258px|keretnélküli|jobb Brazília történelme az indiánok betelepülésével kezdődött, mintegy 10 ezer évvel ezelőtt. Pedro Álvares Cabral 1500-ban fedezte fel Brazíliát, amelyet a tordesillasi egyezmény értelmében a portugálok gyarmatosítottak. A gyarmat fő termékei a brazilfa (amelyről az ország a nevét kapta) és a nádcukor volt. A 17. században a hollandok próbálták elfoglalni Brazíliát, de az északi partvidék több évtizedes megszállása után a portugálok kiszorították őket. A 18. században aranyat és gyémántot találtak Minas Gerais-ban, amely európai bevándorlási hullámot indított el. Miután Napóleon 1808-ban megszállta Portugáliát, I. Mária királynő és kormánya Rio de Janeiróba tette át a székhelyét. Csak fia, VI. János tért vissza Európába 1821-ben, ám az ő fia, Péter Brazíliában maradt, ahol egy évvel később kikiáltotta az ország függetlenségét ő pedig I. Péter néven császár lett. 1831-ben lemondásra kényszerült és ötéves fia, II. Péter lett az utódja. Brazília csak 1888-ban számolta fel végleg a rabszolgaságot. Egy évvel később egy katonai puccs megdöntötte II. Péter hatalmát és kikiáltották a köztársaságot. A 19. század végén és a 20. század elején Brazília legfontosabb exportcikkei a kávé és a nyersgumi voltak, az ültetvényesek dominálták a gazdasági életet is. 1930-ban katonai junta vette át a hatalmat, majd 1945-ben demokratikus választásokat tartottak. Az 1950-es és 60-as években a brazil gazdaság gyorsan növekedett, ekkor tették át a fővárost Rio de Janeiróból Brasíliába. 1964-ben egy politikai válságot követően újra jobboldali katonai diktatúra következett egészen az 1984-es demokratikus elnökválasztásig. A 90-es évek neoliberális gazdaságpolitikája gazdasági növekedést hozott, de fokozta a társadalmi egyenlőtlenséget, emiatt 2002-ben a szociális reformokat ígérő baloldali Luiz Inácio Lula da Silva nyerte az elnökválasztást, akit négy évvel később újraválasztottak. A 2010-es választásokon szintén a baloldal jelöltje, Dilma Rousseff győzedelmeskedett, aki Brazília történelmének első női elnöke volt.
Őstörténet bélyegkép|bal|Brazíliai indiánok tánca (1557) Az ember megérkezésének időpontja a mai Brazília területére vitatott a tudósok körében, de a mai indiánok ősei 10 ezer évvel ezelőtt már ott voltak Minas Gerais felföldjein. A genetikai és antropológiai bizonyítékok szerint az őslakosok eredetileg Szibériából származtak, akárcsak az észak-amerikai indiánok; azonban egy 11 500 éves koponyalelet felvetette a lehetőséget, hogy ausztralid népek megelőzték a szibériai bevándorlókat. A nyugati félteke legrégebbi, 8 ezeréves cserépedény-leletét Amazóniában, Santarém mellett találták meg a régészek, ami bizonyítja a korabeli viszonyokhoz képest fejlett kultúra jelenlétét.
Az Andok és az északi hegyvidék Dél-Amerikát kulturális szempontból élesen két részre osztják: nyugaton helyezkedtek el a letelepedett életmódot folytató földművelő civilizációk, míg keleten félnomád törzsek éltek, amelyek soha nem fejlesztettek ki saját írásbeliséget és nem építettek időtálló épületeket. Emiatt az 1500 előtti életmódjukról, történelmükről csak nagyon kevés információ áll rendelkezésre. A régészeti leletek (elsősorban cserépedények) kultúrák helyi felemelkedéséről, migrációról és helyenként törzsszövetségekről árulkodnak.
Amikor az európaiak felfedezték Brazíliát, ott már legalább 2 ezer különböző törzs élt, amelyek négy nagy nyelvcsaládhoz tartoztak: a tupí-guaraní, a gê, a karib és az aravak csoportba. A tupík az Atlanti-óceán partvidékén, a gêk a központi felföldeken, a technikailag (főleg cserépedénykészítésben) fejlettebb karibok és aravakok pedig az Amazonas medencéjében éltek. Közülük a legharciasabbak a karibok voltak, akik a portugálok beszámolói szerint rendszeresen gyakorolták a kannibalizmust (bár ez a tupíkra is jellemző volt). Az őslakosok félnomád életmódot folytattak, vadászatból, halászatból, gyűjtögetésből és vándorlásaikkal összeegyeztethető növénytermesztésből éltek. Háziasítható állat nem állt a rendelkezésükre (mint az andokbeli népeknek a láma vagy a tengerimalac), a folyók mentén pedig a rendszeres hatalmas áradások hátráltatták a növénytermesztést.
