Petri Csathó Ferenc (Szeged, 1945. október 23. – Deszk, 1997. május 29.) magyar költő, újságíró, szerkesztő.
Életpályája Édesapja, a bánsági sváb származású Petri Ferenc Dettán született 1909-ben; gyerekkorában családja Szegedre költözött. Édesanyja, Csathó Gizella az erdélyi Brassóban született 1922-ben. A második világháború éveiben ismerkedett meg Petri Ferenccel, aki ekkor tartalékos tisztként teljesített katonai szolgálatot Erdély területén. Házasságkötésük után Szegeden telepedtek le.
A háborút követően Petri Ferenc a demokratikus hadsereg tisztje lett, majd politikai tiszti megbízást kapott a Honvédelmi Minisztériumban. A koncepciós perek idején meghurcolták és elbocsátották állásából. Szegeden helyezkedett el könyvelőként hivatalnoki állásban. Három évvel az események után, 1952-ben a Rákosi-diktatúra a politikai szerepvállalása miatt deportálta Petri Ferencet és családját a hortobágyi Ebesre.
Petri Csathó Ferenc mindössze hatéves volt, amikor át kellett élnie a deportálás rettenetes traumáját. Ez a feldolgozhatatlan élmény egész későbbi sorsára rányomta a bélyegét, és az elszenvedett súlyos lelki sérülés költészetének a szenvedés mélységeit kifejező lírai eszköztárát is jelentős mértékben meghatározta. Iskolai tanulmányai alatt az osztálynaplóban úgynevezett X-es – vagyis osztályidegen besorolású – diákként tartották számon, ami eredetileg a gimnáziumba való felvételt is kizárta, de az ’56 utáni enyhülést követően jó tanulmányi eredményei és egy országos atlétikai úttörőbajnokságon elért első helyezése miatt gimnáziumban tanulhatott tovább.
A szegedi Ságvári Endre Gimnáziumban érettségizett, majd a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola magyar–történelem szakos hallgatója lett. Ekkor ismerkedett meg és kötött életre szóló barátságot költőtársaival, Szepesi Attilával és Veress Miklóssal.
Tehetsége korán jelentkezett; első versét tizenhat éves korában, 1961-ben közölte a Tiszatáj című folyóirat. Néhány év szünet után, 1967-ben jelentkezett újra versekkel, majd 1968-ban a Tiszatáj szerkesztősége – a versrovat vezetője ekkor Ilia Mihály volt – állandó munkatársai között mutatta be rendszeresen publikáló szerzőként. (Ekkor még Petri Ferenc néven ír; 1973-tól kezdte használni édesanyja vezetéknevét költői önmagára találásának identitásjelölő attribútumaként, valamint a névrokon kortárs költőtől, Petri Györgytől való könnyebb megkülönböztethetőség miatt. Újságíróként mindvégig eredeti nevén jegyezte cikkeit, riportjait, még szépirodalmi igényű tárcanovelláit is.)
1967-től haláláig számos költeménye jelent meg különböző antológiákban, s „költői otthona”, a Tiszatáj mellett olyan jelentős irodalmi folyóiratok publikálták verseit, mint az Alföld, a Forrás, a Jászkunság, a Kortárs, az Új Írás, a Hitel vagy az Új Tükör.
Pályafutása a Vasy Géza irodalomtörténész által ’69-es költőnemzedéknek nevezett „nagy generáció” egyik legígéretesebb tagjaként indult (az évszám a nagyszámú fiatal tehetséges költő egyszerre történő indulására utal, amikor „robbanásszerűen” hívták fel magukra a figyelmet).Vasy Géza: Az első évtized. In: uő (szerk.): Fiatal magyar költők. 1969–1978. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1980. 7–9. o. Szegeden a Tiszatáj szellemi műhelyéhez kötődő neves alkotók között mozgott, többek között olyan irodalmárok, esztéták, írók, költők, képzőművészek vették körül, mint Ilia Mihály, Mocsár Gábor, Grezsa Ferenc, Suki Béla, Szuromi Pál, Zoltánfy István, Novák András, Dér István, Pataki Ferenc, Veress Miklós, Szepesi Attila, Simai Mihály, Baka István, Tóth Béla, Rigó Béla, Temesi Ferenc.
