Édouard Marie Herriot (Troyes, 1872. július 5. – Saint-Genis-Laval, Rhône megye, 1957. március 26.) francia politikus és akadémikus. A Harmadik Köztársaság 59., 62. és 71. miniszterelnöke.

Életpályája Katonacsaládban született, nagyapja kapitányi rangban vonult nyugállományba, apja gyalogsági hadnagyként vett részt részt az 1859-es olasz hadjáratban.

Herriot az École normale supérieure-ön szerzett diplomát klasszika-filológiából. Először Nantes-ban, majd Lyonban tanított retorikát, Édouard Daladier is tanítványa volt. Émile Zola és Anatole France hatására Alfred Dreyfus oldalára állt, és a per hatására létrehozta Lyonban az Emberi és polgári jogok francia ligájának helyi szekcióját. Bár csodálattal tekintett Jean Jaurèsre, mégsem lépett be a szocialista pártba. Herriot politikai programjában az egyenlőség és az igazságosság megvalósítása állt, de dogmák nélkül.

1904-ben Lyon város tanácsosává, 1905. november 5-én pedig polgármesterévé választották. Ezt a tisztségét a német megszállás időszakát kivéve 1957-ig megtartotta. A város fejlesztéséért és felvirágoztatásáért nagyon sokat tett. A Rhône folyót szabályozták, víztározót, hidakat, iskolákat, árvaházakat, kórházat, sportlétesítményeket építtetett. 1912 és 1919 között Rhône megyét képviselte a szenátusban. Aristide Briand hatodik kormányában közlekedési, közmunkaügyi és népélelmezési miniszter 1916. december 1. és 1917. március 18. között. Az ő feladata lett a kenyérjegy bevezetése.

1919-ben a Radikális Párt elnökévé, és Rhône megye nemzetgyűlési képviselőjévé választották. Az ellenzék vezetőjeként ellenezte a kényszer alkalmazását Németországgal szemben, a Ruhr-vidék zálogként történő elfoglalását a késedelmes német jóvátétel fizetése miatt.

1924. június 14-én Gaston Doumergue kérésére kormányt alakított, és a külügyi tárcát is átvette. Herriot ekkor már híressé vált. Jules Romains szerint Jaurès óta ő a legnagyobb szónok. Hatalmas tudása, kitűnő emlékezőtehetsége, energikus, melegszívű és humánus lénye rendkívül népszerűvé tette a kisemberek között. Miniszterelnöksége kezdetén átütemezett tervet nyújtottak be Franciaországnak, ami a Weimari köztársaság gazdasági teljesítőképességéhez igazította az első világháborús német jóvátétel fizetéseket. Herriot Angliába utazott, és találkozott J. Ramsay MacDonalddal, a munkáspárti miniszterelnökkel, amelynek nyomán enyhültek a két ország közötti kapcsolatok. A július 16. és augusztus 16. között Londonban megrendezett konferencián Herriot elfogadta a Dawes-tervet, és a Ruhr-vidék kiürítését. Angliától viszont nem sikerült garanciát kapnia, hogy egy esetleges német megtorló hadjárat esetén segítséget nyújtanak Franciaországnak. 1924 októberében Herriot kormánya hivatalosan elismerte a Szovjetuniót. 1925. augusztus 22-én a nemzetgyűlés elnökévé választották, Paul Painlevét váltotta fel, aki kormányfő lett.

A Briand-kormány bukását követően Doumergue köztársasági elnök Herriot-t kérte fel kormányalakításra 1926. július 17-én. De mivel nem kapott többségi támogatást, július 21-én lemondott. Henri Poincaré nemzeti egységkormányában elfogadta a közoktatási tárcát. Az egységes iskola megteremtésével foglalkozott, ahol a gyerekek vallástól, társadalmi és anyagi helyzettől függetlenül részesühetnek felsőbb oktatásban. 1928. november 6-án lemondott az Angers-ban megtartott pártkongresszus határozata nyomán, amely elrendelte a radikális miniszterek visszavonulását. bélyegkép|balra|1936-ban 1932 májusában, a győztes választások után megalakította harmadik kormányát, és a külügyek is hozzá tartoztak. December 14-én lemondatták, mert ellenezte az Egyesült Államoknak járó háborús adósság fizetésének megtagadását.

