Tyrannius Rufinus

Tyrannius Rufinus, más néven Aquileiai Rufinus (; 344/345 körül – 410/411 körül) késő antik latin nyelvű keresztény szerzetes, pap, fordító, egyháztörténetíró és teológiai író volt. Leginkább arról ismert, hogy számos görög keresztény szerző művét ültette át latinra, különösen Órigenész, Kaiszareiai Euszebiosz, Nagy Szent Vazul, Nazianzi Szent Gergely és más keleti szerzők írásait.Philip R. Amidon: „Introduction”. In: Rufinus of Aquileia: History of the Church. The Catholic University of America Press, Washington, D.C., 2016, 3–18.Murphy, Francis X.: „Rufinus of Aquileia”. In: New Catholic Encyclopedia, 2nd ed., Gale, Detroit, 2003.

Rufinus jelentősége elsősorban közvetítő szerepében áll. A 4–5. század fordulóján a latin Nyugat egyre kevésbé tudta közvetlenül olvasni a görög teológiai irodalmat, ezért Rufinus fordításai alapvető szerepet játszottak abban, hogy a keleti keresztény gondolkodás, a görög bibliamagyarázat és a szerzetesi irodalom a latin keresztény világban is ismertté váljon.Kreinecker, Christina M.: „Rufinus’ Translation of Origen’s Commentary on Romans”. In: Commentary on Romans, 227–251.

Nevét a későbbi emlékezetben gyakran Szent Jeromossal való vitája határozta meg. A modern kutatás azonban árnyaltabban értékeli: Rufinus nem pusztán Jeromos ellenfele volt, hanem önálló jelentőségű fordító, egyháztörténetíró és a keleti keresztény örökség latin közvetítője.Elizabeth A. Clark: The Origenist Controversy: The Cultural Construction of an Early Christian Debate. Princeton University Press, Princeton, 1992.Vessey, Mark: „Jerome and Rufinus”. In: Frances Young, Lewis Ayres, Andrew Louth szerk.: The Cambridge History of Early Christian Literature. Cambridge University Press, Cambridge, 2010, 318–327.

Neve

A forrásokban neve több alakban fordul elő: Rufinus, Tyrannius Rufinus, Turranius Rufinus és Rufinus Aquileiensis. A „Tyrannius” névalakot Szent Jeromos is használta, olykor polemikus éllel. A magyar szakirodalomban leggyakoribb névalak a Tyrannius Rufinus vagy Aquileiai Rufinus.Fremantle, William Henry: „Rufinus of Aquileia”. In: William Smith – Henry Wace szerk.: A Dictionary of Christian Biography, vol. 4. London, 1887, 555–560.

Az „Aquileiai” jelző nem pontos szülőhelyére, hanem egyházi és kulturális kötődésére utal. Rufinus Iulia Concordiában, a mai Concordia Sagittaria területén született, de fiatalsága és későbbi nyugati működése szorosan kapcsolódott Aquileia keresztény közösségéhez.

Élete

Származása és római tanulmányai

Rufinus 344 vagy 345 körül született Iulia Concordiában, Aquileia közelében, Észak-Itáliában. Családja valószínűleg keresztény és tehetős volt, amire műveltsége és római tanulmányai is utalnak. Fiatalon Rómába került, ahol hosszabb ideig tanult, és itt ismerkedett meg Jeromossal, a későbbi bibliafordítóval és egyháztanítóval.

A két fiatal között szoros barátság alakult ki. Mindketten érdeklődtek a Szentírás, az aszketikus élet és a keresztény tudományosság iránt. Ez a barátság később, az órigenista vita során szakadt meg, de ifjúkorukban ugyanahhoz a művelt, aszketikus keresztény körhöz tartoztak.

Aquileiai aszketikus kör

Rufinus római tanulmányai után Aquileiába tért vissza. A város a 4. században fontos keresztény központ volt, amelyben élénk aszketikus és teológiai élet bontakozott ki. Rufinus itt kapcsolódott be abba a keresztény közösségbe, amelyhez Jeromos, Aquileai Chromatius és más későbbi egyházi személyek is kötődtek.

Rufinust a 370-es évek elején keresztelték meg. A korai egyházban nem volt szokatlan, hogy keresztény családban született emberek csak felnőttként vették fel a keresztséget. A keresztség után Rufinus az aszketikus élet felé fordult, és hamarosan a keleti szerzetesség szülőföldjének számító Egyiptom felé indult.

Egyiptom és Alexandria

Rufinus 372 vagy 373 körül Egyiptomba utazott. Ez az út meghatározta egész későbbi életét. Alexandriában Vak Didümosz tanítványi köréhez kapcsolódott, és megismerkedett Órigenész írásaival, valamint az alexandriai bibliamagyarázati hagyománnyal.

