A japán zene a tradicionális zenétől a modernig számos műfajban sok előadót foglal magában. A zene japánul 音楽 (ongaku), az 音 „on” (’hang’) kandzsi és a 楽 „gaku” (’élvezet’) kandzsijából tevődik össze.Kenkyusha's New Japanese-English Dictionary, Japán a legnagyobb zeneipari piac a világon.
A hazai könnyűzene többek között gyakran karaoke bárokban csendül fel, melyek a zenekiadókkal szerződésben állnak. A tradicionális japán zene meglehetősen eltér a nyugatitól, többek között azért, mert ritmusa általában az emberi lélegzetvételen alapul és nem az idő matematikai felosztásán.
Hagyományos és népzene
Japánban kétfajta zenét tartanak számon, mint legrégebbi tradicionális zenét. Ezek a , azaz Buddhista kántálások, valamint a azaz udvari zene. Mindkettő a Nara és Heian-korra vezethető vissza. A Gagaku olyan klasszikus zene, amit a Heian-kor óta a császári udvarban adnak elő. Például a Kagura-uta (神楽歌), Azuma-aszobi(東遊) és Jamato-uta (大和歌) mind hazai szerzemények. A Tógakut (唐楽) és komagakut (高麗楽) a kínai Tang-dinasztiától származtatják, feltehetően a Koreai-félszigeten keresztül került Japánba. Ezenkívül a gagaku két fajtája különíthető el: kangen (管弦) (instrumentális) és bugaku (舞楽) (tánc kíséreteként játszott gagaku).
Hagyományos zeneként tartják számon a 13. századból származó honkjokut (本曲 "eredeti dalok"). Ezek kizárólag sakuhacsira (尺八) íródott művek, melyeket a Fuke-szektából származó Zen-buddhista szerzetesek játszottak. Ezek a komuszónak nevezett szerzetesek általában alamizsnáért és megvilágosodás céljából adták elő a honkjokukat. Annak ellenére, hogy a Fuke-szekta a 19. században megszűnt, verbálisan és írásban a honkjoku még ma is létező műfaj, de napjainkban koncerteken és más előadásokon is hallhatóak. A szamurájok is gyakran hallgatták és adták elő e dalokat lelki gyakorlataik során.
Tradicionális zene Biva hósi, Heike biva, mószó és goze thumb|right|200px|Biva. A biva (琵琶) egy rövid nyakú lantfajta, amit vándor előadók (biva hósi) (琵琶法師) használtak történeteik aláfestéseként. A leghíresebb ilyen történet a Heike monogatari, ami a Minamotók Taira-klán feletti diadaláról szól. A 13. században a Biva hósik egyesületté (tódó) alakultak melynek tagjai főként látássérült férfiak voltak. Ez az egyesület végül nagyban befolyásolta Japán zenei kultúráját.
Ezenkívül számtalan látássérült zenészekből álló kisebb-nagyobb csoport alakult, főként Kjúsú területén. Ezek a zenészek, más néven mószók (盲僧 ’vak szerzetes’) a helybeli családoknál vallásos szertartásokat vittek véghez, hogy megtisztítsák házukat, valamint hogy jó egészséget és szerencsét hozzanak rájuk. A biva, amit ők játszottak, kevésbé volt ismert, mint a Heike biva, amit a biva hósik adtak elő.
A mószókhoz hasonlóan, a vak és látássérült nőkből álló csoportok, gozék (瞽女) is járták az országot a középkor óta. Ők dobbal kísért énekeket adtak elő. A 17. századtól kezdve gyakran használták a kotót és a samiszent. Gozék a mai Niigata területén alakultak.
Taiko
A taiko egy japán dob, ami különböző méretekben, több zenei műfajban is használatos. Manapság igen nagy népszerűségnek örvend, mert ez a hangszer alkotja a fő elemét olyan ütőegyütteseknek, melyek repertoárja régi népi és ünnepi zenéken alapul. Olyan hatalmas ütőegyüttesek, mint a kumi-daiko is használják ezt a hagyományos hangszert. Az eredetéről nincsenek pontos adatok, de egy doboló alakot ábrázoló agyagfigura arra enged következtetni, hogy feltehetőleg a 7. században már létezett. A Kínai behatások ellenére a hangszer és az ezen játszott zene teljes mértékben japán. Ebben az időben a csatákban az ellenség megfélemlítésére és parancsok közvetítésére használták. Buddhista és Sintó zenékben mai napig nélkülözhetetlen. Eredetileg csak szent férfiak játszottak rajta, különleges alkalmakkor, kisebb csoportnak, de az idő múltával már a férfiak (néha nők) vallásos és kevésbé vallásos eseményeken is zenélnek vele.