Az európaiak megérkezése után az indiánok tömegesen estek áldozatul az addig ismeretlen betegségeknek: kanyarónak, feketehimlőnek, tuberkulózisnak, gonorrheának, influenzának. A járványok a kereskedelmi útvonalakon a szárazföld belsejében is elterjedtek és egész törzsek pusztulhattak ki, akik maguk nem találkoztak a fehérekkel.
Portugál gyarmat bélyegkép|Brazília közigazgatási felosztásának változásai Az általánosan elterjedt vélemény szerint Brazíliát a portugál Pedro Álvares Cabral fedezte fel 1500. április 22-én. Van olyan elképzelés is, hogy Duarte Pacheco Pereira 1498 végén elérhette Maranhão-t vagy a spanyol Vicente Yáñez Pinzón, aki Kolumbusz társa volt annak első útján, 1500. január 26-án partra szállt Pernambucóban. Mindenesetre Cabral 1500 áprilisában a portugál korona nevében birtokba vette az újonnan felfedezett földet, a hat évvel korábban kötött tordesillasi szerződés értelmében jogszerűen. Az európaiak kőeszközöket használó, harcias vadembereket találtak, akiknek sem aranyuk, sem egyéb értékes tulajdonuk nem volt, ezért nem siettek a gyarmatosítással. A vidék fő vonzereje az értékes vörös festéket produkáló brazilfa (Caesalpinia echinata) volt, amelyről az ország a nevét kapta és amelyet a kitermelése közben szinte teljesen kiirtottak.
A 16. század elején Portugália az Indiába, Kelet-Indiába és Kínába vezető, hatalmas profitot termelő kereskedőútvonalakkal volt elfoglalva, ezért a különböző nemzetiségű csempészek, kalózok és kalandorok szabadon csempészték a brazilfát. A korona ezért megpróbálta magánkézbe adni a brazil gyarmatot, örökölhető kapitányságokat szervezett, amelyeket nemeseknek adományozott, akik a királynak voltak felelősek területük közigazgatásáért és kellő kihasználásért. A rendszer sikertelennek bizonyult, csak négy kapitányság – Pernambuco, São Vicente (később São Paulo), Ilheus és Porto Seguro volt életképes. A kapitányságok fokozatosan visszakerültek a koronához és később tartományok, a függetlenné válás után pedig államok lettek belőlük. bélyegkép|bal|Az első mise Brazíliában (Victor Meirelles, 1861) Már a 16. századtól az északkeleti partvidéken termesztett cukornád és az Európába vitt nádcukor vált a brazil gyarmati gazdaság húzóágazatává. A portugálok először az indiánokat próbálták rabszolgasorba taszítani és az ültetvényeken dolgoztatni. Amazónia dzsungeleibe először az arany és indián rabszolgák után kutató fegyveres kalandorok, a bandeiranték hatoltak be. Az őslakosok azonban nem bizonyultak megfelelő rabszolgáknak és hamarosan Afrikából kezdték el behozni a szükséges munkaerőt. A fekete rabszolgákat annyira túldolgoztatták, és olyan kevés nőt hoztak át az óceánon, hogy a létszámukat nem voltak képesek fenntartani és az ültetvényesek egyre újabb szállítmányokra szorultak Afrikából.
A rabszolgák időnként tömegesen szöktek meg és a lakatlan vidékeken saját településeket (quilombos) hoztak létre. Közülük a legnagyobb Palmares volt, amelynek fénykorában az 1670-es, 80-as években a 30 ezret is elérte a lakossága. Ezeket a településeket idővel a gyarmati vagy zsoldoscsapatok mindig felszámolták, esetenként tüzérség alkalmazásával.
Az afrikaiak hamarosan a brazíliai népesség számottevő hányadét tették ki és már jóval a rabszolgaság 1888-as eltörlés előtt elkeveredtek a fehérekkel és indiánokkal.
