Giuseppe Fortunino Francesco Verdi (Le Roncole, 1813. október 10. – Milánó, 1901. január 27.) 19. századi olasz zeneszerző, az opera műfajának kimagasló egyénisége.
Szülei kocsmárosok voltak. A család szegény volt, de Verdi zenei tehetsége hamar megmutatkozott. 12 éves korára kinevezték a helyi templom orgonistájának, és hamarosan Bussetóba költözhetett, hogy megkezdje zenei tanulmányait. Ezután Antonio Barezzi zenerajongó kereskedő vette pártfogásába, és több zeneművet rendelt tőle a helyi Filharmóniai Társaság számára. Biztatására 1832 májusában Verdi Milánóba utazott, hogy felvételizzen a konzervatóriumba, de megbukott. Milánóban maradt, és magánúton tanult tovább.
Idővel karmesteri munkákat is vállalt, és ennek köszönhetően megismerték. 1835-ben visszatért Bussetóba, ahol megpályázta a Filharmóniai Társaság igazgatói posztját. 1836 márciusában megkapta hivatalos kinevezését, két hónap múlva pedig feleségül vette Barezzi leányát, Margheritát. 1838-ban lemondott posztjáról, és visszaköltözött Milánóba, ahol benyújtotta a Scalának első operáját, az Obertót. A sikeres bemutató után az operaház még három opera komponálására kérte fel. 1838-ban azonban meghalt a lánya, 1839-ben a fia, aztán 1840-ben a felesége – Verdi lelkileg összeomlott, és megpróbált kihátrálni a Scalával kötött szerződésből, de sikertelenül. A pünkösdi királyság bukása után felhagyott a vígoperák írásával. 1842-ben megírta a Nabuccót, amelynek politikai felhangjait a szabadságra vágyó olasz nép azonnal felismerte. A következő nyolc évben tizenkettő operát komponált, köztük A két Foscarit, az Attilát és a Macbethet. 1851-ben megírta a Rigolettót, amivel megalapozta világhírét. Az Aida (1871) után tizenöt évig nem írt újabb operát. Eközben beválasztották az olasz szenátusba, ahol öt évig tevékenykedett, átdolgozta több korábbi operáját, és megírta a Requiemet (1874). A Simon Boccanegra átdolgozása közben ismerkedett meg Arrigo Boito költő-zeneszerzővel, akinek szövegkönyveiből született meg a Verdi életművét megkoronázó két utolsó operája, az Otello (1887) és a Falstaff (1893). Élete végén egyházi műveket írt. 1901-ben halt meg agyvérzés következtében Milánóban.
Verdi a 19. századi opera Wagnerrel egyenértékű vezéralakja; az olasz zene világviszonylatban egyik leghíresebb képviselője. Művészetének fejlődése a korai 19. század jelentős olasz mestereinek – Rossini, Bellini, Donizetti – művészetéből ágazott ki, áttörte korának bel canto kliséit, és a zenedráma szolgálatába állította az éneket – korabeli kritikusai éppen emiatt zenéjét gyakran nyersnek, csiszolatlannak minősítették. Hatása óriási: a századforduló olasz operaszerző nemzedékére (Puccinire és kortársaira) gyakorolt közvetlen hatásán túl közvetve (Wagnerhez hasonlóan) erősen hatott az opera 20. századi fejlődésére is. Műveit ma is nagy sikerrel játsszák világszerte, és néhány részletük igazi slágerré vált, mint például a La donna è mobile (Az asszony ingatag) a Rigolettóból vagy a Brindisi a Traviatából.
Élete és munkássága Gyermek és iskolaévek Giuseppe Verdi 1813. október 10-én (vagy október 9-én – a rendelkezésre álló adatok pontatlanok) született Le Roncoléban, az akkori Parmai Hercegség Busseto nevű kis vásárvárosától négy kilométerre délkeletre fekvő falucskában. A sors iróniája, hogy ugyanebben az évben, május 22-én született Lipcsében Richard Wagner, aki élete során legfőbb zenei vetélytársa volt.
Mivel szülőföldje abban az időben Napóleon Francia Császárságának része volt, ezért a helyi anyakönyvben a gyermek neve – Giuseppe Fortunio Francesco – francia keresztnevekkel szerepel: Joseph Fortunin François.
