I. Teofil, görögös névalakban Theophilosz (, ; 350 körül – Alexandria, 412. október 15.) Alexandria püspöke volt 385-től haláláig. A kopt hagyományban a 23. alexandriai pápa és pátriárka. A 4–5. század fordulójának egyik legbefolyásosabb egyházi vezetője volt: püspöksége idején Alexandria keresztény intézményrendszere megerősödött, a város pogány kultuszhelyeinek jelentős része megszűnt, az egyiptomi szerzetesség és a püspöki hatalom viszonya új irányt vett, és az Órigenész örökségéről szóló vita egész keleti egyházi konfliktussá szélesedett.
Teofil neve leggyakrabban három nagy történeti ügy kapcsán kerül elő: a Szerapeion és más alexandriai pogány kultuszhelyek felszámolása, az első origenista vita, valamint Aranyszájú Szent János konstantinápolyi püspök 403-as letétele az úgynevezett Tölgyfa-zsinaton. A korabeli és későbbi források nagyon eltérően ítélték meg. Egyes keresztény hagyományok a hit védelmezőjeként és erőskezű egyházvezetőként tisztelték, míg Aranyszájú János hívei, több egyháztörténész és számos modern szerző politikailag számító, kemény és gyakran kíméletlen püspökként ábrázolta.
A modern kutatás az egyoldalú értékeléseket óvatosabban kezeli. Norman Russell, Krastu Banev és más kutatók hangsúlyozzák, hogy Teofil megítélését nagyrészt ellenséges, polemikus vagy utólagos források formálták. Ugyanakkor az sem vitatható, hogy püspöksége alatt Alexandria egyházi vezetése határozottan és időnként erőszakos eszközöket is igénybe véve lépett fel vallási, fegyelmi és politikai ellenfeleivel szemben.
Neve és tisztelete
A görög Theophilosz név jelentése „Isten barátja” vagy „Istent szerető”. A magyar irodalomban a Teofil és a görögösebb Theophilosz alak egyaránt előfordul. Az „I.” sorszám a későbbi alexandriai püspököktől, illetve kopt pápáktól való megkülönböztetést szolgálja.
A kopt hagyomány szentként tiszteli. Emléknapja a kopt naptárban Paopi hónap 18. napja, amely a modern naptárban rendszerint október 28-ra esik. A történeti szakirodalom halálát általában 412. október 15-re teszi; a két dátum közötti különbség részben a naptári és liturgikus hagyomány eltéréséből ered.
Élete
Korai élete és megválasztása
Teofil korai életéről kevés biztos adat maradt fenn. Születési helyét és családi hátterét a kortárs források nem közlik. A későbbi kopt hagyomány Memphiszt említi nevelkedési helyeként, de ez történetileg nem ellenőrizhető teljes bizonyossággal.
Valószínű, hogy már Alexandriai Atanáz idején az alexandriai klérushoz tartozott, és I. Timóteus püspöksége alatt vezető szerepet töltött be az egyházi adminisztrációban. I. Timóteus halála után, 385-ben választották meg Alexandria püspökévé.
Alexandria püspöki széke a 4. század végén nem csupán helyi egyházi hivatal volt. Hatásköre egész Egyiptomra és Líbiára kiterjedt, püspökei pedig nagy tekintéllyel rendelkeztek a keleti mediterrán világban. Teofil több mint száz alárendelt püspökkel, jelentős egyházi vagyonnal, szerzetesi hálózatokkal és erős városi támogatottsággal rendelkező egyházi központ élére került.
Egyházkormányzata
Teofil püspöksége a Theodosius utáni korszakra esett, amikor a niceai hitvallású kereszténység a Római Birodalomban államilag támogatott vallási normává vált. Alexandria püspökeként Teofil egyszerre volt lelkipásztor, kánonjogi tekintély, városi vezető és a keleti egyházpolitika egyik szereplője.
Russell és Banev értelmezése szerint Teofil tudatosan folytatta alexandriai elődeinek politikáját: igyekezett megtartani Alexandria vezető szerepét, miközben a 381-es első konstantinápolyi zsinat után Konstantinápoly egyre nagyobb egyházi jelentőségre tett szert. Teofil ezért nemcsak Egyiptomban, hanem Palesztinában, Szíriában és Konstantinápolyban is részt vett egyházi viták rendezésében.
Egyik fontos egyházkormányzati feladata a húsvét időpontjának meghatározása volt. Az alexandriai egyház régi tekintélyt élvezett a húsvétszámításban, mivel a város csillagászati és naptártani hagyományai erősek voltak. Teofil egy húsvéti táblázatot is készített vagy készíttetett, amelyet Theodosius császárnak ajánlott; ez a táblázat elveszett, de későbbi alexandriai húsvétszámítási hagyományok előzményének tekintik.
