az magyarázza, hogy a Hampton Roads-i csata egyik tanulsága az volt, hogy a 11 hüvelykes ágyúk nem képesek leküzdeni a páncélozott csatahajók védelmét. Így a Passaic osztályú monitorokra nagyobb ágyúkat akartak rakni, melyekből azonban nem volt elegendő. Az eredetileg 11 hüvelykes ágyúk hordására tervezett felépítményben a 15 hüvelykes ágyú aránytalanul nagy helyet foglalt el és ki sem fért a túl szűk nyílásán, csak maga a lövedék. Mivel ha az ágyút ilyen állapotban elsütik, akkor a zárt térben keletkező nyomás megöli a kezelőszemélyzetet, Du Pont kénytelen lett az ágyú csöve köré egy fémtölcsért szerkesztetni, mely hermetikusan illeszkedett a felépítmény falához és így biztonságosan a fedélzetre vezette az ágyú elsütésekor keletkező lőporrobbanásból származó hőt, nyomást és füstöt. Csakhogy mivel ezek saját korukban már elavulófélben levő elöltöltős ágyúk voltak, a csőtorkolat hozzáillesztése miatt az ágyúk megtöltése drasztikusan lelassult mindkét lövegnél. A nagyobbik löveg legénységének a torkolat leszerelése és az ágyú utántöltéshez való kifordítása okozott gondot, míg a kisebbiknek a kezelőszemélyzetét a nagyobbik ágyú legénységének a tevékenysége akadályozta. Noha ezek hatásosabb lövegek voltak, mint az ellenük alkalmazott, átlagos 32 fontos ágyúk, de tűzgyorsaságuk sokkal kisebb volt amazokénál. A két lövés közötti utántöltési idő a hajókon elérte a hét percet. A normális méretű, 11 hüvelykes ágyúk, percenkénti 2-3 lövés tűzgyorsasága az eredeti 5-10%-ára csökkent, és a monitorok kapitányai nem akarták harcba vinni hajóikat, amelyet a minisztérium elutasított.
Du Pont a minisztérium monitorépítési programjától eleve nem volt elragadtatva, de mikor a minisztérium leveleiből értesült, hogy a haditengerészet terve szerint a hadsereg segítsége nélkül egyedül a monitorokra hagyatkozva kell bevennie Charlestont, további kételyei keletkeztek. Du Pont a háború eddigi részében éppen arról híresült el, hogy a haditengerészet és a hadsereg közös műveletei révén ér el sikereket, mint például Port Royal sikeres bevételét. Reed értékelése szerint Du Pont minden kételye ellenére sem nyújtott be másfajta haditervet Charleston elfoglalására. Legfőbb erőfeszítése inkább azt célozta, hogy hajói épségét megőrizze. Az ütközet értékelésekor figyelembe kell venni, hogy nyilvánvalóan nem hitt a győzelemben, így defetizmusa befolyásolhatta a kimenetelt is.
A CSA oldala thumb|350px|right|A konföderációs védelmi rendszer a Charlestoni öbölben.
P. G. T. Beauregard tábornagy irányította a Dél-Karolina, Georgia, Florida konföderációs körzetet. Mivel ő maga irányította a háborút 1861-ben kirobbantó Fort Sumter ostromát, így kimerítően ismerte a város körüli erődítményeket. Időközben megjárta az első Bull Run-i ütközetet, majd harcolt a nyugati hadszíntéren a Shiloh-i ütközetben és Corinth ostrománál, majd 1862 szeptemberében visszatért Charlestonba. Az irányítása alatt felállított ütegeket azóta betagolták a kikötő védelmi eszközei közé. Két utóda, John C. Pemberton vezérőrnagy és Roswell S. Ripley dandártábornok az elkövetkező másfél évben pár új szerzeménnyel gazdagították, de a lövegek zöme még mindig a régi volt. Pemberton irányította a Dél-Karolina és Georgia adminisztratív hivatalt, melyhez Beauregard visszatértekor hozzáadták Floridát. Ripley a hivatal Első Katonai Körzetét irányította, benne Charlestonnal.
Az öböl körül felépített erődítmények jól védtek az óceán felől érkező támadások ellen. A tengerhez legközelebb eső ágyúk a Wagner-üteg ágyúállásban voltak találhatóak és a Gregg ütegnél. Mindkettő a Morris Island szigetén helyezkedett el. Nem túl messze ezektől, az öböl egy emberkéz alkotta szigetén, a kikötővel azonos oldalon helyezkedett el Fort Sumter. Fort Moultrie és a hozzá tartozó lövegek némileg távolabb estek, mert a Sullivan's Islandre épültek. Mindezek együtt alkották az öböl külső, avagy elsődleges védelmi körét. A második kör a James Islanden épült Fort Johnsont és a Glover üteget, valamint a kikötőbeli Fort Ripley-t és a Castle Pinckney-t, továbbá a város déli végében levő white point-i üteget (Ramsay üteg) tartalmazta. A harmadik kört a Cooper, az Ashley folyón és Charlestonban elhelyezkedő számos üteg képezte, melyek a város szárazföld felől érkező fenyegetettségét voltak hivatva elhárítani. Összesen 385 földi telepítésű ágyút sorakoztattak fel. Ezzel a Charleston-öböl és a kikötő korabeli brit tengerésztisztek szerint a világ legfélelmetesebb erődített kikötőjévé vált. thumb|350px|right|A konföderációs tüzérség a Charlestoni öbölben.
A védelem továbbá felvonultatott az öbölben elhelyezett hajóelhárító akadályokat. Az elsőként felállított akadály egy sor cölöp volt Fort Johnson és Fort Ripley között. Ez nem bizonyult hatásosnak, mivel az áramlatok és a viharok hamarosan nagy darabjait kiszakították. Később ezért Fort Moultrie és Fort Sumter közé egy "bumm"-ot telepítettek. A bummot fatörzseken úszó hatméteres vasúti síndarabok képezték, melyeket lánccal fogtak egybe és lehorgonyoztak bizonyos távközönként. A hullámzás és az árapály azonban ezt is kimozdította helyéből. Kötélgubancokkal is kiegészítették, melyeket az ellenséges gőzhajók csavarjainak megbénítására szántak. Az akadályokba fektetett munka ellenére a védők nem gondolták, hogy egy ellenséges támadóflottát komolyan hátráltatnának. Ugyanezt volt elmondható a torpedókkal kapcsolatban, melyeket a mai katonai terminológia vízi aknáknak hív. Du Pont azonban nem volt tudatában hiányosságaiknak, így az akadályok és a torpedók mégiscsak aggodalmakat keltettek az összecsapásra való készülődés időszakában.
Létezett egy déli hajókontingens, melyet a CSS Chicora és a CSS Palmetto páncélozott csatahajó képezett. A hajók készenlétben álltak a támadókkal való harcba bocsátkozásra, ha azok a város felé közelednének, ám harcba vetésükkel kapcsolatban nagy volt a vonakodás, mert lassúságuk miatt nem látszottak jelentős veszélyt jelenteni az északi monitorokra.
Charleston védelme erős volt, de Beauregard a legrosszabbra készült. Röviddel azután, hogy másodszor is átvette a katonai parancsnokságot a város környéke fölött azt az elhatározást hozta, hogy a várost utcáról utcára fogják védeni szükség esetén. Francis W. Pickens kormányzónak írt levelében a következőket jelentette ki: „Szerintem az emberek és a kormányzat, s így mindenki egységes abban a vágyban, hogy a várost minden áron megvédje.”
A csata