A nemzetgyűlés külügyi bizottságának elnökeként ellátogatott Magyarországra, Bulgáriába, és Törökországba. Franklin D. Roosevelttel tárgyalt 1933 áprilisában az Egyesült Államokban. 1934. február 7-én Doumergue kormányában államminiszter, és kezdeményezésére írták alá 1935. május 2-án a francia–szovjet kölcsönös segítségnyújtási szerződést. 1936. január végéig államminiszter Flandin, Bouisson és Laval kormányában.

Amikor 1940. július 10-én teljhatalommal ruházták fel Pétain-t, Herriot, a nemzetgyűlés elnöke, tartózkodott a szavazástól, ezért házi őrizetbe vették. Először Nancyban, majd Maréville-ben tartották fogva. 1944. augusztus 12-én Pierre Laval felszólította, hogy hívja össze a nemzetgyűlést és alakítson kormányt, de Herriot visszautasította. Ekkor Németországba internálták. 1945-ben a szovjet csapatok szabadították ki. Moszkvában meleg fogadtatásban részesítették, és a rádióban is mondott beszédet. Teherán és Kairó érintésével érkezett Párizsba május 21-én. Másnap Charles de Gaulle a Francia Köztársaság Becsületrendjével tüntette ki. De elutasította Herriot kérését, hogy újra elfoglalhassa a Hôtel de Lassay-t, a nemzetgyűlés elnökeinek hivatalos rezidenciáját. Herriot nem akart a kormány tagja lenni. De Gaulle azt kérte tőle, hogy segítse újjáépíteni Franciaországot. Herriot kijelentette, hogy a Radikális Párt megújításával és a Harmadik Köztársaság visszaállításával kíván foglalkozni. Ellenezte a Negyedik Köztársaság létrehozását.

1946-ban a Francia Akadémia tagjává választották, 1954-ben a Nemzetközi Békedíjjal tüntették ki. Egész életében kiállt elveiért, a parlamenti demokráciáért, a sajtó- és gyülekezési szabadságért, a gazdasági liberalizmusért, a gondolatszabadsághoz való jogért és a laicitásért. Politikai tevékenységével párhuzamosan jelentős volt irodalmi munkássága.

Írásai Philon le Juif, esszé az Alexandriai iskoláról, 1897 Madame Récamier et ses amis, 1909 Un ouvrage inédit de Mme de Staël. Les Fragments d'écrits politiques (1799), 1904 (thèse complémentaire) La Vie et la Passion de Michel Servet, 1907 Vieille et jeune Turquie, 1911 Créer, 2 vol., 1919 La Russie nouvelle, 1922 Impressions d'Amérique, 1923 Dans la forêt normande, 1925 Pourquoi je suis radical-socialiste, 1928 La Vie de Beethoven, 1929 Europe, Paris, les éditions Redier, 1930, 280 p. La France dans le monde, 1933 Le Problème des dettes, 1933 Orient, 1934 Lyon n'est plus, 4 volumes (« Jacobins et Modérés », « Le Siège », « La Réaction », « La Répression »), 1937-1940 Sanctuaires, 1938 Aux sources de la liberté, 1939 La Triple Gloire de Lyon, 1946 L'âme de la France et la leçon de Port-Royal, discours à l'Académie française (nov. 1946), 1947 Pages immortelles de Diderot, choisies et expliquées, 1949 Lyon, lithographies de René Aubert, 1949. Études françaises", 1950 Notes et Maximes posztumusz kiadás, 1962

Magyarul Szabadság; ford., bev. Rónai Mihály András; Anonímus, Bp., 1946 (Politikai remekírók tára) Szabadság; ford., bev. Rónai Mihály András; Háttér, Bp., 2001

Források

Kapcsolódó szócikk Franciaország miniszterelnökeinek listája

Kategória:Franciaország külügyminiszterei Kategória:Franciaország miniszterelnökei Kategória:Francia egyetemi, főiskolai oktatók Kategória:Franciaországi polgármesterek Kategória:A Francia Akadémia tagjai Kategória:1872-ben született személyek Kategória:1957-ben elhunyt személyek Kategória:Fogvatartottak a második világháború időszakában Kategória:A francia parlament tagjai