jobb|keretnélküli Litvánia történelme a legutóbbi jégkorszak utáni első betelepülőkkel kezdődött. Az ország neve írásban először 1009-ben jelent meg. A balti népekhez tartozó litvánok a 13. században megalapították a Litván Nagyfejedelemséget. A Teuton Lovagrend keresztesháborújától függetlenségüket sikeresen megvédő litvánok az utolsó európai nép volt, amelyik felvette a kereszténységet (a 14. század elején). Meghódítva a tatárok által elpusztított Kijevi Rusz nyugati területeit, a 15. századra Litvánia Európa legnagyobb területű államává vált. 1385-ben a nagyfejedelemség perszonálunióba került Lengyelországgal, amely később az 1569-es lublini unióval államszövetséggé fejlődött. Az unió 1795-ig, Lengyelország és Litvánia utolsó felosztásáig tartott, amikor a litván földek a cári Oroszországhoz kerültek.
Az Orosz Birodalom bukása után, 1918. február 16-án Litvánia kikiáltotta függetlenségét. A második világháború elején a Molotov–Ribbentrop-paktum következtében megszállta a Szovjetunió, és kényszerrel tagköztársaságává tette. Hároméves német megszállás után újból visszakerült a Szovjetunióhoz. A Szovjetunió felbomlása után, 1991-ben Litvánia visszanyerte függetlenségét, és 2004-ben csatlakozott az Európai Unióhoz és a NATO-hoz.
Őskor és balti bevándorlás bélyeg|240px|Balti törzsek 1200 körül A mai Litvánia területének benépesülése az utolsó jégkorszak gleccsereinek visszavonulása után, az i. e. 10. évezredben kezdődött meg. Eszközeik tanúbizonysága szerint két különböző kultúrához tartoztak, amelyek a mai Lengyelország felől, illetve a Jütland-félszigetről érkeztek. Ezek a vadász-gyűjtögetők még nem alapítottak állandó településeket. Az i. e. 8. évezredtől az éghajlat jelentősen felmelegedett, és a területet erdők nőtték be. A lakosok kevesebbet vándoroltak, a helybeli vadállomány, az édesvízi halak és növények már képesek voltak eltartani őket. Az i. e. 5-6. évezredtől kezdve már háziállatokat is tartottak, és házaik nagyobbak lettek, hogy elszállásolják a megnövekedett családokat. A növénytermesztés a hideg éghajlat, az erdős-mocsaras terület és a hatékony szerszámok hiánya miatt csak az i. e. 3. évezredtől terjedt el; ekkorról datálják a helyi kézművesség és kereskedelem megjelenését is. Az indoeurópai nyelvet beszélő zsinegdíszes kultúra népei, a mai baltiak ősei i. e. 3200-3100 körül érkeztek a mai Litvániába.
A korai baltiak két nagyobb csoportra különültek, a nyugatbalti (poroszok és jatvingok) és keletbalti (litvánok és lettek) népekre. Valamennyien indoeurópai nyelveket beszéltek. Ma már csak a litvánok és lettek léteznek, a korábbi törzsek vagy beléjük olvadtak (szamogitek, szelének, kurok, zemgalok), vagy a Teuton lovagrend állama asszimilálta őket (óporoszok, jatvingok, szambiaiak, szkalviaiak és galindiaiak).
A balti törzsek a borostyánút révén kereskedelmi kapcsolatban álltak a Római Birodalommal, de római kulturális vagy politikai hatás nem érte őket. Tacitus Germania c. művében említi a Balti-tenger délkeleti partjainál élő aesti népet, akik feltehetően baltiak voltak. A görög-római földrajztudósok és krónikások főleg a hozzájuk közelebbi nyugatbaltiakról szereztek tudomást, mint Ptolemaiosz, aki az i. sz. 2. században írt a galindiaiakról és jatvingokról. A kora középkori krónikák említést tesznek az óporoszokról, kurokról és zemgalokról is.
A Nyeman folyó alsó és középső medencéjében elhelyezkedő Litvánia elkülönült a tengerparti vagy ahhoz közeli törzsektől. A kereskedelmi utaktól távoli, nehezen járható területet csak kevesen keresték fel, így megtartotta nyelvi, kulturális és vallási identitását, és csak későn érték el az európai vallási és kulturális áramlatok (mint a kereszténység). bélyeg|275px|Litvánia nevének első írásos említése a quedlinburgi apátság 1009-es évkönyvében A litván nyelv nagyon konzervatív, és közel áll indoeurópai gyökereihez. Legközelebbi rokonától, a lett nyelvtől a 7. század környékén vált el. Az ősi pogány hiedelmek sokáig fennmaradtak. A kereszténység elterjedéséig az uralkodók testét elégették; Algirdas és Kęstutis nagyfejedelmek temetési szertartásának leírásai fennmaradtak.
