Középkori zsidó irodalomnak nevezik az európai középkorral részben párhuzamosan meghatározható zsidó irodalom fejlődési szakaszát. Kezdetét a Talmud lezárása (→Ókori zsidó irodalom), végét Joszéf Káró Sulchán Áruchjának 1563-as megjelenése jelzi (→Újkori zsidó irodalom). A korszak tudósai, rabbijai gyakran a nevükből képzett mozaikszóval vannak jelölve, olykor latin névvel is rendelkeznek. Ezek zárójelben vannak feltüntetve (bővebben: zsidó abbreviaturák).A dátumokhoz ld. :en:Rabbinic literature
A gaonok kora (Geonim, 589 – 1038) A babilóniai gaonok
Miután a Talmudot a 6. században lezárták, továbbra is a babiloniai főiskolák (Szurában és Pumbaditában) maradtak a zsidó szellemi élet központjai. Az iskolák élén álltak az úgynevezett gaonok, akik gyakran maguk is irodalmi műveket alkottak. Így Szaadja gaon (882–942), arab nyelvre fordította a Héber Bibliát, és Emunót-vedéót ('Hit és bölcselkedés') címmel vallásfilozófia munkát írt. Serira gaon (906–1006) híres körlevele a korszak történetének fő forrása. A gáonok a VIII–XI. század között a zsidóság elismert tekintélyei voltak, tanácsukat messzi vidékekről jöttek keresték, vallási vagy tudományos kérdésekben való döntéseik több gyűjteményben fennmaradtak.Pallas, i. h.
A gaonok korában virágzott az úgynevezett midrás-irodalom. A Midrás rabboth című gyüjtemény a talmudkori tekintélyek megjegyzéseit tartalmazza, elsősorban a Mózesi könyvekhez. Ismeretes még Tankhumá, a Lekach-tób nagyobb, és számos apróbb midrás-gyüjtemény. Ugyancsak a gaonok idejére esik a sziddur egyes imarészeibe, az ünnepekre és bizonyos alkalmakra költői énekrészek (piutim) beiktatása. Korábbi híres szerzőik (a pájtánok) többek közt Eleázár ben Kálir (Káliri, ~570–~640) és Jósze ben Jósze (6. század) voltak.
Már a középkorra tehető a karaita zsidó felekezet megalakulása (8. század), akik szakítva az ortodox judaizmussal, a hagyományt mellőzve a Biblia szó szerinti értelmét ismerték el vallásos életük egyedüli zsinórmértékének. A karaita Bibliamagyarázatok tisztán grammatikai és értelmi módszerrel igyekeztek megközelíteni a szent könyveket, heves vitákat kiváltva az ortodox zsidósággal.
A Mediterrán-térség 10. századi írói A karaita hitszakadás ideje alatt az iszlám is nagymértékben elterjedt a Közel-Keleten, és lehetőséget teremtett a zsidó szellem kibontakozásának. A zsidóság az iszlám nyomán Babilóniából és Irakból kiindúlva Észak-Afrikában (Egyiptomban, Kürénében, Marokkóban), majd Hispánia arabok lakta területein elterjedt. Később Dél-Franciaországban, majd Itáliában, és a Német-római Birodalomban is nagyobb számban megjelent. Kürenében fejedelmi orvosként működött élő Izsák Iszraeli ben Solomon (832–932), akinek arab nyelven megírt munkái közül hét orvosi könyvét a reneszánsz idején Franciaországban latinra fordítottak. Az ugyancsak kürénéi Khánáel ben Kusiel a Mózesi könyvekhez és a Talmud egyes részeihez írt később gyakran idézett, nagy tekintélyű magyarázatokat. Dunas ben Támim (Abuzánál, ~890–~956), Iszraeli ben Solomon tanítványa orvostani, csillagászati és matematikai műveket hagyott hátra. Fennmaradt egy héber nyelvtana és magyarázata is. Jakob ben Nisszim (szintén Kürénében, 10. század) Mafteákh néven alkotott Talmud-magyarázatot. Megilát-szetárim című írása a rituálé és a magánjog részleteit fejtette ki, de emellett állítólag szerzője volt egy csodatörténeteket tartalmazó gyüjteménynek is. A marokkói Juda ibn Kurais rabbi (900 körül) a héber nyelvtudományt művelte, bevezetve az arab és káldeus nyelvekkel való összehasonlítást.
