Hermasz Pásztora, röviden A Pásztor (, ) görög nyelvű ókeresztény apokaliptikus és erkölcsi-bűnbánati irat, amelyet hagyományosan az apostoli atyák írásai közé sorolnak. A mű valószínűleg a 2. század első felében vagy közepén, Rómában vagy római keresztény környezetben keletkezett. Központi kérdése az, hogy a keresztség után súlyosan vétkező keresztény számára van-e még visszatérés az Egyház közösségébe. A mű válasza szerint van ilyen lehetőség, de rendkívüli, sürgető és nem korlátlanul ismételhető bűnbánati alkalomként.Hermász: A Pásztor. Ford. Ladocsi Gáspár. In: Vanyó László szerk.: Apostoli atyák. Ókeresztény írók 3. Szent István Társulat, Budapest, 1980, 251–302. o.John Chapman: „Hermas”. In: The Catholic Encyclopedia. Vol. 7. Robert Appleton Company, New York, 1910.
A Pásztor az ókeresztény irodalom egyik legterjedelmesebb fennmaradt műve: hosszabb, mint az Újszövetség bármelyik önálló könyve. Hagyományos felosztása szerint 5 látomásból (visiones), 12 parancsolatból vagy parancsból (mandata) és 10 példázatból vagy hasonlatból (similitudines, parabolai) áll. A mű címe az ötödik látomásban megjelenő pásztor alakjáról származik, aki nem Jézus Krisztus, hanem a bűnbánat angyalaként oktatja Hermaszt.Kirsopp Lake: The Apostolic Fathers. Vol. II. Loeb Classical Library, London–New York, 1917, „The Shepherd of Hermas”, Introduction.
Bár a Pásztor végül nem került be az újszövetségi kánonba, az ókorban több keresztény közösség nagy tekintéllyel olvasta. Iréneusz, Alexandriai Kelemen és Órigenész tisztelettel idézte, a Codex Sinaiticus pedig a Barnabás-levéllel együtt az újszövetségi könyvek után tartalmazza. A Muratori-töredék ugyanakkor már nem sorolja az apostoli vagy prófétai iratok közé, hanem magánolvasásra hasznos, de nyilvános egyházi felolvasásra nem kánoni műként kezeli.A Muratori-töredék Hermaszról szóló sorai szerint a mű „egészen nemrég, a mi időnkben” keletkezett Rómában, amikor Pius ült a római egyház püspöki székén; ezért olvasni lehet, de nem a próféták és apostolok iratai között. Vö. Bruce M. Metzger: The Canon of the New Testament: Its Origin, Development, and Significance. Clarendon Press, Oxford, 1987, 191–201. o.
Címe és műfaja
A görög cím, Ποιμὴν τοῦ Ἑρμᾶ, szó szerint „Hermasz pásztora”. A címben szereplő pásztor az ötödik látomásban jelenik meg, majd a mű második és harmadik nagy egységében ő adja át Hermasznak a parancsolatokat és a példázatokat. A pásztor alakja az ókeresztény irodalomban nem azonosítható automatikusan Krisztussal, noha a jó pásztor képe a korai keresztény művészetben és teológiában gyakran Krisztusra vonatkozott. A Pásztor saját narratívája szerint ez az alak a bűnbánat angyala, aki Hermasz mellé rendeltetett, hogy élete hátralevő idejében vezesse őt.
A mű műfaja összetett. Formailag az apokaliptikus látomásirodalomhoz áll közel, mert mennyei alakok, angyalok, jelképes képek és magyarázatra szoruló látomások vezetik a cselekményt. Tartalma szerint azonban elsősorban erkölcsi és egyházfegyelmi irat: a bűnbánatra, az igazmondásra, a tisztaságra, a családi felelősségre, a gazdagok kötelességeire, a hamis próféták felismerésére és az Egyház egységére figyelmeztet.Carolyn Osiek: Shepherd of Hermas: A Commentary. Hermeneia. Fortress Press, Minneapolis, 1999.