A taiko modern változatát állítólag Ogucsi Daihacsi találta fel 1951-ben. A dzsesszdobos Ogucsi a zenei tudását felhasználva alakított ki több nagyobb dobegyüttest is. Az ő energikussága tette a bandáját híressé Japán-szerte, és Hokuriku területét tette a taikozene központjává. Ebből az időszakból származó ismert Szukeroku Daiko együttes és Kobajasi Szeido. 1969-ből való az Ondekoza együttes, amit Den Tagajaszu alapított. Az Ondekoza olyan fiatal zenészeket gűjtött össze, akik a gyökerek újraélesztésével megújították a taiko zenét. A '70-es években a kormány jelentős összeggel támogatta a japán kultúra védelmét és fenntartását. Emiatt ebben az időszakban számos taiko együttes alakult. Később a taikocsapatok szétszóródtak a világban, főleg az Egyesült Államokban. Modern taikoegyüttes például a Gocoo.
A min'jó népzene A japán népzene, azaz a Minjó négy fő kategóriára osztható fel: munkadalok, vallásos dalok (például szato kagura, ami egyfajta sintó zene), alkalmi dalok (pl. esküvői, temetési), ünnepeken játszott dalok (macuri), főleg Obon), és gyerekdalok (varabe uta).
Az énekeseket általában 3-húrú samiszennel, taiko dobbal és sakuhacsival kísérik. Ezeken kívül kísérheti még, például furulya (sinobue), kis harang (kane), kézi dob (cuzumi) és/vagy egy 13-húros citera (koto). Okinava szigetén a fő hangszer a szansin. Ezek hagyományos japán hangszerek, de ma már modern hangszereket, mint például elektromos gitár, vagy szintetizátor, is használnak, főleg amikor Enka énekesek régi népdalokat dolgoznak fel.
A min'jóval kapcsolatos kifejezések közül érdemes megemlíteni az ondot, busit, bon utat és a komori utat. Az ondo kifejezést olyan dalok leírására használják, amelyekben előfordul egy sajátos lejtés, ami negyed ütemhez hasonló. Az Obon fesztiválon hallható népdalok nagy valószínűséggel ondo dalok. A busi egy olyan dal, ami egyedi dallammal bír. A busi szó jelentése is dallam, ritmus. Ritkán használatos önmagában a szó, általában helyre, személynévre, foglalkozásra, stb. utaló előtaggal van ellátva. A bon uta, ahogy a nevében is látszik, Obon ünnepre (lámpás fesztivál, halottak ünnepe) szánt dalokat jelenti. A komori uta gyermekeknek szánt, altató dalokat foglal magába. A népdalok címeiben általában megtalálható valamelyik kifejezés. Például: Tokió Ondo, Kusimoto Busi, Hokkai Bon Uta, és Icuki no Komoriuta.
Sok dalra jellemző a bizonyos szótagok kihangsúlyozása, valamint a magas kiáltások (kakegoe). A kakegoe általában ujjongás, de a min'jókban gyakran a kórus részét képezik. Számos kakegoe létezik, térségenként változnak. Az okinavai minjókban gyakrabban lehet hallani a "ha ija szasza!" kiáltást, ezzel szemben Japán nagyobb részén nagyobb a valószínűsége annak, hogy "a joisó!", "szate!" vagy "a szore!" kiáltásokat halljuk. Egyéb ujjongás például a "donto koi!" és a "dokoisó!"
Okinavai népzene Umui, vallásos dalok, sima uta, táncdalok, és, főleg a kacsaasí, élénk ünnepi dalok, mind népszerűek voltak.
Az okinavai népzene több szempontból is különbözik Japán főszigetének népzenéitől.
Elsősorban abban tér el, hogy míg a főszigeten simaszennel kísérik az éneket, okinavában ezt a hangszert felváltja a szansin. Okinavai hangszer többek között a szanba (kasztanyettához hasonló hangot képez), taiko és az éles, ujjal való fütyülés, úgynevezett .
Másodsorban pedig a hangtónusában tér el.
Tradicionális hangszerek
Biva (琵琶) Fue (笛) Hicsiriki (篳篥) Hoccsiku (法竹) Hjósigi (拍子木) Kane (鐘) Kakko (鞨鼓) Kokjú (胡弓) Koto (琴) Niko (二胡) Okava (azaz Ócuzumi) (大鼓) Rjúteki (竜笛) Szansin (三線) Sakuhacsi (bambusz furulya) (尺八) Samiszen (三味線) Sime-Daiko (締太鼓) Sinobue (篠笛) Só (笙) Szuikinkucu (víz citera) (水琴窟) Taiko (pl.: vadaiko) 太鼓～和太鼓 Cuzumi (鼓) (azaz Kocuzumi)
Nyugati zene megérkezése
Tradicionális popzene A Meidzsi-restauráció után kezdtek megjelenni a nyugati zenei darabok. Iszava Súdzsi hivatalnok olyan dalokat állított össze, melyekben pentatónikus dallamot használt. Nyugati zenék, főleg katonai indulók, hamar népszerűek lettek Japánban. Ebben az időben két lényeges zenei típus alakult ki: a sóka, amiket azért komponáltak, hogy az iskolákba bekerüljön a nyugati zene, és a gunka, amik japán elemeket tartalmazó indulók. Ahogy Japán a képviseleti demokrácia felé haladt a 19 század vége fele, a vezetők énekeseket alkalmaztak, akiknek az volt a dolguk, hogy az ő üzeneteiket dalban közvetítsék és minél több példányt adjanak el, mivel a vezetőknek ebben az időszakban tilos volt beszédet tartaniuk nagy nyilvánosság előtt.
