Arab irodalom alatt az arab nyelven megírt középkori és újkori munkák összessége értendő. Az iszlám vallás megjelenése (7. század) előtti időből kevés irodalmi emlék maradt fenn, annál bőségesebb a középkori és újkori muszlim arab irodalom. Önálló természettudományi, vallási, filozófiai, történeti, jogi, nyelvészeti művek sora mellett jelentős fordítói tevékenység is megfigyelhető az araboknál: több ókori – nagyrészt görög – író (szépíró, természettudós, filozófus) azóta elveszett eredeti művét fordították le.
Első emlékek és a Rásidún kora bélyegkép|220px|A Korán legkorábbi kézirata (7. század)
Az arab irodalom legkorábbi ismert összefüggő irodalmi emlékei a 6. századból maradtak reánk, az iszlám kor előtti (dzsáhilijja időszak) költeményeiben. Ezt a költészetet a törzsekre tagolt arab nép életével kapcsolatos társadalmi szokások és az azt képező életfelfogás jellemzi: az arab törzsek szüntelen vetélkedése, hivalkodása, az ellenség becsmérlése, az arab nép erényeinek kidomborítása, a vendégszeretet, a törzshöz szegődő idegenek oltalma. Ezek a mozzanatok képezik a régi nagy arab költemények (kaszidák) alapját, amely szerkezete több elemből tevődik össze. Amikor egy költő egy kaszidában például az ünnepelt mecénást készült dicsőíteni, előbb a szeretőjét énekelte meg, leírta a pusztulásnak indult helyeket, amelyeken valaha együtt időztek, írt az elválás fájdalmáról, amikor utazását beszéli el, előrebocsátja az utazáshoz használt lónak, vagy tevének, illetve a sivatagnak részletes leírását, szól az esetleges zivatarról, vagy az útközben véghez vitt vadászatról. Ezt követően elér költeményében hőséhez, akinek erényeit a túlzó hasonlatokkal dicsőíti.Pallas, i. h.
Az arab pogányság korszakából nagy számmal fennmaradt költészeti emlékeket a 9. és 10. század arab filológusai gyűjtötték össze. Nevezetes ilyen összeállítás: a hét muallakát, amely Amr ibn Kulszúm (?–~600), Antara ibn Saddád (525–615), Imru l-Kajsz (~500–~540), Hárisz ibn Hilliza (?–~580), Labíd ibn Rabía (~560–661), Tarafa ibn al-Abd (~538–~564) és Zuhajr ibn Abi Szulma (~530–~607) verseit foglalja magába, a Hudzeilita törzshöz tartozó költők verseinek gyűjteménye, a Hamásza, a Mufaddalijját-gyűjtemény.
A gyűjtemények mellett a pogány időből még egyes legendás hősök, például Urwah ibn al-Ward, Al-Hádira stb. divánja is megmaradt. Ezek a költői emlékek leghitelesebb forrásai a régi arabok társadalmi és szellemi életének. Átmenetet képeznek azok a költők, akik a pogányságról az iszlám vallásra való áttérést képviselik: ők maguk szemtanúi voltak az új vallás harcainak, és váltakozó őszinteséggel maguk is felvették az iszlámot. Ilyen költő többek között a már említett Labíd ibn Rabía, akinek költeményei a régi pogányság mellett a vallási eszméket tükrözik vissza; Hasszán ben Thábit (554–659), aki a próféta győzelmeit énekelte meg, illetve gyalázta pogány ellenfeleit; Kab ben Zuhejr (?–646), aki Mohamed ellenségéből dicsőítőjévé vált, és a Prófétától ezért a burda nevű palástot kapta ajándékul; a sokat vándorló Aasa Kajsz (<570–629?), aki ugyancsak Mohamedet dicsőítette művészetével. Elmondható, hogy az iszlám első évtizedeiben az új vallás eszmeköre a költők többségére csak csekély, vagy éppen semmilyen befolyást nem gyakorolt. A költők továbbra is a pogány arabság eszményeinek hívei maradtak, és olykor nyíltan ellenszegültek a vallási kegyesség ellen. Híresebb korabeli költő volt Abu Mihdzsan (?–633<) és Al-Huteja (?–688), utóbbinak fennmaradt költeményeit először a magyar Goldziher Ignác dolgozta fel 1892-ben.
