Lerini, Lérins-i vagy Lerinumi Szent Vince (; születési ideje és helye ismeretlen – valószínűleg Lérins, 434 után és 450 előtt, hagyományosan 445 körül) 5. századi galliai szerzetes, presbiter, hitvalló és egyházi író. Legismertebb műve a 434 körül, Peregrinus álnéven írt Commonitorium („Emlékeztető”), amely a katolikus hit régiségét, egyetemességét és történeti folytonosságát vizsgálja, különösen a Szentírás, a hagyomány, az egyházatyák tanúsága és a dogmafejlődés összefüggésében.Joseph de Ghellinck: „St. Vincent of Lérins”. In: The Catholic Encyclopedia, 15. kötet. New York, Robert Appleton Company, 1912. Online: https://www.newadvent.org/cathen/15439b.htmThomas G. Guarino: Vincent of Lérins and the Development of Christian Doctrine. Baker Academic, Grand Rapids, 2013, különösen xv–xxix, 1–42, 43–80, 81–130.
Vince neve elsősorban az úgynevezett vincei kánon miatt vált ismertté: quod ubique, quod semper, quod ab omnibus creditum est, vagyis az tekintendő igazán katolikus tanításnak, „amit mindenütt, mindig és mindenki által hittek”.Vincentius Lerinensis: Commonitorium, 2. A formula nem mechanikus többségi elvet jelent, hanem három hermeneutikai és egyháztani szempontot: az egyetemességet, a régiséget és az egyházi konszenzust. Vince ugyanakkor nem puszta változatlan ismétlésként értette a hit megőrzését. A dogmatikai fejlődést megengedte és szükségesnek tartotta, ha az „ugyanabban a dogmában, ugyanabban az értelemben és ugyanabban az ítéletben” történik.Vincentius Lerinensis: Commonitorium, 23.
A katolikus, ortodox és anglikán hagyományban szentként tisztelik. Ünnepnapja május 24. A teológia történetében különösen a dogma, a helyes tanítás, az eretnekség, az egyházi hagyomány, a Szentírás értelmezése, a zsinati tekintély és a dogmafejlődés kérdéseiben vált jelentőssé.
Neve és elnevezései
A magyar szakirodalomban több névalakban szerepel: Lerini Szent Vince, Lérins-i Szent Vince, Lerinumi Szent Vince, illetve rövidebben Lerinumi Vince. A latin hagyományban a Vincentius Lerinensis forma használatos, amely Lérinshez, pontosabban a mai Île Saint-Honorat szigetén működő monostorhoz köti. Régi magyar szövegekben előfordul a „Lirinumi Szent Vintze” alak is.
Fő művét Peregrinus álnéven írta. A latin név jelentése „vándor”, „jövevény”, „zarándok”. A név jól illeszkedik a szerző monasztikus önértelmezéséhez: a Commonitorium elején a szerző úgy mutatkozik be, mint aki a városok zajától távol, kolostori magányban akarja írásba foglalni mindazt, amit a szent atyáktól hűségesen átvett.Vincentius Lerinensis: Commonitorium, 1. A mű nem teljes dogmatikai rendszer, hanem emlékeztető, latinul commonitorium: olyan rövid írásos segédeszköz, amely a hit megkülönböztetéséhez ad szabályt.
Élete
Vince életéről kevés biztos adat ismert. Életrajzának legfontosabb ókori forrása Massiliai Gennadius De viris illustribus című írói katalógusa, amely Vince-et a Lérinshez tartozó, a Szentírásban és az egyházi tanításban jártas presbiterként említi.Gennadius Massiliensis: De viris illustribus, 64 vagy 65, a kézirati és kiadási számozástól függően. Lyoni Szent Eucherius későbbi tanúsága szerint Vince szent életű, ékesszólásban és tudásban kiváló férfi volt.
Születési helye és ideje bizonytalan. A régebbi és újabb szakirodalom általában galliai eredetű, klasszikus és egyházi műveltséggel rendelkező szerzőként tárgyalja. Egyes modern rekonstrukciók észak-galliai, esetleg előkelő családi hátteret feltételeznek, és kapcsolatba hozzák Troyes-i Szent Lupus püspökkel, de ezek az adatok nem azonos bizonyosságúak.Ralph W. Mathisen: „Vincent of Lérins”, patrisztikai-életrajzi összefoglaló; vö. Mathisen: Ecclesiastical Factionalism and Religious Controversy in Fifth-Century Gaul. Catholic University of America Press, Washington, 1989.