Egyiptomban kapcsolatba került a sivatagi szerzetesség világával is. Meglátogatta a remetéket és aszkétákat, köztük olyan köröket, amelyek később a nyugati szerzetesi irodalomban is nagy hatást gyakoroltak. Egyiptomi évei során ismerte meg idősebb Melániát, a római arisztokráciából származó özvegyet, aki vagyonát a keleti szerzetesi és jótékonysági kezdeményezések támogatására fordította.Murphy, Francis X.: „Rufinus of Aquileia and Paulinus of Nola”. Revue d'histoire ecclésiastique, 56, 1961, 79–86.

Egyiptomi tartózkodása idején Rufinus tanúja volt az Alexandriai Szent Atanáz halála után kiéleződő egyházi konfliktusoknak is. Ezek az élmények hozzájárultak ahhoz, hogy későbbi írásaiban a hitvitákat, a szerzetességet és az egyházi béke kérdését szorosan összekapcsolva lássa.

Jeruzsálem és az Olajfák hegye

Rufinus 380 körül Jeruzsálembe költözött. Az Olajfák hegyén idősebb Melániával együtt szerzetesi közösséget támogatott, illetve szervezett. A férfi kolostor Rufinus vezetése alatt állhatott, míg Melánia női közösséget tartott fenn. Ez a jeruzsálemi kör a latin nyugati és a görög keleti kereszténység találkozási helyévé vált.

Jeruzsálemben Rufinus tovább mélyítette görög teológiai ismereteit. Kapcsolatban állt II. János jeruzsálemi püspökkel, aki pappá szentelte. A környezetben egyszerre volt jelen a bibliai szent helyek tisztelete, a szerzetesi élet, a görög teológia, valamint a latin zarándokok és aszkéták világa.

Jeromos 386 körül Betlehemben telepedett le, Paula és Eustochium római arisztokrata nők támogatásával. Ekkor Rufinus és Jeromos barátsága egy időre megújult. A két szerzetesi központ, Betlehem és az Olajfák hegye, földrajzilag közel volt egymáshoz, de a 390-es években az Órigenész körüli viták miatt a két kör szembekerült egymással.

Az órigenista vita

A 4. század végén kiéleződött az úgynevezett első órigenista vita. A vita nem egyetlen tanról szólt, hanem Órigenész teológiai örökségének több vitatott pontjáról: a lelkek preegzisztenciájáról, a feltámadási test értelmezéséről, az allegorikus bibliaértelmezés határairól és az apokatasztasziszról, vagyis a végső helyreállítás tanáról.

Rufinus Órigenész nagy tisztelője volt, de nem azonosítható automatikusan minden később elítélt órigenista tétellel. Saját álláspontja szerint Órigenész műveiben több gyanús rész későbbi eretnek betoldás vagy szövegrontás lehetett. Ezért fordításaiban és előszavaiban igyekezett Órigenészt úgy bemutatni, mint aki alapvetően az egyházi hit keretén belül értelmezhető.Thomas P. Scheck ford.: St. Pamphilus: Apology for Origen, with the Letter of Rufinus on the Falsification of the Books of Origen. The Catholic University of America Press, Washington, D.C., 2010.

Jeromos ezzel szemben a vita előrehaladtával élesen elhatárolódott Órigenész vitatott tanaitól. A konfliktus személyes, teológiai és egyházpolitikai elemekkel is összefonódott. Rufinus és Jeromos kölcsönösen támadták egymást, és mindketten igyekeztek igazolni saját ortodoxiájukat.

Rufinus később Apologia contra Hieronymum című művében válaszolt Jeromos támadásaira. Emellett rövidebb hitvédelmi iratot is írt I. Anasztáz pápához, amelyben saját hitét védte. Fontos különbség, hogy az egyház később több órigenista tételt elutasított, de Rufinus megítélése ennél összetettebb: fordítói és közvetítő munkája a latin kereszténység számára maradandó jelentőségű maradt.

Visszatérése Nyugatra és utolsó évei

Rufinus 397-ben visszatért Nyugatra. Előbb Rómában, majd Aquileia környékén működött. Életének utolsó másfél évtizede volt fordítói munkásságának legtermékenyebb időszaka. Ekkor készítette többek között Órigenész De principiis című művének latin fordítását, Euszebiosz Egyháztörténetének fordítását és folytatását, valamint több homília és teológiai szöveg átültetését.