Az iszlám keletkezése és terjedése által nyílt alkalom arra, hogy az arabok között prózai irodalom is keletkezzen. A könyvvé összeszerkesztett Korán nemcsak az első irodalmi termék volt, hanem ehhez hozzá fűződhetett az irodalom további fejlődése is. Az idegen művelődési körökkel való érintkezés – amely az egymást érő hódítások következménye volt – újabb kultúrelemekkel gyarapította az arabság szellemi életét. Közismert tény, hogy az arab irodalomnak és arab tudománynak nevezett művelődési ágak túlnyomó része a hódítások által az iszlám vonzásába került nem arab elemek voltak.
Az Omajjád- az Abbászida-kor általános irodalmi jellemzői Az omajjád korszak (661–750) költészetének legnagyobb része is világias érzéseket tükröz vissza, és ezzel a pogány arab költészet egyenes folytatásának tekinthető. A korszak nevezetes költői volt Dzsamil (~660–701), Kuthejjir (~660–723), a keresztény Al-Akhtal (~640–713), Umar ibn Abi Rabía (644–712), a híres szerelmi költő, Dzsarír ibn Atijja (~650–728) és Farazdak (641–728).
Az idegen befolyások túlsúlya az Abbászida dinasztia győzelmével érvényesült. Ekkor jelent meg a tudományos irodalom is a muszlimok között; a kalifák (elsősorban Hárún ar-Rasíd [ur.: 786–809], Al-Mamún [ur.: 813–833], Al-Mutaszim [ur.: 833–842]) pártolása mellett a vallási és a világi tudományok fellendültek; messze földekről a fényes fővárosba, Bagdadba özönlöttek a tudósok, a kalifák pedig fejedelmi jutalmakkal ösztönözték az írókat, tudósokat. A fővárosban és a távoli tartományokban (egészen Közép-Ázsiáig), nagy számmal keletkeztek főiskolák és könyvtárak. A tudományos törekvések akkor vettek még erősebb lendületet a periferiális tartományokban, amikor a 10. században a központi hatalom meggyengülése miatt a tartományokban önálló dinasztiák lépnek fel: ezek a fejedelmek maguk köré gyűjtötték a tudósokat, és szinte egymással versenyezve mozdították elő a tudományt és szépirodalmat, amelyeknek a kis államok fővárosai váltak új központjaivá. Az Abbászidák uralkodásától kezdve a fejedelmek részéről nagy pártolásban részesült az egzakt tudományok mellett a görög filozófia művelése is; ennek legnevezetesebb emlékeit szír tudósok segítségével arabra fordították, és ezzel új gondolatokat vittek az arab irodalomba. Érdekes, hogy még az Abbászidák alatt komoly teokratikus szerepet játszó teológia fejlődése is a görög tudomány hatása alatt állt.
A keleti területek arab fejedelmeihez hasonlóan komoly tudományos és művészeti élet zajlott a nyugati Córdobai Kalifátusban. A 10. és a 11. században a muszlim Hispánia volt a tudományos fejlettség központja Európában: virágoztak a főiskolák és a könyvtárak, ezekből táplálkozott az európai tudományosság a középkoron keresztül. II. al-Hakam córdobai kalifa (ur.: 961–976) könyvtárát – vélhetően némi túlzással – 400.000 kötetből állónak mondták; a könyvtár tartalmazta az arab világ legkeletebbi tartományaiban keletkezett irodalmi termékeket is. A szellemi élet gazdagsága és sokoldalúsága a tudományok akkoriban ismert összes ágában bőségesen mutatkozott.
Bölcsészettudományi irodalom Történettudomány Az arab történelmi irodalom kezdetei a pogány araboknak a filológusok által összegyűjtött szájhagyományokból indulnak ki. Ezek a hagyományok a törzsek életének, egymással való érintkezésének, harcainak változatos mozzanataira, hőseik dicsőített tetteire vonatkoztak; egyben a pogány költészettel – amelynek mintegy történeti kommentárjait alkották – a legszorosabb kapcsolatban álltak. Ajjám al-arab ("az arabok [emlékezetes] napjai") névvel foglalták össze ezeket a hagyományokat. Az adatokat kiegészítik a törzsek genealógiájára vonatkozó ismeretek, amelyeket már az Omajjádok alatt elkezdtek rendszerbe foglalni, illetve igyekeztek – az éppen abban az időben az arabok által megismert – bibliai történetekkel kapcsolatba hozni. Az első Omajjád kalifa, Muávija (ur.: 661–680) udvarában sok tudós foglalkozott ilyen típusú kutatásokkal, közülük különösen Dagfal (7. sz.) és a délarab származású Abid ben Sarija (8. sz.) nevezetes. Abid ben Sarijának egy könyve is fennmaradt Régi történetek címen.
