A Belügyminisztérium III/III. Csoportfőnökség a Magyar Népköztársaság állambiztonsági szolgálatának, politikai rendőrségének a belső elhárítással foglalkozó része volt 1962 és 1990 között. Szervezetileg a Belügyminisztérium III. Főcsoportfőnökség részét alkotta. Mint ilyen, a többi akkori, magát szocialistának nevező országhoz hasonlóan, nem csak azokat az alapvető nemzetbiztonsági feladatokat (terrorizmus és más szélsőséges társadalomellenes tevékenységek, az alkotmányos rend elleni szervezkedés felderítése és felszámolása) látta el, amelyeket a mai, nyugati parlamenti demokráciákban is belső titkosszolgálatok végeznek (például a németországi Bundesamt für Verfassungsschutz, az amerikai FBI megfelelő részlegei vagy Magyarországon az Alkotmányvédelmi Hivatal), hanem az állampárt közvetlen irányításával igyekezett minden belső ellenzéki tevékenységet ellenőrzése alatt tartani, illetve lehetőség szerint felszámolni. Hasonló, a társadalom totális ellenőrzésére törekvő politikai rendőrségek ma is működnek a Szovjetunió utódállamaiban, Kínában és általában a diktatórikus, fél-diktatórikus berendezkedésű államokban.
Előzmények 1948 és 1956 között az Államvédelmi Hatóság volt a kommunista pártállam belső biztonsággal foglalkozó titkosszolgálata. Törvénytelen tevékenysége nagyban hozzájárult az 1956-os forradalom kirobbanásához. 1956 után a kádári konszolidáció jegyében először eltávolították a leginkább kompromittálódott vezetőket és az állambiztonsági szolgálatot a Belügyminisztérium keretében helyezték el II. (Politikai Nyomozó) Főosztály néven, majd hosszabb előkészületek, további tisztogatások után 1962-ben teljesen átszervezték az egész szolgálatot, létrehozták a csoportfőnökségi rendszert. Az állambiztonsági feladatok ellátásra létrejött a Belügyminisztérium III. Főcsoportfőnöksége, és ezen belül a belső elhárítás, a különböző ellenzéki erők és megnyilvánulások elnyomásának feladatát a III/III. Csoportfőnökség kapta.
A szervezet jellemző vonásai, működési elvei Közvetlen pártirányítás Az MSZMP, mint állampárt irányító tevékenysége nem csupán a működési elvek meghatározására, hanem az egyes ügyekre is kiterjedt. A Politikai Bizottság ülésein alkalmanként személyre szóló döntéseket is hoztak. De alsóbb szinteken is, például a megyei pártbizottságok is határozatokat hozhattak, utasításokat adhattak a III/III helyi állományának a tevékenységével, a központi utasítások végrehajtásával kapcsolatban, joguk volt a helyi állambiztonsági vezetők beszámoltatására – ugyanúgy, mint ahogy az államigazgatás más területein is.
A mindennapokban a Belügyminisztérium és részei központi pártirányításának legfontosabb szerve az MSZMP KB Adminisztratív Osztálya (1969-től Közigazgatási és Adminisztratív Osztály, KAO) volt. E szerv képviselője részt vett a Belügyminisztériumban az összes fontos vezetői értekezleten, hozzászólásban értékelte az ott elhangzottakat, javaslatokat tehetett. A KAO mellett a KB apparátusának más osztályai, így a sajtót felügyelő Agitációs és Propaganda Osztály (APO), a Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztály (TKKO) és a Külügyi Osztály is rendszeres kapcsolatban állt az állambiztonsági szervekkel, főleg a III/III-mal.
A pártirányítás különleges, kevéssé ismert testülete volt 1957 és 1988 között az úgynevezett Koordinációs Bizottság, amelynek ülésein az MSZMP KB adminisztratív ügyekért felelős (azaz az erőszakszervezeteket felügyelő) titkára, a KAO vezetője, a belügyminiszter, az igazságügyi miniszter, a legfőbb ügyész, valamint a legfelsőbb bíróság elnöke vett részt. A pártközpont, a bűnüldözés és az igazságszolgáltatás vezetői eleinte hetenként, kéthetenként, 1978 után pedig havonta találkoztak. Az elvi, elméleti témájú egyeztetéseken kívül konkrét ügyeket is megvitattak, szükség esetén személyre szóló döntéseket is hoztak.