Fiatalon kezdett érdeklődni az újságírói pálya iránt. Főiskolai hallgatóként írta első cikkeit a Csongrád Megyei Hírlapba, később a lap munkatársaként helyezkedett el a gazdaságpolitikai rovatnál, emellett kulturális témájú cikkeket is írt. 1973-ban Szolnokra került, a Magyar Rádió Szolnoki Körzeti Stúdiójában dolgozott rádiós szerkesztő-műsorvezetőként. 1977-ben – Nikolényi István rovatvezető hívására – visszatért Szegedre, ekkor már nem a megyei, hanem a városi napilapnál folytatta nyomtatott sajtóbeli pályafutását a Délmagyarország kultúrrovatának újságírójaként. Kiemelkedő zsurnalisztikai tehetségét felettesei más területen is kamatoztatni kívánták, és a gazdaságpolitikai rovat vezetését bízták rá.Vecsernyés [Dlusztus] Imre: A kötet a végső szövegek ügye. Tiszatáj, 39. évf. 7. sz. 1985. július. 19–20. o. Ebben a munkakörben a ’80-as évek első felében többször is konfliktusba került a lapot irányító pártvezetéssel. 1986-ban újabb kitérő következett: Budapestre költözött, és a Vasárnapi Hírek munkatársa lett. 1989-ben ismét visszatért szülővárosába, és a Csongrád Megyei Hírlap utódjának, a Délvilág című lapnak dolgozott ismét Nikolényi István jóvoltából, aki ekkor a Délvilág főszerkesztője volt. 1990-től Rózsa Imre András főszerkesztő felkérésére elvállalta a szabadelvű szociális és kulturális folyóirat, a Külváros szerkesztőbizottságának elnöki tisztségét, és részt vett a lap szerkesztésének koordinálásában.
Költői pályájának sajátos ellentmondásossága a ’70-es évek második felétől kezdett kiütközni: miközben viszonylagos rendszerességgel publikálta verseit irodalmi folyóiratokban, s teljesítményét egyöntetű elismerés övezte, pályatársaitól eltérően önálló kötete nem jelent meg, s nemcsak fiatal pályakezdő költőként, de jóval később sem. Így paradox módon úgy volt jelen az irodalmi életben, hogy miközben kortársai számon tartották, és generációja legjobbjai között emlegették, az irodalomtörténet-írás korifeusai – az első nagy „erőpróbának” tekintett saját kötet értékelésének híján – Petri Csathó Ferenc nevét nem jegyezték irodalmi lexikonokban, kézikönyvekben. „…még az Új magyar irodalmi lexikon második, javított és bővített kiadása, amely 2000-ben jelent meg, s amelynek főszerkesztője is e városban [Szegeden] él, sem vett tudomást a költőről, aki addigra már meg is halt. S aki nem válik legalább egy kortársi kiadású lexikon szócikkévé sem, az mintha nem is létezett volna.”Vasy Géza: Szegedi Don Quijote. Tiszatáj, 57. évf. 12. sz. 2003. december. 91. o. „Mit mondjon a kritikus, ha a világ rendetlensége következtében mindjárt a harmadik vagy a negyedik verseskötetét adja ki elsőnek a költő? […] Mit mondjunk egy költőnek, aki évtizedek óta van, csak éppen nincs jelen? Két-három évenként lovaggá üti egy rangos folyóirat, aztán elengedi a kezét, boldoguljon egyedül” – fogalmazta meg recenziójában a művészi jelenlét e sajátos paradoxonát Rigó Béla irodalomtörténész.Rigó Béla: Ige. Petri Csathó Ferenc 111 verse. Szeged – a Város folyóirata, 1995. május. 40. o.