200px|bélyegkép|Verdi szülőháza Apja, Carlo Verdi (1785–1867) Bussetóban kocsmát és üzletet tartott fenn, s 1805-ben vette feleségül Luigia Uttini (1787–1851), egy piacenzai fogadós lányát. Noha egy 1832-ben, Bussetóban megjelent népszámlálási jelentés illiteratónak, azaz írástudatlannak nevezi, Carlo Verdinek kellett rendelkeznie annyi képzettséggel, hogy 1825 és 1840 között a roncolei templom pénzügyi titkára legyen. A fennmaradt vaskos levelezés is írástudatlanságát cáfolja.
Giuseppe Verdi gyerekkoráról nagyon kevés információ maradt fenn, azok nagy részét egy megíratlanul maradt életrajz közli, amelyet későbbi nagy csodálója, Giuseppe Demaldé vetett papírra.
Giuseppének 1816. március 20-án húga született, Giuseppa Francesca, aki azonban 1833. augusztus 9-én agyhártyagyulladásban meghalt.
Gyerekkorában az ifjú Verdinek a zene volt a mindene. Legfőbb szórakozása az apja kocsmájába betévedő vándormuzsikusok és a templomból kiszűrődő orgonaszó hallgatása volt. A szájhagyomány szerint, amikor egy alkalommal a Szent Mihály arkangyal-templomban ministrált, annyira belefeledkezett az éneklésbe, hogy a feldühödött pap felpofozta. „Verje meg az Isten”! – kiáltott a papra az ifjú Verdi, akinek az átka a későbbiekben beteljesedett, hiszen évekkel később villám csapott a templomba, és halálra sújtotta a papot és a gyülekezet néhány tagját. A zeneszerző élete során szívesen mesélte ezt a történetet barátainak.
Zenei hajlamait állítólag Don Pietro Baistrocchi, a Szent Mihály arkangyal-templom orgonistája fedezte fel, aki egyben iskolai tanítója is volt. A gyermek apját rábeszélte egy ócska spinét megvásárlására, ennek köszönhetően az ifjú Verdi otthon is nyugodtan gyakorolhatott zenélni.
Tízéves korában beíratták a bussetói iskolába, így elkerült otthonából. Miután Don Baistrocchi meghalt, őt nevezték ki orgonistának, ami azt jelentette, hogy vásár- és ünnepnapokon gyalogosan kellett megtennie az utat Bussetóból Le Roncoléba. Díjazása jelentéktelen volt, és még otthoni támogatásra sem számíthatott, hiszen családja folyamatos pénzügyi problémákkal küszködött. A bussetói évek alatt az ifjú Verdit kiváló tanárok tanították, sikerült megtanulnia a klasszikusokat, humanista tudományokat és retorikát egyaránt. 1825-ben zeneiskolába került, amelyet a helyi templom orgonistája, Ferdinando Provesi vezetett. Verdit ezekben az években karolta fel Antonio Barezzi gazdag kereskedő, akitől többek közt apja, Carlo is áruját vásárolta. Négy lánya és két fia mellé családtagnak fogadta be. Barezzi maga is jártas volt zenei téren, hiszen a helyi zenekar vezetője volt, amellyel együtt nemcsak templomokban, hanem vásárokon is fellépett. Az ifjú Verdi számos darabot (nyitányok, indulók stb.) komponált a zenekarnak, sőt áriákat és kantátákat is írt templomi és színházi előadások számára. Ebben az időben írt nyitányt Rossini A sevillai borbély című operájához, valamint ekkor zenésítette meg Vittorio Alfieri Saul lázálmait is.
1829-ben megpályázta a közeli Soragna templomának orgonista állását, de tanára, Provesi ajánlása ellenére elutasították. Mivel így megszűnt a kilátása arra, hogy a közelben jól fizető állást találjon, az évek múlásával egyre nyilvánvalóbb lett, hogy Verdinek több szakmai képzettségre van szüksége, mint amennyi Bussetóban megszerezhető.
Időközben beleszeretett Barezzi idősebb lányába, Margheritába és mivel nem volt olyan anyagi helyzetben, hogy megkérje a kezét, milánói ösztöndíjért folyamodott a helyi segélyegyesülethez, a Monte di Pietàhoz. Noha jelentkezését kedvezően fogadták, az ösztöndíjakat sajnos már két évre előre kiosztották. Barezzi azonban megelőlegezte a pénzt, így Verdi 1832-ben Milánóba ment felvételizni. A felvételi kudarc volt, vizsgáztatói elutasították. Ennek fő oka a konzervatórium zsúfoltsága és Verdi kora (18 éves) volt. A vizsgáztatóbizottság egyik tagja, Alessandro Rolla, a Scala korábbi karnagya azt tanácsolta az ifjúnak, hogy tanuljon Vincenzo Lavigna mesternél, magánúton, aki zeneszerzést tanított a konzervatóriumban, és korábban maga is az operaház zenekarában játszott mint maestro al cembalo.