Alexandria vallási és városi környezete
A 4. század végének Alexandriája vallásilag és társadalmilag összetett város volt. A kereszténység már jelentős tömegbázissal és erős intézményekkel rendelkezett, de a pogány kultuszok, a filozófiai iskolák, a zsidó közösségek és a különböző keresztény irányzatok is jelen voltak. A város vallási konfliktusai ezért nem magyarázhatók kizárólag „keresztény–pogány” ellentétként: a háttérben városi rivalizálás, társadalmi feszültség, császári valláspolitika és helyi hatalmi érdekek is álltak.
Teofil erőskezűen lépett fel a pogány kultuszok ellen, de a hellén műveltséggel való viszonya nem volt egyszerűen elutasító. A filozófus Szüneszioszt, Hüpátia tanítványát, ő szentelte Ptolemaisz püspökévé, noha Szünesziosz nyíltan jelezte, hogy továbbra is ragaszkodik a filozófiai műveltséghez és házas életéhez. Ez arra utal, hogy Teofil nem a görög műveltség egészét, hanem elsősorban a pogány kultuszt és az általa veszélyesnek tartott teológiai spekulációkat utasította el.
A pogány kultuszhelyek felszámolása és a Szerapeion
Teofil püspökségének egyik legismertebb eseménye a Szerapeion, a Szerapisz-kultusz nagy alexandriai központjának felszámolása volt 391 vagy 392 körül. Az esemény hátterében Theodosius császár valláspolitikája állt: a császári rendeletek megtiltották a pogány áldozatokat és korlátozták a templomok kultikus használatát.
A források nem teljesen azonos módon írják le Teofil szerepét. Szókratész Szkholasztikosz szerint Teofil császári engedély alapján tisztíttatta meg vagy bontatta le a pogány kultuszhelyeket; Szozomenosz inkább azt hangsúlyozza, hogy Theodosius egy korábbi Dionüszosz-templomot adott Teofilnak templomépítés céljára. Rufinus elbeszélése keresztény győzelmi történetként mutatja be a Szerapisz-szobor lerombolását, míg Eunapiosz és más pogány szerzők kulturális és vallási veszteségként értékelték az eseményt.
A keresztény források szerint a konfliktust pogány ellenállás és erőszak is kísérte: a Szerapeionba visszahúzódó csoportok keresztényeket ejtettek foglyul, majd a császári beavatkozás után a templom keresztény kézre került. A későbbi keresztény emlékezetben a Szerapeion lerombolása a pogány bálványimádás feletti győzelem jelképe lett. A modern történetírás viszont inkább késő római városi konfliktusként értelmezi az eseményt, amelyben császári törvényhozás, helyi keresztény aktivizmus, pogány ellenállás és az alexandriai püspökség intézményi megerősödése egyaránt szerepet játszott.
Az alexandriai könyvtár kérdése
A régebbi népszerűsítő irodalomban gyakran szerepel az az állítás, hogy Teofil a Szerapeion lerombolásával az alexandriai könyvtár egy részét is elpusztította. Ezt a modern kutatás jóval óvatosabban kezeli. A nagy alexandriai könyvtár története már a hellenisztikus és római korban is többszörösen megszakadt, a Szerapeionban esetleg működő könyvgyűjtemény mérete és állapota pedig a 4. század végére bizonytalan.
Ezért nem állítható, hogy Teofil „elpusztította az alexandriai könyvtárat”. A Szerapeion lerombolása vagy átalakítása valószínűleg kulturális veszteséggel is járt, de a források nem igazolják a könyvtár teljes vagy döntő elpusztításának leegyszerűsítő képét. A késő antik görög-római szövegkultúra továbbélésében keresztény másolók, kolostorok és iskolák is jelentős szerepet játszottak.
Kapcsolata a szerzetességgel
Teofil püspöksége alatt Egyiptom szerzetessége rendkívül jelentős vallási és társadalmi erő volt. A Nitria, Szkétisz és Kellia környéki szerzetesi telepek nagy tekintélyt élveztek, és a püspököknek számolniuk kellett a szerzetesek befolyásával. Teofil kezdetben jó kapcsolatban állt számos szerzetesi vezetővel, és az Apophthegmata Patrum hagyománya is úgy mutatja be, mint aki tiszteletben tartotta a szerzetesi életet.