Életében egyetlen verseskönyve jelent meg, a 111 vers ötvenéves korában, két évvel a halála előtt Szegeden, magánkiadásban, barátai összefogásának eredményeképp, Tandi Lajos szerkesztésében.
Ötvenkét éves korában hosszan tartó, súlyos betegség után hunyt el a deszki tüdőszanatóriumban.
Halálának tízéves évfordulóján, 2007-ben hagyatékának gondozója, Veszelka Attila szegedi költő, a Szegedi Írók Társasága akkori elnöke erőfeszítéseinek eredményeképpen Petri Csathó Ferenc Bocskai utcai szülőházának falán felavatták a „legszegedibb szegedi” költő emléktábláját.
Költői munkássága Korai évek: a saját hangját kereső „Petri Ferenc”
1961–1962 A költői indulásban életkor szempontjából évekkel megelőzte kortársait. Tizenhat éves korában, 1961-ben fedezi fel a Tiszatáj a „csodagyerekként” induló Petri Ferencet, s közlik Tavaszi vasárnap című versét. 1962-ben ismét verset közöl tőle a folyóirat, ezúttal egy olyat, amelyet elmondása szerint tizenkét évesen írt.Vecsernyés 1985, 19–20. o.
1966–1971 Néhány év hiátus után jelentkezik újra versekkel. A fiatal Petri Csathó Ferenc első költői korszakában meghatározó a saját, egyéni lírai hang keresése. Ekkoriban írt versei egyfajta kísérletként is felfoghatók, bár verselése, poétikai stílusa, a költemények dikciója már ekkor is határozott kontúrokat, könnyen felismerhető egyedi jellegzetességeket mutat (Anyám zsoltára, A bárány nevére, Nem ismerek rá, Csak ez az ősz a bizonyosság, Az ifjúság emlékei, Indázó kezek városában). Ebben az időszakban többnyire elégikus hangvételű, félhosszú verseket ír, költői eszköztára ekkor még „csillogóbb”, nyelvezete gazdagabb, dúsabb, verssorai díszítettebbek, áradóbbak, képei színesebbek, részletgazdagabbak, verselésének ritmikája kimunkáltabb, zeneibb, mint későbbi korszakaiban. Bár kortársai már ekkor „kész” költőnek tartották, ő maga ekkoriban nem volt elégedett lírai teljesítményével.
1972–1973 Egy rövid átmeneti időszakban változás áll be verseinek hangvétele, stílusa és tematikája terén, és ekkoriban kezd elszakadni fiatalkori költeményeinek lírai világától. Poétikai eszköztárának látszólagos redukálásával és nyelvezetének egyszerűsítésével párhuzamosan a különböző versformák alkotóelemeit rövidebb terjedelmű verseiben is nagyfokú változatossággal alkalmazza (jambikus és trocheikus lüktetés, klasszikus metrumok, ütemhangsúlyformák és gondolatritmus, belső rímek, kancsalrím, többszörösen ölelkező rímek stb.), és tudatosan törekszik a versei által megidézett világok befelé történő tágításával, mélyítésével. Ekkor talál rá arra az esztétikai minőségre, amely csak rá jellemző hangon és stílusban – különösen későbbi rövidverseiben –, szinte önálló műfajként jelenik meg költészetében: ez a groteszk, amelyet egyedi vonásai alapján Vasy Géza irodalomtörténész petrigroteszknek nevezett el.Vasy 2003, 94. o. (Legjelesebb groteszk rövidversei: Don Quijote lovag, Heraldika, Profán, Lorca, Cervantes, Tűnődve, Leltár Helsingőrben, Egy nap a toronyban, Az ige, Grock utolsó fényképe, A bolond halála, Orbis pictus, Triász, Mária ünnepei, Etűd objektív kamerára, Szent György eltévelyedése, Zárt tárgyalás.)
A megtalált költői identitás: „Petri Csathó Ferenc” 1973–1982