Tanulmányok Milánóban Barezzi segítségével sikerült Milánóba költöznie. Mivel túlságosan költséges lett volna magánszállás fenntartása, Verdi Giuseppe Selettinél, a bussetói iskolaigazgató unokaöccsénél, Barezzi barátjánál lakott. Az ifjú tanonc szükségleteiről (kottapapír, operabérlet, ruházat) Seletti gondoskodott, a számlákat Barezzi rendezte. A kapcsolat Verdi és házigazdája között két év alatt megromlott. Ennek pontos okai nem ismertek, tény viszont, hogy Seletti több panaszlevelet is írt Barezzinek. Feltételezik, hogy Verdi esetleges neveletlensége váltotta ki gazdája ellenszenvét, de a találgatások odáig terjednek, miszerint az ifjú zeneszerző bizalmas viszonyba került Seletti lányával. Ez kiváltotta Barezzi haragját is, aki egyik levelében felhánytorgatta Verdinek taníttatása költségeit is.
Tanulmányaival jól haladt, tanára rendszeresen dicsérte tanítványa szorgalmát, egyre növekvő bátorságát és kifogástalannak vélt jellemét is. Lavigna mutatta be Verdit a milánói filharmóniánál is, amelynek igazgatója, Pietro Massini hamarosan Verdi legkitartóbb támogatója lett. 1834-ben egy alkalommal Haydn Teremtését próbálták, s a három maestro, akik felváltva szokták a csembalókíséretet játszani, mind hiányzottak. Massini megkérte Verdit, hogy ugorjon be a helyükre, s elegendő, ha a basszust játssza. Verdi annyira fellelkesült, hogy egyszerre játszott a bal kezével és vezényelt a jobbal. A nagy lelkesedés láttán Massini felkérte az előadás levezénylésére, amelyet úri közönség előtt adtak elő a Teatro Filodrammaticóban. Ez volt első nagy sikere a milánói közönség előtt.
Orgonistaháború Bussetóban jobbra|200px|thumb|A Piazza Verdi, Busseto főtere, a komponista szobrával 1833 májusában meghalt Provesi, és a bussetóiak azonnal új orgonistát kerestek a helyére. Barezzi és a helyi filharmonikusok szerint a legmegfelelőbb ember Verdi lett volna, amennyiben befejezi milánói tanulmányait, de az egyház képviselői Giovanni Ferrarit, a szomszédos Guastallából látták volna szívesen a megüresedett helyen. Barezzi nem tett semmit Verdi érdekében, hiszen biztosították arról, hogy a megüresedett hely elfoglalására versenyvizsgát írnak majd ki. Novemberben Ferrari és még két muzsikus benyújtotta pályázatát, az egyház pedig vizsga nélkül Ferrarit nevezte ki orgonistának. Ekkor Barezzi haladéktalanul hazahívta Verdit, aki leadta pályázatát, de azt visszadobták, és közölték, hogy elkésett vele. A Monte di Pietà segélyszervezet, amely évekkel korábban elfogadta Verdi milánói pályázatát, szintén az egyház véleményét osztotta. Verdi nagy támogatója Galuzzi volt, Busseto alpolgármestere, akinek érveit azonban rendre letörték olyan állítólagos hírrel, hogy Margherita Barezzi szerint vőlegényének esze ágában sincs letelepedni Bussetóban, hiszen így cserbenhagyná milánói barátait. Később az egyházkerület püspöke is megerősítette Ferrari kinevezését, mondván, egy Ferrari korú emberben mégiscsak jobban meg lehet bízni, mint egy sima arcú ifjoncban, aki ki volt téve egy népes nagyváros bűnös csábításainak.
Verdi tiltakozásképpen levelet írt Mária Lujza parmai hercegnőnek, de a válaszra majdnem egy évig várnia kellett. Közben Bussetóban kitört az orgonistaháború. Verdi támogatói, a codinók és ellenzői, a coccardinók között. Mindkét tábor megpróbálta a maga oldalára állítani Francesco Cocchit, Mária Lujza belügyminiszterét, akinek beleszólása volt a kinevezésbe.
Verdi 1834 végéig Bussetóban maradt, és részt vett a filharmonikusok tevékenységében, majd visszatért Milánóba, Lavignához. Ekkoriban kérték fel, hogy pályázzon a monzai katedrális orgonista-állására, és tegyen próbát a jelentkezőknek kiírt fúgatémával. Beszámolók szerint Verdi saját kettős kánonjával gazdagította a szerinte soványka témát.