A gót betörések miatt az 5. század elején Rufinusnak el kellett hagynia Észak-Itáliát. Egy ideig Rómában vagy annak környékén, majd délebbre, végül Szicíliában tartózkodott. A források szerint 410 vagy 411 körül halt meg, valószínűleg Messina környékén.

Fordítói munkássága

Rufinus elsősorban fordítóként vált meghatározóvá. A késő antik latin világban a görög nyelvismeret fokozatosan visszaszorult, miközben a keleti keresztény teológia legfontosabb művei görögül íródtak. Rufinus ezt a szakadékot igyekezett áthidalni.

Fordításai nem a modern filológiai értelemben vett szó szerinti fordítások. Gyakran törekedett arra, hogy a szöveget latin olvasói számára érthetővé és teológiailag befogadhatóvá tegye. Ezért olykor rövidített, magyarázott, simított vagy olyan részeket módosított, amelyeket gyanúsnak vagy későbbi betoldásnak tartott. Ez a módszer később sok vitát váltott ki, de saját korában nem volt példa nélküli.

A modern kutatás Rufinust ezért nem egyszerűen „hűtlen fordítónak”, hanem aktív kulturális közvetítőnek tekinti. Célja nem csupán szövegek átmásolása volt, hanem az, hogy a görög keresztény örökséget a latin egyház aktuális kérdéseihez igazítsa.Humphries, Mark: „Rufinus’s Eusebius: Translation, Continuation, and Edition in the Latin Ecclesiastical History”. Journal of Early Christian Studies, 16/2, 2008, 143–164.

Órigenész fordítása és védelme

Rufinus legismertebb és legvitatottabb fordítói munkája Órigenészhez kapcsolódik. Latinra fordította Órigenész több homíliáját és kommentárját, köztük a Római levélhez írt kommentár jelentős részét. Mivel a görög eredeti nagyrészt elveszett, Rufinus latin fordítása ma is nélkülözhetetlen forrás Órigenész bibliaértelmezésének megismeréséhez.

Különösen fontos a Peri Arkhón latin fordítása, amely De principiis címen maradt fenn. Ez Órigenész egyik legátfogóbb teológiai műve volt. A görög eredeti csak töredékesen ismert, ezért Rufinus fordítása a mű fennmaradásának fő tanúja. Ugyanakkor éppen ez a fordítás váltotta ki a legélesebb vitákat, mert Rufinus saját előszava szerint igyekezett eltávolítani vagy kijavítani azokat a részeket, amelyeket szerinte későbbi eretnek szövegrontásnak kellett tekinteni.Begley, W. E. L.: The Avignon Manuscript and the Transmission of Rufinus’ Translation of Origen’s Peri Archōn. PhD dissertation, University of North Carolina at Chapel Hill, 2017.

Rufinus lefordította a Caesareai Pamphilosznak tulajdonított Apológia Órigenészért című művet is, és ehhez kapcsolódóan megírta De adulteratione librorum Origenis című levelét vagy értekezését, amelyben azt állította, hogy Órigenész egyes vitatott helyeit ellenséges másolók vagy eretnekek torzíthatták el.

Ez az álláspont ma nem minden részletében fogadható el, de történetileg fontos: Rufinus így próbálta megvédeni azt a szerzőt, akit a keleti és nyugati kereszténység sok nagy alakja – köztük Nagy Szent Vazul, Nazianzi Szent Gergely és mások – is olvasott és használt, miközben egyes tételei egyre több vitát váltottak ki.

Euszebiosz Egyháztörténetének fordítása és folytatása

Rufinus egyik legnagyobb hatású munkája Kaiszareiai Euszebiosz Egyháztörténetének latin fordítása volt. A fordítást Aquileai Chromatius püspök kérésére készítette, valószínűleg 401–403 körül. A mű latin változata a nyugati egyházban évszázadokon át az ókeresztény egyháztörténet egyik legfontosabb forrása lett.

Rufinus nem pusztán lefordította Euszebiosz művét, hanem szerkesztette is. Euszebiosz tizedik könyvének egy részét összevonta a kilencedikkel, majd saját két könyvvel folytatta az elbeszélést a Constantinus utáni időszaktól I. Theodosius haláláig, 395-ig. Így a latin olvasók nemcsak Euszebiosz történetét kapták meg, hanem annak Rufinus által megírt folytatását is.

Mark Humphries szerint Rufinus Euszebiosz-fordítását és folytatását egységes műként kell olvasni. Rufinus nem ügyetlenül másolta Euszebioszt, hanem olyan latin egyháztörténetet hozott létre, amely a 4. század végének keresztény tapasztalatait is beépítette. Különösen fontos nála a niceai hit, az egyházi egység és a keresztény birodalom történeti értelmezése.