A gyarmati időszak első 150 éve alatt más európai hatalmak is megpróbálták megvetni lábukat Brazíliában, annak ellenére, hogy a pápa által tető alá hozott tordesillasi szerződés ezt megtiltotta. A franciák mai Rio de Janeiro helyén 1555 és 1567 között hoztak létre gyarmatot France antarctique néven, a mai São Luís helyén pedig 1612-1614 között France Équinoxiale néven. A portugáloknak a jezsuiták által megtérített őslakosok segítségével sikerült kiszorítaniuk a franciákat. A hollandok próbálkozása tovább tartott és nagyobb gondot is jelentett Portugáliának. Miután Portugália perszonálunióba került Spanyolországgal (Ibériai Unió), Németalföld pedig fellázadt a spanyolok ellen, a hollandok és a portugálok között is beállt a hadiállapot. Holland kalózok már 1604-ben kifosztották Bahiát és a gyarmat fővárosát, Salvadort is megszállták egy időre. 1630-1654 között Hollandia a kezében tartotta Brazília északi partvidékét, bár a szárazföld belsejének elfoglalására erőik nem volt elegendőek. Sokévnyi háborúzás után a portugálok 1654-re kiűzték a hollandokat, majd békét kötöttek, hogy közös ellenségükre a spanyolokra (a perszonálunió felbomlott és Portugáliának meg kellett védenie függetlenségét) koncentrálhassanak.
Aranyláz 160px|bélyegkép|Brazil gyémántbánya (kb. 1770) A 18. század elején jelentős mennyiségű aranyat találtak Brazíliában, amely nagy lelkesedést keltett a spanyol és holland háborúk által szétzilált gazdaságú Portugáliában. Az anyaországból és a gyarmat más részeiről az arany lázában égő kalandorok tódultak arra a területre, amelyet hamarosan Általános Bányáknak (Minas Gerais) kezdtek nevezni. Az aranybányászat az egész 18. században a gyarmati Brazília egyik fontos gazdasági ága volt. A portugál korona az újonnan talált gazdagságot látványos építkezésekre, (mint a barokk Mafra-palota) és főleg Angliából vásárolt iparcikkekre – textilre, fegyverekre – költötte. 1729-ben Tijuco falu (ma Diamantina) mellett gyémántot is találtak.
A bányákban főleg rabszolgák dolgoztak, bár az arany felfedezésének hírére megugrott az Európából érkező bevándorlók száma is. A gyarmati kormányzat túlburjánzó bürokráciával próbálta biztosítani, hogy az állam megkapja a maga részét az aranyból, de a különböző hivatalok hatáskörei és feladatai sokszor átfedtek. 1830-ban a brit kézben lévő St. John d'el Rey Bányatársaság egész Latin-Amerika legnagyobb, az akkori legmodernebb felszereléssel ellátott aranybányáját nyitotta meg Brazíliában, amely 125 évig termelt.
Brazil Császárság
160px|bélyegkép|bal|I. Péter császár 1808-ban Napóleon ibériai hadjárata során megszállta Portugáliát, a portugál kormányzat pedig a brazil gyarmatra menekült és ideiglenesen Rio de Janeiro vált az ország fővárosává. A francia császárság bukása után az idős és szellemileg leépült I. Mária királynő és régensként uralkodó fia, VI. János Brazíliában maradt, amelyet 1815-ben királyság rangjára emeltek. János 1821-ben tért vissza Európába, idősebb fia, Péter pedig Dél-Amerikában maradt alkirályként. Egy évvel később Péter kikiáltotta Brazília függetlenségét, melyet a rövid függetlenségi háborúban sikerült fegyverrel is megvédeni. Létrejött az Újvilág – Haiti után – második független monarchiája, az új Brazil Császárság első uralkodója I. Péter lett.
I. Péter 1831-ben alattvalói általános elégedetlensége miatt kénytelen volt lemondani (a földbirtokosok túl liberálisnak, a polgárság túl reakciósnak tartotta), majd Portugáliába távozott és ötéves fiát, II. Pétert hagyta Brazília uralkodójául. II. Péter 1840-ben lépett hivatalosan is trónra, addig régensek kormányoztak helyette. Ebben az időszakban sorra törtek ki a különböző lázadások és felkelések, mint a Sabinada, a farroupilha-felkelés, a Malê-felkelés, a Cabanagem és a Balaiada. II. Péter többé-kevésbé a parlamenttel együtt kormányzott, egészen 1889-ig, amikor egy puccs megbuktatta és kikiáltották a Brazil Köztársaságot.
A császárság idején Brazília több háborúban is részt vett, az 1820-as évek végén a ciszplatin háborúban, az 1850-es években a La Plata-i háborúban, az 1860-as években pedig az uruguayi és paraguayi háborúkban. Az utóbbi volt a dél-amerikai történelem legdrágább és legvéresebb háborúja és azóta Brazília egészen a mai napig tartózkodik a tényleges külső katonai beavatkozásoktól (bár formálisan hadat üzent Németországnak az első és második világháborúban is).
A brazil kávé