Oszakában a 19. század végén egyre elterjedtebbé vált az utcasarki éneklés (rókjoku), az utcai zenészeket enka-sinek nevezték. Ily módon vált híressé Japán első két sztárja, Josida Naramaru és Tócsúken Kumoemon.
A nyugatias popzenét kajókjokunak nevezik, amiről úgy tartják, hogy először Tolsztoj Feltámadás című regényét feldolgozó színpadi előadáson lehetett hallani. A dal a Nakajama Sinpei által komponált "Kacsúsa no uta" volt, amit Macui Szumako adott elő 1914-ben. Ez hamarosan a legtöbbet eladott zenei művé vált Japánban.
A nyugati elemeket átvevő Rjúkóka, a háború előtti időszakban került igazán be a köztudatba. Ekkor lett híres Fudzsijama Icsiró, japán énekes.
A szupersztár, Miszora Hibari megjelenésével a kajókjoku hatalmas iparrá nőtte ki magát. Ezt a műfajt a japán tradíciókhoz kötötték, míg a nyugatias, modern zenei stílust japán popnak (egyszerűbben JPop) nevezték. Emellett az 1950-es években a latin zene is nagy népszerűségnek kezdett örvendeni. Ekkor fejlődött ki a tangó japán verziója, a dodonpa.
Az enka zene, hagyományos elemekkel keveredve főleg a háború utáni időszakban vált népszerűvé. Híres enka énekesek: Miszora Hibari, Kitadzsima Szaburó, Josi Ikuzó és Hikava Kijosi.
Művészeti zene
Nyugati klasszikus zene A nyugati klasszikus zene Japánban erőteljesen jelen van, mi több, ebben az országban a legnagyobb az érdeklődés e stílus iránt. Leghíresebb japán zeneszerző ebben a műfajban Takemicu Tóru, valamint híres japán karmester Ozava Szeidzsi. Fudzsiko Hemming a népszerű zongorista, 1999 óta, CD-it millió számban adta el. Többek között Liszt Ferenc és Frédéric Chopin szerzeményeit is játssza. A Tokyo Kosei Wind Orchestra, a világ egyik vezető fafúvós együttese, is Japánból származik.
Ez a műfaj csak a 19. század második felében jelent meg Japánban, ezután viszont beolvasztották saját kultúrájukba.
Nagyobb zenekarok: Gunma Symphony Orchestra Hiroshima Symphony Orchestra Hyogo Performing Arts Center Orchestra Japan Philharmonic Orchestra Kanagawa Philharmonic Orchestra Kyoto Symphony Orchestra Kyushu Symphony Orchestra Nagoya Philharmonic Orchestra New Japan Philharmonic NHK Symphony Orchestra Orchestra Ensemble Kanazawa Osaka Philharmonic Orchestra Sapporo Symphony Orchestra Tokyo Metropolitan Symphony Orchestra Tokyo Philharmonic Orchestra Tokyo City Philharmonic Orchestra Tokyo Symphony Orchestra Yamagata Symphony Orchestra Yomiuri Nippon Symphony Orchestra
Dzsessz
A dzsessz egészen a '30-as évektől kezdve jelen van Japánban, de a II. világháborúban az ellenség zenéjének tartották. E műfaj szempontjából is jelentős a Japán felvásárlópiac. Előfordulnak olyan felvételek, melyek Európában, vagy Amerikában nem, de a szigetországban fellelhetőek. Számos japán dzsessz előadó vált híressé az évek során, mind Japánban, mind nyugaton. Ilyen zenészek például: Dzsune (japán születésű), Dan (3. generációs amerikai) és Vatanabe Szadao.
Mostanában egyre nagyobb népszerűségnek örvend a fiatalok körében a klub dzsessz, azaz nu-dzsessz. Hazai, ismert DJ-k: Nozaki Rjóta (Jazztronik), a testvérpár, Okino Súja és Okino Josihiro a Kyoto Jazz Massive tagjai, valamint Macuura Tosio (alapító tagja a United Future Organization-nek). Érdemes megemlíteni DJ Sundai Macuo nevét, aki a híres, Beppu városában, havonta megrendezésre kerülő esemény, a Creole megálmodója. Emellett néhány nu-dzsessz zenész is változást hozott a japán dzsessz világába: Sleepwalker, GrooveLine, és Soil & "Pimp" Sessions.
Új dzsessz bandák és dzsessz zenészek: Ego-Wrappin', Sakerock, Ótomo Josihide és Haino Keidzsi.