Mirko Bogović, magyarul: Bogovics vagy Bogovich Imre (Varasd, 1816. február 2. – Zágráb, 1893. május 4.) horvát író, költő és politikus.
Élete
Gimnáziumi tanulmányait szülőhelyén kezdte, mire egy évet (1831) Szombathelyen töltött a magyar nyelv megtanulása végett, s 1832-ben Zágrábba ment a filozófiai kurzust végezni. 1833-ban mint hadapród (kadét) az 53. számú horvát gyalogezredbe lépett és hét évig katonáskodott; ezután a jogot mint magántanuló a zágrábi akadémián végezte.
Az 1842. évi Zágráb vármegyei tisztújításon az illír párt aljegyzőnek választotta; 1843-ban a pozsonyi országgyűlésen a távollevő Orsich György grófot képviselte; 1844-ben Pesten a királyi táblán ügyvédi oklevelet nyert és Kőrös vármegye táblabírája lett. 1845. július 25-én a tisztújítás alkalmával a magyar és illír párt közt összeütközésre került a dolog és midőn katonaság lépett közbe, ezek Bogović-ot megsebesítették; a vizsgálat alatt bujdosni volt kénytelen; huzamosabb időt Aradon töltött Bohuséknál, rokonainál, és költészettel foglalkozott. 1847-ben az újonnan felállított zágrábi harmincadi felügyelőségnél jegyző lett, de midőn erre az egész magyar párt felzúdult, hasonló minőségben Fiuméba tették át.
1848-ban Jellasich bán híveihez csatlakozott; mint báni biztos Varasdra ment és előkészületeket tett a kitörendő háborúra; azonban csakhamar átlátván, hogy Jellasich és az udvar előtt egészen más célok lebegnek, mint Horvátországnak kedvezőbb állást biztosítani a szent korona alatti kapcsolatban, a magánéletbe vonult.
1850-ben egy általa szerkesztett folyóiratban megjelent cikk miatt félévi börtönt kellett szenvednie és kiszabadulása után Zágráb mellett fekvő nyaralóján egészen az irodalomnak élt. Kevéssel az októberi diploma után a kormány által üldözött Bogović lelkes ovációk tárgya volt; de népszerűsége csökkenni kezdett, midőn magyar érzelmeit fölismerték. A báni értekezletben szót emelt az egyesülés mellett; részt vett egy unió-program szerkesztésében és az ő tollából folyt Varasd vármegyének békülékeny levele a magyar törvényhatóságokhoz.
1861-ben és 1865-ben a horvát tartománygyűlés tagja volt. Mint Zágráb város egyik követe (1861) rendületlenül küzdött a Schmerling-féle abszolutizmus ellen, melynek a városi és megyei gyűléseken szóval és írásban keményen ellenszegült. Az ügyek jobbra fordultával (1865) a horvát kancelláriában magas állással kínálták meg, de ő csak nemzeti képviselő akart maradni, s mint ilyen újra Zágráb városát képviselte. 1871 márciusában a Budapesten székelő horvát miniszter mellé államtitkári minőségben miniszteri tanácsosnak neveztetett ki, 1875-ig Budapesten élt mint a horvát minisztérium miniszteri tanácsosa. A magyar-horvát unió lelkes híve volt.
A dél-szláv akadémiának tagja, a horvátoknak egyik legjelesebb költője volt. Mint költő, széles skálájú lírájával és elbeszéléseivel általános elismerést szerzett, de legnagyobb sikereit három, a horvát nép történetéből merített drámájának köszönhette: Frankopan (1856), Stjepan, poslednji kralj bosanski (István az utolsó bosnyák király, 1857) és Matija Gubec, kralj seljacki (Gubec Mátyás, a parasztkirály, 1859).
Munkái
Ljubice (Zágráb, 1843. Ibolyák, melyekben későbbi nejét, Lentulay Benedek leányát dicsőitette) Smilje i kovilje (Zágráb, 1846. Szalmavirágok. Költemények) Domorodni glasi (Zágráb, 1849. Hazafias hangok) Zur Bosnischen Frage. Eine Studie (Zágráb, 1880) Frankopan (1857, dráma) Stjepan zadnji kralj Bosne (dráma, 1857. István, Bosznia utolsó királya) Matija Gubec (dráma, 1860) Pripovesti (1860, elbeszélések)
Jegyzetek
Források
Gutenberg Nagy Lexikon, 6. kötet. Bernád - Buber (Budapest, 1932) 308. hasáb
Kategória:Horvát költők, írók Kategória:Varasdiak Kategória:1816-ban született személyek Kategória:1893-ban elhunyt személyek Kategória:Zágráb vármegye főispánjai