Ludovico Maria Sforza (Vigevano, Lombardia, 1452. július 27. – Loches, Francia Királyság, 1508. május 27.), ragadványnevén Ludovico il Moro, a Sforza-házból való főnemes, I. Francesco Sforza milánói herceg fia, 1489-ben a Milánói Hercegség régense, 1494–1499 között Milánó uralkodó hercege, a művészetek nagy pártolója, Leonardo da Vinci és más képzőművészek bőkezű mecénása. Az első itáliai háború (1494–98) kezdetén VIII. Károly francia király szövetségese, majd ellene fordult. A második itáliai háború (1499–1504) során 1499-ben XII. Lajos király elűzte. 1500-ban svájci zsoldos haddal visszatért, de elárulták és eladták őt a franciáknak. Loches várbörtönében halt meg.
Ragadványnevének – „il Moro” („a Mór”) – eredetére több feltételezés létezik. Kaphatta mélyfekete haj- és szemszínéről, bőrének sötét tónusáról. Lehetséges, hogy második keresztneve korábban Mauro (Mór) lett volna. Benedetto Varchi (1502–1565) humanista történetíró Storia Fiorentina c. művében Ludovico saját magáncímerén látható sötét bőrű férfialakról („a mórról”) ír. Alessandro Visconti (1884–1955) milánói történész professzor Storia di Milano c. könyvében felveti, hogy Ludovico alatt terjedt el Lombardiában a fekete eper (morus nigra) termelése, ennek helyi elnevezése moròn volt.Alessandro Visconti: Storia di Milano, Milano, 1945, 399. old.
Élete Származása balra|80px Édesapja I. Francesco Sforza (1401–1466) zsoldosvezérből lett arisztokrata, 1434–1443 között Ancona ura, 1450–1466 között Milánó uralkodó hercege volt. Apai nagyapja a Sforza-ház alapítója, Giacomo Attendolo (1369–1424) zsoldosvezér (condottiero), felvett nevén Muzio Sforza.
Édesanyja Bianca Maria Visconti hercegnő (1425–1468) volt, Milánó utolsó Visconti-házi hercegének, Filippo Maria Viscontinak (1392–1447) és Agnese del Maino grófnőnek († 1465) egyetlen leánya, 1441-től Francesco Sforza harmadik felesége.
A házaspár 8 gyermekének sorában Ludovico ötödik testvérként, harmadik fiúgyermekként született: Galeazzo Maria (1444–1476), 1466-tól haláláig Milánó uralkodó hercege, Ippolita Maria (1445–1488), aki 1465-ben a későbbi II. Alfonz nápolyi királyhoz, Aragóniai Beatrix magyar királyné bátyjához ment feleségül, de nem lett belőle királyné, mert a férje trónra lépte előtt meghalt, és ő volt Sforza Bona lengyel királyné nagyanyja, valamint Jagelló Izabella magyar királyné dédanyja, Filippo Maria (1449–1492), Korzika és Pavia grófja, Sforza Maria (1451–1479), Bari hercegnője, Ludovico Maria, „a Mór” (1452–1508), Bari és Milánó hercege, Elisabetta Maria (1453–1472); aki 1469-ben VIII. Vilmoshoz, Monferrato márkijához ment feleségül, Ascanio Maria bíboros (1455–1505), Pavia püspöke, Ottaviano Maria (1458–1477), Lugano grófja.
Anyai nagyapja, Filippo Maria Visconti herceg 1447-ben fiúörökös nélkül hunyt el. Veje, Francesco Sforza, a haderő parancsnoka ügyes politizálással 1450-re megszerezte Milánó hercegi trónját. A milánói nemesi famíliák elismerték szerzett hatalmát, de III. Frigyes német-római császár megtagadta hercegi beiktatását.
Ifjúkora Harmadik fiúgyermek volt, trónöröklésre kevés esélye volt. Anyja azonban gondoskodott kiváló gyakorlati neveléséről. Francesco Filelfo humanista tudós keze alatt Ludovico nemcsak klasszikus nyelveket, hanem képzőművészeti, irodalmi ismereteket is tanult, sőt kiképezték a kormányzás és hadvezetés mesterségére is. Jó kezű rajzoló volt, később Leonardo műhelyében is „besegített”, pasztellrajzolással.
Apja, Francesco Sforza 1466-ban elhunyt. A Santa Maria delle Grazie-templomban temették el, 30 évvel később Leonardo a sírhely közelében alkotta meg Az utolsó vacsora c. falfestményét. Ludovico legidősebb bátyja, Galeazzo Maria lett Milánó hercege. 1468-ban megnősült, gyermekei születtek, akiket neves uralkodó családokba (Savoyai, Habsburg, Este) házasított ki. Egy évtizeden át uralkodott, 1476-ban nemesi összeesküvők meggyilkolták. Trónját legidősebb fia, a hétesztendős Gian Galeazzo örökölte, Ludovico unokaöccse. Harc kezdődött a régensi hatalomért az özvegy hercegné, Savoyai Bona és a hatalmát gyorsan növelő Ludovico között.