A párt és az állambiztonság közötti szoros kapcsolat a személyi karrierekben is érvényesült. A pártközpont illetékes vezetői sok esetben az állambiztonság korábbi tagjai közül kerültek ki. Rácz Sándor például, a III/III első vezetője onnan a KAO osztályvezetője, azaz a minden fegyveres erőt és testületet felügyelő pártrészleg vezetője lett. Alacsonyabb szinten is gyakoriak voltak az ilyen személycserék. A pártközpont munkatársai különböző szintű vezetőkként kerülhettek át az állambiztonság apparátusába.
Bomlasztó tevékenység A „belső reakció” elleni küzdelem elsődleges célja a Kádár-rendszerben már nem az ellenzékiek bebörtönzése, hanem politikai tevékenységük megakadályozása, alakulóban lévő csoportjaik, szervezeteik bomlasztása, folyamatos és totális ellenőrzésük volt. Ennek érdekében ügynököket szerveztek be közülük, illetve már beszervezett ügynököket küldtek a soraikba. A megszerzett információk alapján stratégiát dolgoztak ki tagjaik elbizonytalanítására, és külön-külön bánásmódot alakítottak ki velük szemben, aminek az eszköztára az egyéni elbeszélgetéstől az egzisztenciális fenyegetésen át a rendőrhatósági zaklatásig illetve végső soron a bebörtönzésig terjedt. Gyakran alkalmazták az úgynevezett „szignalizációt”, azaz a munkahelyi felettesek, esetleg az illetékes pártszervezetek hivatalos belügyi tájékoztatását is az illető személy nemkívánatos tevékenységéről. A furkósbot mellett a mézesmadzag is szerepelt az eszköztárban: „megfelelő viselkedés” esetén a személyére szabott kedvezményekhez juttatták, például útlevelet kaphatott.
Fő tevékenységi területek Egyházi „vonal” Az ateista pártállam állambiztonsági szerveinek egyik legfontosabb ellenfele az egyházi ellenzék, a különböző egyházakon belül vélelmezett ellenséges tevékenység volt. Ennek „elhárítására” intenzív tevékenységet folytatott, az ÁVH nyomdokain haladva, de változó módszerekkel, a III/III. Csoportfőnökség illetékes osztálya, a III/III-1. Osztály.
Az egyházak elleni fellépés általános méreteit illusztrálja egy 1968-as belügyminisztériumi összesítő jelentés, amely szerint az előző két évben összeesküvés, izgatás, egyesülési joggal való visszaélés miatt hét egyházi személyt ítéltek el, 76 főt rendőrhatósági figyelmeztetésben részesítettek, 24 esetben szabálysértési bírságot szabtak ki, 44 esetben pedig munkahelyi értesítést („szignalizációt”) alkalmaztak. Ez utóbbi következtében több pedagógust elbocsátottak. A két év alatt összesen 81 illegális egyházi csoportot (általában feloszlatott rendek, elsősorban a jezsuiták illegális összejöveteleit) számoltak fel.
A hálózat nagyságát, kiterjedtségét jól jellemzi egy 1974. év végi állapotot tükröző összefoglaló, ami szerint a csoportfőnökség egyházi vonalon összesen 399 beszervezett ügynököt tartott nyilván, közülük 328 volt egyházi személy, a többiek világiak.
A katolikus egyház ellenőrzése A III/III az egyházak között a fő ellenfélnek a Magyarországon legbefolyásosabb katolikus egyházat tartotta. Az állambiztonsági munka ezen a vonalon annyira „sikeres” volt, hogy a hetvenes évek elejére a katolikus egyházi felső vezetés jelentős részét hálózati személyként, ügynökként tarthatták nyilván. A főpapokról szóló dossziék azonban nagyrészt eltűntek, megsemmisültek.
A helyzet sokat változott az ötvenes évek elejéhez képest. Akkor az új kommunista hatalom totális egyházellenes támadást indított, nem csak Mindszenty József, hanem a legtöbb püspök börtönbe került egy időre. A hatvanas évekre azonban a magyar állambiztonság módszerei mellett a Vatikán politikája is változott, új keleti nyitást hirdettek meg, hivatalos kapcsolatokat vettek fel a magyar állammal. Ezáltal lehetővé vált a magyar egyházi hierarchia feltöltése – viszont a vezető egyházi tisztségekbe csak a hatalomhoz lojális személyek kerülhettek.
