Szalamanész Hermiasz Szozomenosz, röviden Szozomenosz vagy Szodzomenosz (, latinul: Salamanes Hermias Sozomenus vagy Salaminius Hermias Sozomenus; 380 és 400 között – 450 körül) késő antik görög nyelvű keresztény jogász és egyháztörténetíró volt. Legfontosabb fennmaradt műve a kilenc könyvből álló Egyháztörténet (, latinul: Historia ecclesiastica), amely a Kaiszareiai Euszebiosz által megteremtett egyháztörténeti műfaj folytatásaként a 4. század és az 5. század elejének eseményeit dolgozza fel.Sozomenus: The Ecclesiastical History. Ford. Chester D. Hartranft. In: Philip Schaff – Henry Wace szerk.: Nicene and Post-Nicene Fathers, 2. sorozat, 2. kötet. Christian Literature Publishing, New York, 1890, bevezetés.Henri Valois: De vita et scriptis Socratis et Sozomeni, ford. Anthony Alcock: Socrates and Sozomen.
Szozomenosz Palesztinából, Gáza vidékéről származott. Művéből kiderül, hogy családi emlékezete szorosan kapcsolódott a palesztinai szerzetesség kezdeteihez, különösen Gázai Szent Hilárión alakjához. Ez a háttér magyarázza, hogy Egyháztörténetében a püspökök, zsinatok és császárok mellett különösen nagy figyelmet szentelt a remetéknek, szerzeteseknek, aszkétáknak és helyi palesztinai hagyományoknak.
Műve nem egyszerű eseménykrónika. Szozomenosz a klasszikus görög történetírás nyelvi és szerkesztési igényeit igyekezett összeegyeztetni a keresztény üdvtörténeti látásmóddal. A történelmet úgy értelmezte, mint amelyben az egyház, a császári hatalom, a szerzetesség, a hitviták és a gondviselés működése összekapcsolódik. A modern kutatás szerint műve erősen támaszkodik Szókratész Szkholasztikosz Egyháztörténetére, de nem pusztán annak másolata: több új dokumentumot, helyi hagyományt, szinódusi adatot és monasztikus életrajzi anyagot is beépített.Sozomenus: The Ecclesiastical History, bevezetés, „Sozomen as Author”. In: Schaff–Wace, Nicene and Post-Nicene Fathers, 2. sorozat, 2. kötet, 1890.Bahadır İkican: „Socrates and Sozomen’s Church History in Comparative Perspective”. Darulhadis İslami Araştırmalar Dergisi, 3, 2022, 287–317.
Neve
A kéziratokban és a szakirodalomban neve több alakban szerepel: Salamanes, Salaminius, Salminius, Hermias, Hermeias, Sozomenos vagy latinul Sozomenus. A magyar szakirodalomban általában Szozomenosz alakban fordul elő, de Szodzomenosz névalak is ismert.
A Salaminius névalakot régebben olykor Ciprussal, különösen Szalamisz városával hozták kapcsolatba. A modern kutatás ezt nem tartja bizonyítottnak, mert Szozomenosz saját műve alapján palesztinai származású volt. Valószínűbb, hogy a név a családi vagy helyi hagyományból, esetleg a Gáza környéki szerzetesi környezet egyik alakjának nevéből ered.
Élete
Származása
Szozomenosz életéről kevés külső adat maradt fenn. Amit tudunk róla, nagyrészt saját művének elszórt önéletrajzi utalásaiból, valamint későbbi tudósok – például Phótiosz és Henri Valois – megjegyzéseiből rekonstruálható. Szülőhelyének Betheliát tartják, amely Gáza közelében, Palesztina délnyugati részén feküdt.
Családja a helyi előkelő réteghez tartozhatott, és a 4. század közepén térhetett át a kereszténységre. Szozomenosz elbeszélése szerint nagyapja és rokonsága Gázai Szent Hilárión működése nyomán vált kereszténnyé. A történet szerint Hilárión csodás gyógyítása, illetve az általa képviselt aszketikus kereszténység nagy hatást gyakorolt a családra. A hagyományt történeti forrásként óvatosan kell kezelni, de jól mutatja, milyen fontos szerepet játszott Szozomenosz önértelmezésében a palesztinai szerzetesi környezet.
Szozomenosz nagyapja a helyi keresztények körében a Szentírás magyarázójaként és tanítóként szerzett tekintélyt, bár nem tudjuk, hogy egyházi tisztséget viselt volna. A családi háttér tehát egyszerre volt helyi palesztinai, művelt és erősen aszketikus keresztény jellegű.