Milánó régense 1479-ben Ludovico megszerezte Bari hercegének címét. 1481-ra győzött a milánói hatalmi harcban is, megkapta a régensi megbízatást. Visszaverte az elmozdítását célzó próbálkozásokat, és 13 éven át kemény kezű régensként kormányozta Milánót 1494-ig, a 25 éves Gian Galeazzo herceg váratlan haláláig.
Józan gazdasági szemléletű uralkodó volt. Fejlesztette a mezőgazdaságot, a ló- és marhatenyésztést, sok pénzt invesztált a fegyvergyártáshoz elengedhetetlen fémfeldolgozó iparba. A selyemiparban dolgozott. A milánói hercegi udvar fényét képzőművészek és kézműves mesterek munkája emelte. A fejedelem Milánóba hívta Leonardo da Vinci festő- és szobrászművészt, Donato Bramante építőmestert és számos jó nevű művészt, költőt, zenészt. A város építményeit, védelmi és műszaki berendezéseit is nagy léptékben fejlesztette. Erősítette az erődítményeket, feljavíttatta a szennyvízcsatorna-hálózatot. Fényes ünnepségeket rendezett a város népének kedvére. Folytatta a milánói székesegyház építését, kiszélesítette a város főútjait. Milánó és Pavia egyetemei virágzó éveket élhettek meg, a herceg bőkezű juttatásai révén. A pénzosztást természetesen a magas adóztatásból fedezte, emiatt elégedetlenséggel és néhány lázadással is szembe kellett néznie, de ezeket le tudta szerelni. Közben támogatta családja bajba jutott tagjait is. Unokahúgának, Caterina Sforzának férjét, Girolamo Riariót 1488-ban összeesküvők meggyilkolták. Az özvegy úrnő Forlì várába zárkózva dacolt az ellenséges Orsi-nemzetség ostromló hadával. Ludovico csapatokat küldött, akik szétverték az ostromlókat és felmentették Forlìt.
Házassága, gyermekei bélyegkép|Beatrice d’Este arcképe (Giovanni Pietro Birago miniatúrája, 1494, British Library 1491. január 18-án kettős Sforza–Este esküvőt tartottak: Ludovico Sforza feleségül vette Estei Beatrix (Beatrice d’Este) hercegnőt (1475–1497), Estei Herkules (Ercole) modenai–ferrarai herceg (1431–1505) és Aragóniai Eleonóra (1450–1493) leányát, ugyanekkor Gian Galeazzo herceg legifjabb húga, Ludovico unokanővére, Anna Maria Sforza (1476–1497) feleségül ment Beatrice bátyjához, Estei Herkules legidősebb fiához, Alfonz herceghez (1476–1534).
Ludovico és Beatrice házasságából két fiúgyermek született: Massimiliano Sforza (1493–1530), 1512–1515 között Milánó uralkodó hercege, a franciák elűzték. (II.) Francesco Sforza (1495–1535), Milánó utolsó Sforza-házi hercege 1521–1524 között és 1530-tól haláláig.
Tragikus egybeesés, hogy a közös esküvőn férjhez menő mindkét menyasszony 6 év múlva, ugyanabban az évben, 1497-ben hunyt el. Ludovico herceg vigasztalhatatlanul gyászolta szeretett feleségét, Alfonz herceg 1502-ben újra nősült, Lucrezia Borgiát, VI. Sándor pápa leányát vette feleségül.
Nagypolitikai játszmái Ludovico unokaöccsének, Gian Galeazzo hercegnek, de jure Milánó uralkodójának felesége Aragóniai Izabella volt, Aragóniai Alfonz nápolyi trónörökös leánya. 1494 januárjában Alfonz lett Nápoly új királya. A 25 éves Gian Galeazzo visszakövetelte magának a nagybátyja által gyakorolt tényleges hercegi hatalmat, és apósának segítségét kérte Ludovico ellen. Alfonz király szövetségre lépett a Borgia-házi VI. Sándor pápával, ez veszélyt jelentett Milánóra nézve. Szövetségest keresve Ludovico VIII. Károly francia királyhoz fordult, aki Nápoly elleni hadjáratra készült.