Az iszlám második századában már komolyabban foglalkoztak a filológusok a pogányság történelmi hagyományainak összegyűjtésével; mai tudásunk jelentős része ezzel kapcsolatban Ibn al Kelbi (737–819), Al-Aszmái (~740–831), Abú Ubaida (728–825), illetve néhány kortársuk kritikailag feldolgozott feljegyzésére alapozódik. Sajnálatos dolog, hogy tulajdonképpen ezeknek a tudósoknak a munkáit is csak a későbbi évszázadok enciklopédikus műveiben fennmaradt idézetekből ismerjük. A muszlim történettudósokat érdekelte magának az iszlám vallás keletkezésének és első évtizedeinek a története, így keletkeztek az ún. Magázi-k ("Háborúk"). A Magázi történetét legelőször Ibn Isák (704–767) foglalta össze, később az ő művét dolgozta át Ibn Hisám (?–833). Komoly forrás és szaktekintély a korai korszakkal kapcsolatban Al-Vákidi (748–822), bár az ő neve alatt egyesek nem hiteles műveket is kiadtak.
A történetírás következő korszakába tartozott Al-Azraki (?–864), aki Mekka történetét dolgozta fel, illetve Al-Baládzuri (?–892) krónikája. A síita politikai nézet szemszögéből írta meg az iszlám történetét 869-ig a geográfusok között már említett Al-Jaakúbi. Al-Dináveri (815–896) krónikája az Omajjád időkkel és a három első Abbászida kalifával foglalkozik. Ibn Kuteiba (828–889) egy kézikönyvet szerkesztett, amelyben feldolgozta az iszlám kor előtti arab történelmet, de röviden összefoglalta az iszlám világ addig történetét is. Al-Tabarí (839–923) a világ teremtésétől egészen 914-ig dolgozta fel nagy terjedelmű művében az eseményeket. Műve elsősorban a kalifátus történetének leggazdagabb forrása, egyben az ő munkájából ismerhető meg az arab történetírás módszere: Tabari ugyanazon úton indult mint a Hadísz, egy-egy történet első forrásáig a tekintélyek egymástól függő láncszemein keresztül szóbeli tudósítás alapján ment vissza, majd egymás mellé állította az egy-egy eseményre vonatkozó különböző, sokszor egymással ellentmondó adatokat. A modern történeti kritika számára értékes eljárás ez, ugyanakkor az előadás éppen ezért terjengős és darabos. Ezt a módszert csak a későbbi arab korszakban haladták meg, viszont a későbbiekben az eredeti tudósításokat sokszor a kompiláció váltotta fel.
Al-Maszúdi (896–956) kultúrtörténeti szempontból írt értékes történeti művet; ifjú kortársa, Hamza al-Iszfaháni (893–970) a világtörténelmi szempontokat vette figyelembe rövid kézikönyvében. Munkájában elsősorban – az arabok mellett – a perzsáknak kívánt történelmi igazságot szolgáltatni. Az Abbászida korszak első két évszázadára nézve (982-ig) igen fontos forrásként szolgál Abu Ali Miszkavajh (932–1030) műve, A népek tapasztalatai. Amíg a korábbi történetírás elsősorban az Abbászidáknak kedvező színben mutatta be az eseményeket, addig Bagdadnak Hülegü kán által történt meghódítása után más nézeteket is megjelenhettek: így például Ibn al-Tiktika (1262–1309) a bukott dinasztiával ellenséges szellemben írta meg a kalifátus történetét. Nagy számban jelentek a kompilátorok: a legterjedelmesebb ilyen típusú művet Ibn al-Aszír (1160–1233) írta A tökéletes cím alatt. Alkotásában a muszlim világ történetét saját korszakáig egészíti ki. A földrajzi írók között már említett Abu l-Fidá (1273–1331) krónikája a korábbi források 19. századi felfedezése előtt a muszlim történelem szinte egyedüli forrása volt Al-Nuvajri (1279–1333) mellett, akinek nagy munkáiból már a 18. század tudósai feldolgoztak egyes részleteket. Abul Mahászin (1531–1604) elsősorban a muszlim Egyiptom történetét vizsgálta, de értékes adalékokat szolgáltatott az iszlám világ általános történetére nézve is. Al-Szujúti (1445–1505) A kalifák története című munkájában az iszlám történetét dolgozta fel összefüggő alakban egészen saját koráig, és elsősorban az egyiptomi Abbászida árnyékkalifák korszakához szolgáltat komoly történeti anyagot. Nem kompilátor Ibn Khaldún (1332–1406), aki nagy világtörténetét egy nevezetes történetfilozófiai művel vezette.