Az arab hódítás után Hispániában is felélénkült a zsidó irodalom. Hászdái ibn Sáprut (915–970) III. Abd ar-Rahmán córdobai kalifa (†961) és fia, II. al-Hakam (†976) személyi orvosa és bizalmas tanácsadója volt Córdobában 940-től 970-ig. Mint a tudomány és a költészet lelkes pártolója él a zsidó emlékezetben. Ő maga is egy görög szerzetes segítségével arab nyelvre fordította Pedaniosz Dioszkoridész orvostani művét, és ugyancsak az ő nevéhez kötehető a kazárok királyához intézett híres levél, amelyben a kazárok zsidó vallásra való téréséről tudakozódik. Sáprut hívta Córdobába Menáhem ben Szarukot (~920–~970), aki megírta az első héber nyelvű szótárt Makhberet címen. Sáprut másik meghívottja, Dunas ben Labrat (~920–~990) az arab metrikát alkalmazta a héber nyelvre. A ben Labrat és ben Szaruk között keletkezett és tanítványaik által is folytatott tudományos viták jelentős mértékben hozzájárultak a héber nyelvtudomány fejlődéséhez. József ibn Abitur (~900–~970) zsinagógai költeményeket írt, de II. al-Hakam kalifa számára arab nyelvre fordította a Misnát is. A héber grammatika igazi megalapítója, Júda ben Dávid Hajjudzs (~945–1012) felfedezezte, hogy minden héber szógyökér három mássalhangzóból áll. Mértékadó nyelvtani tanulmányai, és arab nyelvű szótára tartották fenn Jóna ibn Dzsanah (Abú al-Walíd Marwán, ~995–~1050) nevét.
A korszak itáliai írói Sabbatáj Donnolo (műk. ~930) orvos, botanikus és csillagász, és Mesullám ben Kalonümosz (10. század) luccai talmudtudós és templomi énekköltő.
Az „első rabbik” (Risonim) kora (1038 – 1563) jobbra|bélyegkép|220px|Egy tipikus héber Bibliaoldal: középen a főszöveg és az arám targumok; körülötte a középkori nagy zsidó bibliatudósok (Rási [1040–1105], Ábrahám ibn Ezra [1089–1167], Nahmanidész [1194–1270], Jákob ben Áser [1269–1343], Obadja ben Szforno [1470–1550]) kommentárjai
11. századi írók A granadai udvarban működött Sámuel ibn Nagrilla (Sámuel Hannágid, 993–1056?) aki héber költeményeket szerzett a bibliai Zsoltárok, Példabeszédek és A prédikátor könyve mintájára Ben Tehillim, Ben Misle és Ben Kohelet címek alatt. Ibn Nagrillától származik a Talmúd-kiadásokban található módszeres Bevezetés (ennek első része, a történeti bevezetés elveszett.) Salamon ibn Gavirol (Avicebron, 1021–1057) a platonikus filozófiát vitte verseibe, és több világi éneket is szerzett. Arabul írt filozófiai munkája a Mekor Chájim ('Az élet forrása') elveszett és csak latin fordítása (Fons vitae) maradt fenn. Ibn Gavirol rövid erkölcs- és illemtani tételeket tartalmazó könyvet is írt Mibkhár há-peninim néven.
Bahja ibn Pakuda zaragozai rabbi (1049/1050–~1120) arab nyelven írt egy erkölcs-filozófiai művet. Héber fordítása, Chóbot halebábót ('Szívbeli kötelességek') a legnépszerűbb zsidó erkölcsnemesítő olvasmánnyá vált a későbbi korokban. Héber nyelvészettel foglalkozott Mózes ibn Dzsikatilla (?–~1080) és Júda ibn Balaam (~1000–~1070). Granadában működött Izsák ben Báruk Albália (1035–1094), a sevillai király udvari csillagászaként és birodalmának főrabbijaként; ő a Talmudhoz írt könyveket. Izsák ibn Gijját (1038–1089) az akkoriban virágzó Lucena rabbijaként zsinagógai költeményeket és egy Háláchot ('Vallásos szabványok') című munkát hagyott hátra. Izsák ben Rúben Albargeloni (1043–1130) Barcelonában mint fordító és Talmud-magyarázó jeleskedett. Izsák ben Mózes ibn Sakni (11. század), aki a babilóniai pumbaditai főiskola gaonjaként fejezte be életét, írásaival ugyancsak tekintélyesnek számított.
Az előzőeknél jelentősebb a Fezből származó Izsák ben Jakab Alfázi (Rif, 1013–1103), aki Halachot címen alkotott nagy hatású talmudi kézikönyvet. Itáliában a római Náthán ben Jekhiél (~1035–1106) Áruch címen komoly talmudi lexikont állított össze.