Ludovico szabad átvonulást ígért VIII. Károly csapatainak, elősegítve a francia villámháború sikerét. Személyes felelősség terhelte az első itáliai háború (1494–98) kiterjedéséért. Közben Ludovico, aki tartott a francia király Milánó iránti igényétől is, biztosította magát a másik oldal felé is. Unokahúgát, Sforza Biankát 1494. március 16-án feleségül adta a megözvegyült Miksa német királyhoz, cserébe hercegségének elismerését és katonai támogatást kért a franciák ellenében. bélyegkép|Ludovico és felesége, a gyermek Jézus és a Szent Szűz mellett. (A „Sforza-táblakép” a Pinacoteca di Brera képtárban)
Milánó hercege Gian Galeazzo herceg 25 éves korában, 1494. október 21-én elhunyt. A kortársak azonnal mérgezésre gyanakodtak, amelyben Ludovico kezét sejtették.Francesco Guicciardini: Itália története (1494–1534), Európa Könyvkiadó, 1990. A törvényes örökös Gian Galeazzo négyéves fia, Francesco Maria Sforza (1490–1511) volt, akit csak „Hercegecskének” (il Duchetto) neveztek. A tényleges hatalmat azonban Ludovico il Moro birtokolta, akit másnap, október 22-én Milánó nemesei uralkodó hercegnek ismerték el.
VIII. Károly seregeinek vonulását brutális kegyetlenkedések kísérték. Október 20-án bevették a romagnai Mordanót, majd lemészárolták a teljes lakosságot és a hadifoglyokat. Október 26-án erre a sorsra jutott a toszkánai Fivizzano is. A megfélemlítés hatására 1494. november 17-én Firenze harc nélkül megadta magát. Károly 1495 januárjában Rómában szövetséget kötött a pápával, és február 22-én elfoglalta Nápolyt. A megrettent VI. Sándor pápa 1495. március 31-én egy francia-ellenes Szent Ligát alakított, amelyhez nemcsak Velence, a Német-római Birodalom és az Aragóniai Királyság (Nápoly és Szicília hűbérura), hanem a Milánói Hercegség is csatlakozott. Ludovico a Liga oldalán harcolt a fornovói csatában (1495. július 6.), ehhez 80 tonnányi bronzból öntetett ágyúkat. (A bronz eredetileg saját tervezett lovas szobrához kellett volna, amelyen Leonardo da Vinci dolgozott). A véres csata stratégiai sikert hozott a Ligának, a franciák kivonultak Itáliából.
Özvegység, elárultatás, bukás 1497. január 3-án szeretett felesége, Beatrix gyermekszülésben meghalt. Ludovico vigasztalhatatlan volt. A milánói Santa Maria delle Grazie-templomban temette el, és díszes síremléket rendelt mindkettőjük számára a hírneves Cristoforo Solari szobrásztól.
1498-ban Franciaországban új király, XII. Lajos lépett trónra, aki már hivatalos igényt jelentett be a Milánói Hercegségre. Lajos király apai nagyanyja az 1402-ben elhunyt Gian Galeazzo Visconti herceg leánya, Valentina Visconti (1368–1408) volt, aki I. Lajos orléans-i herceg felesége lett. (Milánóban a hercegi hatalmat 1450-ben Ludovico apja, Francesco Sforza zsoldosvezér szerezte meg, aki feleségül vette Bianca Maria Viscontit, az utolsó Visconti-házi herceg, Filippo Maria törvénytelen leányát). Lodovico Sforza 1495-ös pálfordulása nyomán az 1498-ban trónra lépő XII. Lajos bejelentette trónigényét Milánóra, apja és nagyanyja jogán. A Velencei Köztársaság az 1499-es blois-i szerződéssel csatlakozott XII. Lajoshoz, a Milánói Hercegség neki ígért területeinek fejében. 1499 augusztusában megindult a francia támadás, kitört a második itáliai háború (1499–1504). A francia csapatokat Ludovico földije, Gian Giacomo Trivulzio milánói zsoldosvezér, Franciaország marsallja vezényelte. Ludovico Sforzáról elhíresztelték, négy évvel korábban ő maga hívta be a francia csapatokat, emiatt Itáliában senkitől sem remélhetett segítséget. Októberre a franciák elfoglalták az egész Milánói Hercegséget, Ludovico herceg még időben Innsbruckba menekült Miksa császárhoz, fiaival együtt.
Itt aktív közvetítőként segítette azokat a tárgyalásokat, amelyek a császár és a nagyobb területi önállóságot óhajtó svájci szövetség között folytak, az 1499-es sváb háború (más néven „svájci háború”) lezárására. Ludovico érdekelt volt a gyors megegyezésben, mert csak a harcok teljes megszűnése után tudott új svájci zsoldos hadsereget toborozni. 1499. szeptember 22-én végül aláírták a bázeli békeszerződést, Ludovico folytathatta a hadseregszervezést.
bélyegkép|jobbra|180px|A novarai árulás. Ludovico elfogatása