A Commonitorium bevezetése arra utal, hogy Vince korábban világi tevékenységet folytatott, amelyet a latin szöveg secularis militia kifejezéssel ír le. Ezt a szakirodalom hol katonai pályaként, hol általánosabb világi, közszolgálati vagy társadalmi tevékenységként értelmezi.Reginald Stewart Moxon, szerk.: The Commonitorium of Vincentius of Lerins. Cambridge Patristic Texts. Cambridge University Press, Cambridge, 1915, bevezetés. A hagyomány szerint felnőttként lépett be a lérinsi monostorba, ahol pappá szentelték.
A Lérins-szigeteki monostor a korabeli Gallia egyik jelentős szerzetesi és szellemi központja volt. A monostort Honoratusz alapította az 5. század elején; innen számos galliai püspök, szerzetesi író és teológus került ki. A Lérins-közösség nemcsak aszketikus központ volt, hanem teológiai műhely is: a szerzetesi élet, a klasszikus műveltség, a püspöki utánpótlás és a dogmatikai viták értelmezése itt szorosan összekapcsolódott. Ez a háttér magyarázza, hogy Vince a hit megőrzéséről és fejlődéséről nem elvont akadémiai kérdésként, hanem az egyház életét érintő gyakorlati problémaként írt.Guarino: Vincent of Lérins and the Development of Christian Doctrine, xv–xxix.
Halálának időpontját Gennadius úgy határozza meg, hogy Vince II. Theodosius és III. Valentinianus uralkodása idején halt meg. Mivel a Commonitorium 434 körül készült, Vince halála 434 utánra, de legkésőbb 450 elé tehető. A hagyományos dátum 445 körülre helyezi halálát.
Történeti és teológiai háttér
Vince az 5. század első felének teológiai és politikai feszültségei között élt. A Nyugatrómai Birodalom hatalma gyengült, Gallia politikai viszonyai átalakulóban voltak, miközben az egyházban nagy dogmatikai viták zajlottak. A kereszténység túl volt az első nikaiai zsinaton (325) és az első konstantinápolyi zsinaton (381), de a Szentháromság és Krisztus személyének pontos megfogalmazása továbbra is viták tárgya volt. A 431-es epheszoszi zsinat elítélte Nesztoriosz tanítását, és megerősítette Mária Istenszülőként, görögül Theotokoszként való címét. Vince műve e zsinat után, de a khalkédóni zsinat (451) előtt íródott, ezért különösen fontos tanúja annak az időszaknak, amikor a nikaiai hitvallás örökségét új viták közepette kellett értelmezni.Guarino: Vincent of Lérins and the Development of Christian Doctrine, xv–xxix, 1–42.
A dél-galliai szerzetesi világban egy másik nagy vita is zajlott: a kegyelemről, a szabad akaratról és a predesztinációról folytatott vita. Hippói Szent Ágoston késői kegyelemtani írásai nagy hatással voltak a nyugati teológiára, de Marseille és Lérins környezetében egyes szerzetesi körök tartózkodással fogadták Ágoston predestinációs megfogalmazásait. A későbbi szakirodalomban ezt a dél-galliai irányt gyakran félpelagianizmusnak nevezték, de maga a címke későbbi, és a fogalmat Vince esetében körültekintően kell használni.Guarino: Vincent of Lérins and the Development of Christian Doctrine, xx–xxix.
Vince korában a kegyelemtani vita még nem zárult le. A második orange-i zsinat csak 529-ben fogalmazta meg azokat a tételeket, amelyek a nyugati katolikus kegyelemtan későbbi irányát meghatározták: a zsinat megerősítette a kegyelem elsőbbségét, de nem tanított a rosszra való predestinációt, és számolt az ember kegyelemben való együttműködésével.Második orange-i zsinat, 529; vö. Denzinger-Hünermann, Enchiridion symbolorum, 370–397. Vince ezért nem egyszerűen „Ágoston-ellenes” vagy „újításellenes” szerzőként értelmezhető. Műve olyan korszakban született, amikor az egyház egyszerre kereste a hűséget a régi hithez és a vitás kérdések pontosabb megfogalmazását.
A Commonitorium
Vince fő műve a Commonitorium, teljesebb latin címén gyakran Commonitorium pro catholicae fidei antiquitate et universitate adversus profanas omnium haereticorum novitates formában idézik. Magyarul „Emlékeztető” vagy „Emlékeztető könyv” címen fordítják. A mű 434 körül készült, körülbelül három évvel az efezusi zsinat után.