Franciaországban és a Német-római Birodalomban a zsidó irodalom leginkább a szentírás- talmudmagyarázatot ölelte fel. Az egyik nagyobb tekintély itt Gerson ben Júda (~960–1040) volt, aki előbb Metzben, később Mainzban élt. Gerson a Talmudhoz kommentárt írt, de fennmaradtak zsinagógai énekei (szelikhot) és döntvényei. A wormsi rabbigyűlésen elfogadott rendszabályaival (tekánot) az egész európai zsidóság által elfogadott üdvös újításokat hozott be (így például végleg eltiltotta a többnejűséget; a nőnek beleegyezése nélküli elválasztását; a mások levelének felbontását stb.). Testvére, Máchir ben Júda talmudi szótárt állított össze. Gerson halála évében született Troyesban a középkori zsidó teológiatudomány egyik kiemelkedő alakja, Salamon ben Jicchák (Rási, 1040–1105). Talmudmagyarázata olyan népszerű lett, hogy a középkori iskolai tanításban rendesen írásából indultak ki, és a több mint kétszáz éven át folytatott értelmezését és kiegészítését a "toszafót"-ban (toldalék) gyűjtötték össze. Kortársai közül Eliezer ben Isaac ha-Gadol (~990–1060) haggadai és a bibliamagyarázati, Simon Kárá és fia, József Kárá (~1050–~1130), Menahém ben Chelbo, Dávid ben Mesullám, Kalonümosz ben Júda, Sámuel ben Júda és a Bonni Efraim zsinagógai költőkként (pájtánok) alkottak, és koruk történelmi eseményeit, így például a keresztes hadjáratok zsidóüldözéseit is ecsetelik. Szentírásmagyarázattal foglalkozott a század végén élt Tóbiás ben Eliézer.
12. századi írók jobbra|bélyegkép|220px|Mózes második könyve Ábrahám ibn Ezra (†1167) kommentárjaival (1488) jobbra|bélyegkép|220px|Maimonidész (†1204) Tévelygők útmutatójának egy nyomtatott kiadása
Ibn Gavirol költészetét utánozta a vándoréletet élő Mózes ibn Ezra (Ha-Szallah, ~1055–1138). Arugasz há-bószem című gyűjteményében vallásfilozófiai, Tarsis című könyvében világi költeményeit adta közre. Ezeken kívül még több mint 200 zsinagógai költeményt is írt, amelyek részben a zsidó liturgiába is bekerültek később. Júda Halévi (1075–1141) az egyik legnagyobb zsidó költőként ismeretes. Ábrahám ibn Ezra (Abenezra, Raba, 1089–1167) filozófusként, nyelvészként, bibliamagyarázóként és matematikusként egyaránt jelentős. A Szentíráshoz írt kommentárai nyelvtani tekintetben a korabeli spanyol nyelvészek elméleteit tükrözték. Jellemzőek munkáira a rejtvényszerű megjegyzések, amelyek merész kritikai megjegyzéseinek leplezésére szolgálnak.
A hispániai írók a történettudomány és földrajz területén is jeleskedtek. Ábrahám ibn Daud (Rábed, ~1110–1180) az Emuna ráma ('Magasztos hit') című híres vallásfilozófiai alkotása mellett a Szefer ha-Kábbálában ('A hagyomány sorrendje') a héber hagyomány, illetve a teológia történetét írja meg a maga koráig. Tudelai Benjámin (~1130–1173) utazásai révén a 12. századi zsidó világ tárul ki az olvasók szemei előtt. Az egyébként orvosként működő Mózes ben Maimún (Maimonidész, 1138–1204) a középkor egyik legnagyobb zsidó tudósa, aki mint zsidó talmúdtudós (Misné Tóra és Széfer ha-micvot), és mint zsidó filozófus (Dalalat al-Hairi) egyaránt híres. Művei csakhamar elterjedtek az egész zsidóságban, és rendkívüli tekintélyt biztosítottak számára, bár halála után sokan támadták filozófiai nézeteiért. Maimonidész kortársaként írt Jonatán ben Dávid ha-Kohén (~1135–~1210), Zerakia ha-Lévi (1125–~1186) Máor című talmúdi munkát szerzette. A kortárs Tibbon-család tagjai (Júda ibn Tibbon, Sámuel ibn Tibbon, Mózes ibn Tibbon) arab nyelven írt zsidó műveket fordítottak héber nyelvre. Ábrahám ben Náthán (~1155–1215) könyve, a Manhig zsidó a rítusokat foglalja össze, Izsák ben Abba Mári (1122–1193) Itturja talmudjogi kérdésekkel foglalkozik.
Bibliamagyarázattal foglalkozott a Kimhi-család: Jószéf ben Izsák Kimhi (Rikam, 1105–1170) Hispániából vándorolt Provencebe, és ott bibliamagyarázati, fordítói és zsinagógai költői tevékenységet folytatott. Fia, Mózes ben József Kimhi (Remak, ~1127–~1190) ugyancsak a bibliamagyarázat, illetve a nyelvtudomány területén jeleskedett. Jóval fiatalabb fivére, Dávid ben József Kimhi (Redák, ~1160–~1232) is írt szentírási kommentárokat, melyeket később keresztény teológusok is használtak. Michlol címmel héber grammatikája jelent meg, héber szótára a Sorásim ('Gyökök').