Litvánia, mint ország első említése 1009. március 9-éről származik, amikor Litua néven szerepel a quedlinburgi apátság évkönyvében. Ebben az évben Querfurti Brúnó hittérítő megkeresztelte Nethimer "litván királyt".
A litván törzsek háborúi A 9–11. században a vikingek többször fosztogattak a balti partvidéken, és a dán királyok néha adót szedtek. A 10–11. században a litvánok adót fizettek a Kijevi Rusznak. A kijeviek – mint például Bölcs Jaroszláv nagyfejedelem – több hadjáratot vezettek litván területekre. A 12. század közepétől azonban már a litvánok fosztogatták az orosz földeket. 1183-ban kirabolták Polockot és Pszkovot, sőt a távoli gazdag Novgorodot is többször fenyegették a litván törzsek betörései.
A 12. századtól kezdve a litvánok és lengyelek időnként fosztogattak egymás területein, bár a két országot elválasztotta egymástól a jatvingok földje. A 12. század végére a németek egészen a Daugava folyó torkolatáig terjeszkedtek kelet felé, és többször összecsaptak az akkor még fölényben lévő litvánokkal.
A 12. század végétől létrejött egy szervezett katonai réteg a törzseken belül, amelyik rendszeresen portyázott a szomszédos területeken, zsákmányt és rabszolgákat gyűjtve. Gazdagodásuk meggyorsította a társadalmi rétegek szétválását, és magával hozta az uralkodói csoportok hatalomért folytatott harcát. Így jött létre a korai állam, amely Litván Nagyfejedelemséggé fejlődött tovább.
Litván Nagyfejedelemség (13. század – 1569)
Mindaugas királysága bélyeg|250px|IV. Ince pápa bullája Mindaugas megkereszteléséről és a litván püspökség Róma közvetlen fennhatósága alá helyezéséről A 13. század elejétől kezdve a balti törzsek gyakran összefogtak, így hatékonyabban vezethettek hadjáratokat szomszédaik ellen. 1201 és 1236 között negyven hadjáratot intéztek a Kijevi Rusz, Lengyelország és a Kardtestvérek rendje, később Német Lovagrend által elfoglalt lett föld ellen. 1213-ban kirabolták és felgyújtották Pszkovot. 1219-ben huszonegy litván törzsfő békeszerződést kötött a halics-volhíniai fejedelemséggel; ez az esemény az egyik bizonyítéka a balti törzsek egyesülésének.
A 13. század elején két harcias német lovagrend, a Livóniai Kardtestvérek és a Teuton lovagrend vetette meg a lábát a Baltikumban (a Daugava torkolatánál és Kulmnál). A keresztény térítés örve alatt hatalmas területeket foglaltak el a mai Észtországtól Északkelet-Lengyelországig. A fenyegető veszély miatt a litván törzsek egy része Mindaugas uralma alatt egyesült. Mindaugas egyike volt a törzsfőknek, az 1219-es szerződésen neve az öt rangidős fejedelem között szerepel. 1236-ban a Livóniai verses krónika már egész Litvánia urának nevezi. bélyeg|bal|260px|A Teuton rend állama 1260-ban 1236-ban a pápa keresztes háborút hirdetett a pogány litvánok ellen. A Mindaugas riválisa, Vykintas által vezetett szamogitek a saulei csatában döntő vereséget mértek a Kardtestvérekre, akik ezután veszteségeik miatt kénytelenek voltak beolvadni a Teuton rendbe. A litván állam azonban továbbra is a lovagrend két ága közé szorult.
1240 után Mindaugas kihasználta, hogy a Kijevi Rusz a mongolok támadása miatt összeomlott, és elfoglalta Fekete Ruténiát (Grodno, Breszt, Navahrudak városokat). A további keleti hódításokkal rokonait és a rivális klánok vezetőit bízta meg, akik azonban helyzetük megerősödése után fellázadtak ellene. Danyiil halicsi fejedelem 1249–50-ben egy erős koalíciót szervezett Mindaugas ellen a litván ellenzékből, a jatvingokból, szamogitekből és a teuton lovagokból. Mindaugasnak azonban sikerült kihasználnia az ellenségei közötti érdekellentéteket. bélyeg|225px|Mindaugas pecsétje 1250-ben megállapodott a lovagrenddel, hogy megkeresztelkedik, és átengedi nekik országa egyes nyugati területeit, cserébe azok elismerték legitim királynak. Ezután már képes volt ellenállni a maradék koalíció támadásának, sőt a lovagok támogatásával sikerült megerősítenie hatalmát Litvánia fölött.