A későbbi konfliktusok egyik hátterét az jelentette, hogy az egyiptomi szerzetesek között eltérő teológiai és bibliaértelmezési irányzatok éltek. Egyes műveltebb szerzetesek Órigenész és Evagriosz Pontikosz allegorikusabb és filozofikusabb hagyományát követték. Más szerzetesi körök, akiket a források gyakran „antropomorfitáknak” neveznek, a Szentírás Istenről szóló képi megfogalmazásait sokkal konkrétabban értelmezték. A vita nem pusztán elméleti kérdés volt: összefüggött az imádság, az aszkézis, a test, a feltámadás és az istenkép értelmezésével is.
Az első origenista vita
Órigenész a 3. század egyik legnagyobb hatású keresztény teológusa és bibliamagyarázója volt, de tanításának több elemét a 4. század végére vitatottan értelmezték. A vele kapcsolatba hozott nézetek között szerepelt a lelkek előzetes létezése, a végső egyetemes helyreállítás, a feltámadt test természetének sajátos értelmezése és a Szentírás erőteljes allegorikus olvasata. Nem mindig világos, hogy a későbbi vitákban bírált tanok valóban Órigenész saját állításai voltak-e, vagy inkább követőinek, ellenfeleinek és olvasóinak későbbi értelmezései.
Teofil korábban nem állt nyíltan Órigenész ellen, sőt az alexandriai hagyomány miatt bizonyos mértékig közel állhatott az órigenészi műveltséghez. A 399 körüli konfliktusban azonban megváltoztatta álláspontját. Egyes források szerint erre az antropomorfita szerzetesek nyomása is hatott, akik sérelmezték Teofil egyik korábbi húsvéti levelét, amely Isten testetlenségét hangsúlyozta. Teofil ezután Órigenész és az origenista szerzetesek ellen fordult.
400 körül Alexandriában zsinatot tartott, amely elítélte az origenista tanokat. Teofil szinodális leveleket küldött Palesztina és Ciprus püspökeinek, valamint kapcsolatba lépett Szent Jeromossal és Szent Epiphanioszszal is, akik régóta küzdöttek Órigenész tekintélyének korlátozásáért. Jeromos latinra fordította Teofil több levelét, így azok a nyugati egyházban is ismertté váltak.
Teofil legfontosabb ellenfelei közé tartoztak az úgynevezett „Magas Testvérek” (görögül: οἱ μακροὶ ἀδελφοί, latinul gyakran: fratres longi') — Ammóniosz, Dioszkorosz, Euszebiosz és Euthümiosz —, akiket a források magas termetük miatt neveztek így. Ők művelt nitriai szerzetesek voltak, akik Evagriosz és az origenista aszketikus hagyomány köréhez tartoztak. Teofil eljárása után elhagyták Egyiptomot, előbb Palesztinában, majd Konstantinápolyban kerestek menedéket.
Aranyszájú Szent János és a Tölgyfa-zsinat
A „Magas Testvéreknek” nevezett nitriai szerzetesek Konstantinápolyban Aranyszájú Szent János püspökhöz fordultak. János vendégszeretetet tanúsított irántuk, de a források szerint nem állította őket teljes egyházi közösségbe Teofillal való rendezés nélkül. A helyzet mégis kiéleződött: Teofil úgy értelmezte, hogy János beavatkozik az alexandriai fennhatóság alá tartozó egyiptomi szerzetesek ügyébe.
Arcadius császár Konstantinápolyba idézte Teofilt, hogy számot adjon az egyiptomi szerzetesekkel szembeni eljárásáról. Az ügy azonban megfordult: Teofil nem vádlottként, hanem János ellenfeleinek vezetőjeként lépett fel. 403-ban a Konstantinápoly közelében, Khalkédón mellett tartott Tölgyfa-zsinaton Teofil elnökölt. A zsinaton János ellen több fegyelmi, adminisztratív és személyes természetű vádat terjesztettek elő, és végül letették püspöki székéből.
A Tölgyfa-zsinat értékelése a forrásokban erősen megosztott. János hívei az eljárást elfogultnak, politikailag irányítottnak és méltánytalannak tartották. A modern kutatás azonban arra is felhívja a figyelmet, hogy a ránk maradt források nagy része János oldaláról származik, míg Teofil saját védőirata, amelyet Rómába is elküldött I. Ince pápának, csak töredékesen rekonstruálható. Peter Van Nuffelen szerint ezért óvatosan kell bánni azzal a régi értelmezéssel, amely szerint a zsinat vádjai eleve jelentéktelenek és teljesen alaptalanok voltak.