Tanulmányai és jogászi pályája
Szozomenosz ifjúkorában monasztikus környezetben nevelkedett, és a Gáza környéki aszkéták hagyománya mély hatást gyakorolt rá. A későbbi értelmezők szerint ezért fordít különösen nagy figyelmet a szerzetesség kezdeteire, a palesztinai remetékre és az aszketikus életformára.
Valószínűleg jogi képzést is kapott. A régebbi szakirodalomban gyakran szerepel, hogy Berytoszban, a késő antik világ híres jogi iskolájában tanult, bár ezt nem minden kutató tekinti teljesen bizonyítottnak. Annyi valószínű, hogy jogászi műveltséggel rendelkezett, és Konstantinápolyban ügyvédi vagy jogászi pályán működött. Ezt erősíti, hogy saját művében olyan személyekről is beszél, akikkel a konstantinápolyi jogi fórum környezetében kapcsolatban állt.Sławomir Bralewski: „La connaissance de la loi ecclésiastique chez Socrate de Constantinople en confrontation avec l’oeuvre de Hermias Sozomène”. Studia Ceranea, 6, 2016, 243–255.
A „szkholasztikosz” vagy jogász-tanult ember megjelölés a késő antik világban nem mindig jelent pontosan ugyanazt. Szozomenosz esetében a jogi műveltség valószínű, de nem szabad túlzottan modern értelemben vett „hivatásos jogtudósként” elképzelni. Művében ugyanakkor érzékelhető, hogy a zsinati határozatok, császári rendeletek és egyházi jogi kérdések iránt különös figyelmet tanúsított.
Művei
Szozomenosz két egyháztörténeti munkát írt. Az első, amely nem maradt fenn, a kereszténység kezdeteitől Licinius bukásáig, vagyis nagyjából 323/324-ig foglalta össze az egyház történetét. A fennmaradt mű ezt a történetet folytatta, és a konstantini fordulattól az 5. század első feléig vezette tovább.
Fennmaradt műve, az Egyháztörténet, kilenc könyvből áll. A szerző II. Theodosius bizánci császárnak ajánlotta, és eredeti terve szerint az eseményeket Theodosius II 17. consulságáig, vagyis 439-ig akarta elbeszélni. A ma ismert szöveg azonban hirtelen megszakad, és csak körülbelül 425-ig jut el. Nem dönthető el teljes bizonyossággal, hogy a befejezés elveszett-e, vagy Szozomenosz nem tudta befejezni művét.
Az Egyháztörténet szerkezete
Az Egyháztörténet kilenc könyve nagyjából a császárok uralkodása szerint tagolódik. Ez a felépítés jól mutatja, hogy Szozomenosz az egyház történetét szorosan összekapcsolta a Római Birodalom politikai történetével.
+ Szozomenosz Egyháztörténetének szerkezete Könyv Időszak Főbb témák I. Constantinus kora, a nikaiai zsinatig Constantinus megtérése, az arianizmus kezdete, Nikaia II. Nikaia után Constantinus haláláig egyházi intézkedések, Szent Ilona, keleti kereszténység, perzsa üldözések III–IV. Constantinus fiainak kora ariánus viták, püspöki száműzetések, zsinati konfliktusok V. Julianus uralkodása a pogány restauráció kísérlete, keresztény válaszok VI. Jovianus, Valentinianus és Valens kora niceai és ariánus irányzatok küzdelme, szerzetesség VII–VIII. I. Theodosius és fiai a niceai hit megerősödése, zsinatok, Aranyszájú Szent János konfliktusai IX. II. Theodosius korának eleje császári valláspolitika, háborúk, egyházi ügyek; a könyv befejezetlen
Forrásai és történetírói módszere
Szozomenosz a keresztény egyháztörténet-írásnak abba a hagyományába tartozik, amelyet Kaiszareiai Euszebiosz alapozott meg. Euszebiosz mellett használta Tyrannius Rufinus latin egyháztörténeti folytatását, Alexandriai Szent Atanáz iratait, Philosztorgiosz ariánus szemléletű egyháztörténeti anyagát, zsinati gyűjteményeket, császári rendeleteket, leveleket, valamint szóbeli hagyományokat és helyi palesztinai értesüléseket.
Legfontosabb közvetlen előzménye Szókratész Szkholasztikosz Egyháztörténete volt. A két mű sok helyen párhuzamos, és Szozomenosz gyakran követi Szókratész eseménysorrendjét. Régebben emiatt erősebben bírálták függése miatt, de a modern kutatás árnyaltabban ítéli meg kapcsolatukat. Szozomenosz Szókratészt sokszor vezérfonalként használta, de kiegészítette saját forrásokkal, új dokumentumokkal, részletesebb monasztikus anyaggal és helyi hagyományokkal.