Az egyházi személyek és az állambiztonság közötti kapcsolatok különböző formákat öltöttek. A III/III-nak azt volt az érdeke, hogy minél több papot és más értékes kapcsolatot beszervezett személyként tartson nyilván. A tényleges ügynöki tevékenység tartalma és formái azonban nagyon eltérőek lehettek. Egyes esetekben a hálózati személyek és a BM külön kétoldalú szerződésben fektették le jogaikat és kötelességeiket.
Az egyházi oktatási intézményekben már meglévő ügynökei révén az egyházi elhárítás a papi pályára jelentkezésüktől kezdve figyelemmel kísérhette a fiatalokat, felderíthette együttműködési készségüket, felajánlhatta segítségét pályafutások egyengetésében. Az egyház is az állam iránti lojalitás elvét vallotta, a mindennapi ügyeket pedig – útlevél, építési engedélyek, továbbtanulási lehetőségek – az Állami Egyházügyi Hivatal intézte, ezért ezen a csatornán át is szinte folyamatos volt a kapcsolattartás, illetve a befolyásolás lehetősége. Az egyházi vezetők számos, nem belügyi csatornán keresztül is kapcsolatban álltak a hatalommal, a titkosszolgálati munka során ezt mindig figyelembe vették. A püspökök a hatalommal együttműködő tevékenységüket elsősorban nem titkosszolgálati ügynökként végezték, hanem az egyházi kormányzati munkájuk, intézkedéseik során vették figyelembe az állam érdekeit.
A III/III és a hírszerzés 1964-től szorosan együttműködött a római Pápai Magyar Intézettel (PMI) kapcsolatos munkában. Az intézmény vezetői posztjaira megbízható beszervezett egyháziakat állítottak, az intézmény tagjainak egy része is a magyar állambiztonság beszervezett ügynöke volt. A PMI a következő évtizedekben a magyar hírszerzés előretolt bástyájaként működött.
Református „vonal” 1966-ban a protestáns egyházakkal foglalkozó III/III-1-b alosztály összefoglaló jelentést készített a területe helyzetéről. Eszerint református, evangélikus hívővel számoltak, 1450, illetve 420 lelkésszel, akiknek a hatodát minősítették „ellenségesnek”. Az állambiztonsági munka fő célja az értelmiségi és fiatal korú személyek leválasztása volt az ellenséges egyházi személyekről, fő eszközük a rendőrhatósági figyelmeztetés volt.
Országosan 52 református és 26 evangélikus ügynököt sikerült beszervezni. A jelentés szerint „A protestáns egyházakban a vezető pozíciók döntő többségét ügynökileg biztosítjuk, és ez politikailag és operatíve nagy jelentőségű. Az ügynökség kisebb része áll az ellenséges kontingenssel kapcsolatban.” Ez az állambiztonsági zsargonban azt jelentette, hogy az egyházi vezetők, püspökök nagy többsége titkos együttműködést folytatott a III/III-mal. A beszervezett ügynököknek csak kisebb része volt olyan alacsonyabb rangú személy, aki a vélelmezett ellenséges lelkészek környezetében, róluk jelentve tevékenykedett.
A református egyházi személyek beszervezése, illetve az ügynöki tevékenysége is nagyon sokféle volt. Az állambiztonság számára készített, fennmaradt írásos anyagok gyakran szakértői értékelésként is olvashatók, sőt olyanok is vannak köztük, amelyek a hatalom befolyásolására irányulnak, az egyház szempontjaiból kiinduló javaslatokat tartalmaznak. Emellett vannak a dokumentumok között egyszerű besúgások, a rivális egyházi csoportok, személyek lejáratását célzó irományok is. Egészében véve az anyagokból látszik, hogy a hálózati személyek elfogadták az „emberarcú szocializmus”, a békés egymás mellett élés irányelveit. Időnként teológiai alapon is (a keskeny út teológiája, szolgálat-teológia) is a létező szocializmus elfogadására ösztönözték híveiket.
A protestáns egyházak irányában folytatott állambiztonsági munka egyik fontos célja volt az egyházdiplomáciai lehetőségek kiaknázása, az egyházak nemzetközi tevékenysége során kedvező kép teremtése, ápolása Magyarországról külföldön, valamint fontos nemzetközi egyházi pozíciók ügynöki „elfoglalása”. A külföld felé irányuló munka részletei azonban csak a hírszerzés dossziéiból lennének követhetők.
„Cionista vonal”