1251. július 17-én IV. Ince pápa kiadott két bullát, melyekben utasította a kulmi püspököt, hogy koronázza meg Mindaugast, és nevezzen ki egy litván püspököt. 1253-ban lezajlott a koronázás, és Mindaugas Litvánia első (és azóta is egyetlen) királyává lett. Az újdonsült király átadta a teutonoknak Jatvingia és Szamogitia azon részeit, amik fölött amúgy sem volt hatalma, 1254-ben pedig békét kötött a halicsi fejedelemmel, aminek során lánya feleségül ment Danyiil fiához, Svarnhoz.
1260-ban a szamogitek (akik akkor a durbeni csatában felülkerekedtek a teuton lovagokon) meghódoltak Mindaugasnak, de feltételül szabták, hogy térjen vissza ősei vallására. A király beleegyezett az alkuba és leállította a keresztény térítést az országban; emellett újból támadásokat intézett a teutonok és keleten az oroszok ellen. Nem egyértelmű viszont, hogy ő maga visszatért volna a pogány istenek imádatához. Mindaugas ezáltal meghatározta a gyakorlatilag általa alapított litván állam középkori politikáját, amit utódai is követtek: védekezés a német expanzió ellen északon és nyugaton; hódító hadjáratok keleten és délen, a szétesett, tatárok adófizetőjévé vált orosz fejedelemségekben. Traidenis uralkodása Mindaugast 1263-ban meggyilkolta egyik unokaöccse, Treniota és a Pszkovot kormányzó Daumantas, akitől elszakította feleségét, hogy saját asszonyává tegye. A trónt Treniota ragadta magához, de egy évvel később őt is megölte Mindaugas fia, Vaišelga. Vaišelga volt Litvánia első ortodox keresztény nagyfejedelme, ám néhány évvel később, 1267-ben ő is gyilkosság áldozatává vált. A trónért ezután Svarn és Kernavė hercege, Traidenis harcolt és a küzdelemből az utóbbi került ki győztesen. Traidenis hosszú uralma (1269–82) végre stabilitást hozott a széttagolt, polgárháború dúlta országba. Újraegyesítette a litván földeket, sikeres hadjáratokat vezetett Lengyelországba és Ruténiába, legyőzte a teuton lovagokat az óporosz földön és Livóniában is. Országához csatolta Jatvingiát, Zemgaliát és Kelet-Poroszföldet. Később kibékült a lengyelekkel és 1279-ben lánya, Gaudemunda feleségül ment a Piast-házba tartozó II. Boleszló mazóviai herceghez.
A pogány Litvánia továbbra is a keresztes hadjáratok célpontja maradt, és a tatárok is több pusztító portyát (1241-ben, 1259-ben és 1275-ben) intéztek a litván földek ellen. Traidenis halála után a német lovagok befejezték a nyugat-balti népek meghódítását és Litvániára (főleg Szamogitiára, hogy összekössék a rend északi és déli területeit) koncentrálhatták erőfeszítéseiket. 1274-ben leverték az óporoszok nagy felkelését, majd 1274–77-ben elfoglalták a nadruviaiak és szkalviaiak, 1283-ban pedig a jatvingok földjét. 1291-ben befejezték az utolsó litván szövetséges, a zemgalok behódoltatását.
A Gediminas-ház bélyeg|bal|200px|Gediminas és a Teuton lovagrend közötti békeszerződés Litvánia történetének leghíresebb dinasztiája, a Gediminas-ház 1285-ben, Butigeidis trónra jutásával került az ország élére. Utódai, Vytenis (u. 1295–1315) és Gediminas (u. 1315–41) állandóan hadakozni voltak kénytelenek a teuton betörések ellen. Vytenisnek sikerült ellenük szövetségre lépnie Riga német polgáraival, de így is állandóan lefoglalta a lovagok által szított szamogitiai felkelés 1299–1300-ban és utána a tizenöt év alatt lezajlott húsz német támadás. Gediminasnak is sok gondja volt a lovagrenddel, és elődjéhez hasonlóan összefogott ellenük Riga érsekével és a helyi polgárokkal.