A két szerző közötti különbség jól látható történetírói érdeklődésükben. Szókratész gyakran kiegyensúlyozottabb és kritikusabb, míg Szozomenosz irodalmibb stílusra, bővebb elbeszélésre és nagyobb hagiográfiai érzékenységre törekszik. Phótiosz később Szozomenosz stílusát jobbnak ítélte Szókratészénál, miközben több újkori kutató Szókratész ítélőképességét tartotta erősebbnek.
Szozomenosz történetírása nem modern értelemben vett felekezetsemleges vallástörténet. Niceai keresztény nézőpontból ír, az ariánus és más irányzatokat tévtanokként kezeli, és a történelemben gyakran az isteni gondviselés működését látja. Ugyanakkor a mű értékét éppen az adja, hogy megőriz olyan dokumentumokat, helyi hagyományokat, szerzetesi elbeszéléseket és egyházi-politikai összefüggéseket, amelyek más forrásokból csak töredékesen ismertek.
Történeti szemlélete
Szozomenosz számára az egyháztörténet nem pusztán püspökök és zsinatok története. Művében az egyház sorsa, a császári valláspolitika, a hitviták, a szerzetesség, a városi közösségek, a barbár népek kereszténységhez való viszonya és a birodalmi politika mind összekapcsolódnak.
A szerző különösen fontosnak tartja a szerzetesség szerepét. Az aszkétákat gyakran „filozófusokként” mutatja be: olyan emberekként, akik nem pusztán elméletben, hanem életmódjukban valósították meg a keresztény bölcsességet. Ez a szóhasználat a késő antik világban nem szokatlan: a „filozófia” a helyes életformát is jelenthette, nemcsak elvont gondolkodást.
Az Egyháztörténetben a császárok szerepe szintén központi. Szozomenosz azt vizsgálja, miként segítette vagy akadályozta a birodalmi hatalom az egyház békéjét. Constantinus és II. Theodosius alakja különösen pozitív megvilágításban szerepel, míg Julianus és a niceai hitet ellenző uralkodók kedvezőtlenebb képet kapnak.
II. Theodosius képe
Szozomenosz művét II. Theodosius császárnak ajánlotta. Az ajánlás panegirikus, vagyis dicsőítő jellegű: a császárt a keresztény uralkodó mintaképeként mutatja be. A modern kutatás szerint Szozomenosz erénykatalógust alkot Theodosius számára: a piety, azaz jámborság, a filantrópia, a bátorság, a bölcs önuralom, az igazságosság, a bőkezűség és a nagylelkűség a jó keresztény uralkodó legfontosabb tulajdonságaiként jelennek meg.Sławomir Bralewski: „The Catalogue of Virtues in the Ecclesiastical History of Sozomen of Bethelia”. Vox Patrum, 84, 2022, 31–50.Sławomir Bralewski: „Emperor Theodosius II: a Model of a Christian Ruler in the Light of Ecclesiastical Historiography of the 5th Century”. Przegląd Nauk Historycznych, 23/2, 2024, 9–31.
Ezt az értékelést történeti összefüggésben kell olvasni. Szozomenosz nem független modern politikai elemzést írt, hanem olyan keresztény történeti művet, amelyben az uralkodó jámborsága, az egyház békéje és a birodalom jóléte összekapcsolódik. A császárról alkotott képe ezért egyszerre történeti forrás és irodalmi-teológiai uralkodóeszmény.
A szerzetesség jelentősége művében
Szozomenosz egyik sajátos érdeme, hogy sok adatot őrzött meg a 4. századi szerzetességről. Különösen kedvezően mutatja be az egyiptomi, szíriai, palesztinai, pontuszi, örmény és mezopotámiai aszkétákat. Szemében a szerzetesek az egyház megújulásának és erkölcsi erejének tanúi.
Ez a hangsúly részben személyes hátteréből magyarázható. Palesztinai neveltetése miatt közvetlenül ismerte azoknak a családoknak és szerzetesi köröknek az emlékezetét, amelyek Hiláriónhoz és tanítványaihoz kapcsolódtak. A szerzetesség nála nem peremjelenség, hanem az egyház történetének egyik főszereplője.
Kapcsolata Szókratész Szkholasztikosszal
Szozomenosz és Szókratész Szkholasztikosz viszonya a kutatás egyik legtöbbet tárgyalt kérdése. Mindketten világi, jogi műveltségű vagy legalábbis jogászi környezethez kapcsolódó konstantinápolyi szerzők voltak, és mindketten Euszebiosz egyháztörténeti modelljét folytatták. Műveik nagyjából azonos korszakot dolgoznak fel, ezért természetes, hogy sok párhuzam található bennük.