A mű célja nem az, hogy a kor összes eretnekségét teljes katalógusba rendezze, hanem hogy gyakorlati szabályt adjon az igaz katolikus tanítás és a téves újítások megkülönböztetéséhez. Vince számos vitatott tanítót és irányzatot említ — például Arius, Szabelliosz, Donatus, Pelagius, Nesztoriosz, Apollinarisz, Photinusz vagy mások tanítását —, de ezek elsősorban példák, amelyek segítségével módszertani elvét szemlélteti.Vincentius Lerinensis: Commonitorium, 4–6, 10–19, 24–28.
A Commonitorium első fejezeteiben Vince a Szentírás intelmét idézi: kérdezni kell az atyákat és az időseket, mert a hit nem magánvélemény, hanem átvett és továbbadott valóság. A műben visszatérő alapgondolat Pál apostol felszólítása: „őrizd meg a rád bízott kincset” (1Tim 6,20). Vince számára a keresztény tanítás nem zárt múzeumi tárgy, hanem az egyháznak átadott hitletétemény, amelyet őrizni, értelmezni és az új viták közepette megvallani kell.
A fennmaradt mű első része 28 fejezetből áll. A 29–33. fejezetek összefoglaló jellegűek, és a hagyomány szerint a második könyv rezüméjét tartalmazzák. Gennadius úgy tudta, hogy a második könyvet ellopták, és ezért maradt fenn csak rövid összefoglalás. A modern kritikai kutatás óvatosabban fogalmaz: elképzelhető, hogy a második könyv elveszett, de az is, hogy Vince csak összefoglaló vagy befejezetlen formában hagyta hátra, és a későbbi hagyomány értelmezte ezt elveszett könyvként.Guarino: Vincent of Lérins and the Development of Christian Doctrine, xix–xx; Moxon: The Commonitorium of Vincentius of Lerins, bevezetés.
A mű irodalmi stílusa klasszikus latin műveltségről tanúskodik. A gondolatmenet nem mindig lineáris: Vince gyakran tér ki történeti példákra, zsinati vitákra, eretneknek tartott szerzőkre és bibliai szövegekre. Ennek ellenére a mű központi logikája világos: az egyház akkor tudja megkülönböztetni az organikus dogmafejlődést a romboló újítástól, ha a Szentírás és az egyház régi, egyetemes tanúsága alapján ítél.
A mű szerkezete
A Commonitorium gondolatmenete néhány nagyobb egységre bontható. A bevezető fejezetekben Vince saját célját és módszerét mondja el: nem új tanrendszert akar alkotni, hanem a korábbi atyáktól átvett tanítást kívánja emlékeztetőként rögzíteni. Ezután a híres vincéi kánon következik, amely a katolikus hit felismerésének három szempontját foglalja össze: egyetemesség, régiség és konszenzus.
A mű középső része történeti példákkal dolgozik. Vince az ariánus, donatista, pelagiánus és nesztoriánus vitákat nem puszta múltbeli esetként tárgyalja, hanem annak szemléltetésére használja őket, miként tudja az egyház felismerni, ha egy új tanítás elszakad a hitletéteménytől. Különösen fontos számára az epheszoszi zsinat, mert a mű közvetlenül a zsinat után született, és Vince számára Efezus azt mutatta meg, hogyan tud az egyház régi hitet új, pontosabb megfogalmazásban megvallani.
A 23. fejezet a dogmafejlődés klasszikus szakasza. Itt Vince azt magyarázza, hogy a hitnek valóban növekednie kell az egyházban, de a növekedésnek meg kell őriznie a tanítás azonosságát. A záró fejezetek összefoglaló jellegűek: visszatérnek a Szentírás, az atyák és a zsinati döntések szerepére, valamint arra, hogy az egyház nem magánértelmezések alapján, hanem közös és történeti tanúsága szerint ítél.
A vincéi kánon
A Commonitorium legismertebb mondata az úgynevezett vincéi kánon:
Magnopere curandum est ut id teneamus quod ubique, quod semper, quod ab omnibus creditum est.
Magyarul: „Nagy gonddal kell ügyelni arra, hogy azt tartsuk, amit mindenütt, mindig és mindenki által hittek.” A formula három szempontot foglal össze:
Kritérium Latin kifejezés Jelentés Magyarázat Egyetemesség ubique „mindenütt” Nem helyi vagy elszigetelt vélemény, hanem az egész egyházban ismert és vallott tanítás. Régiség semper „mindig” Nem puszta újdonság, hanem az apostoli hithez és a régi egyházi tanúsághoz kapcsolódó tanítás. Konszenzus ab omnibus „a hívők közösségének, különösen az atyák széles körű egyetértése szerint” Nem minden egyes keresztény statisztikai véleménye, hanem az egyház atyáinak és hiteles tanúinak egybehangzó tanúsága.