Szerzője és keletkezése
A mű szerzőjeként a hagyomány Hermaszt nevezi meg. Órigenész a Róm 16,14-ben említett Hermasszal azonosította, akinek Pál apostol üdvözletét küldi a római keresztények között. Ez az azonosítás az apostoli eredet tekintélyét adta volna a műnek, de a modern kutatás többnyire nem tartja bizonyíthatónak. A Pásztor belső adatai szerint Hermasz Rómába eladott rabszolgaként került, majd felszabadult, vagyont szerzett, családot alapított, később azonban vagyonát elveszítette, és látomásai saját bűnbánatára, családja megtérésére és az egész római keresztény közösség megújulására szólították.
A datálás egyik legfontosabb külső tanúja a Muratori-töredék, amely szerint Hermasz I. Piusz római püspök testvére volt, és a mű Piusz püspöksége idején, tehát a 2. század közepén keletkezett. A műben azonban szerepel egy Kelemen nevű római egyházi tekintély is, akit sokan Római Kelemennel azonosítottak. Ez korábbi, az 1. század végéhez közelebb álló keletkezési réteget is feltételezhet. A kutatásban ezért több megoldás született: egyesek egységes, 2. század közepi műnek tekintik, mások több szakaszban szerkesztett iratnak, amely régebbi hagyományanyagot is megőrzött.Norbert Brox: Der Hirt des Hermas. Kommentar zu den Apostolischen Vätern 7. Vandenhoeck & Ruprecht, Göttingen, 1991.José Eusebio Pérez Mayo: Hausgemeinden und kirchliche Ämter im Hirten des Hermas. Dissertationen der LMU München 6. München, 2016.
A mű római kötődése erős. A történetben Hermasz a Rómából Cumae felé vezető úton kap látomásokat; a műben szereplő Kelemen a távolabbi egyházak felé közvetíti az iratot, Grapté pedig az özvegyek és árvák felé végzett szolgálattal kapcsolódik a római közösséghez. Ezek az utalások a 2. századi római keresztény közösségek életére, házegyházi szerkezetére és kialakuló egyházi szolgálataira is fényt vetnek.
Szöveghagyománya
A Pásztor eredetileg görögül íródott. Teljes görög kézirata nem maradt fenn, de több fontos görög szövegtanú és fordítás alapján a mű nagy része rekonstruálható. A 4. századi Codex Sinaiticus a mű első részét tartalmazza, az Athosz-kódex pedig további jelentős görög szakaszokat őrzött meg. A görög szöveg utolsó részei részben régi latin fordításokból ismertek; a 9. hasonlat egyes részei és a 10. hasonlat különösen a fordítási hagyomány alapján váltak hozzáférhetővé.Spyridon P. Lambros – J. Armitage Robinson: A Collation of the Athos Codex of the Shepherd of Hermas. Cambridge University Press, Cambridge, 1888.
A műnek két fontos régi latin fordítása ismert. Az egyik hagyományt gyakran Vulgata néven említik, de ez nem azonos Szent Jeromos bibliafordításával. Emellett etióp, kopt, grúz és más keleti fordítások, valamint számos papirusztöredék is tanúskodik a mű széles ókori és középkori terjedéséről.Andrzej Suski: „Bibliografia do Pasterza Hermasa”. Vox Patrum 93 (2025), 241–286. DOI: 10.31743/vp.17476.
Szerkezete és tartalma
A Pásztor három nagy részből áll:
öt látomásból (horaseis, visiones), amelyekben Hermasz előbb az Egyházat jelképező asszonyt, majd a bűnbánat angyalát látja; tizenkét parancsolatból (entolai, mandata), amelyek az egyéni és közösségi keresztény élet alapvető erkölcsi szabályait adják; tíz példázatból vagy hasonlatból (parabolai, similitudines), amelyek jelképes képekben magyarázzák az Egyház, a bűnbánat, a gazdagság, az üldözés és az üdvösség kérdéseit.
A látomások
Az első látomás Hermasz személyes bűnbánatával kezdődik. A történet szerint Hermasz egykori úrnőjére, Rhodára gondolva tisztátalan gondolatot engedett meg magának; emiatt mennyei figyelmeztetést kap. Ezután egy idős, tiszteletreméltó asszony jelenik meg neki, aki az Egyházat jelképezi. Az asszony előbb öregnek és gyengének látszik, mert a hívek bűnei megterhelik az Egyházat, majd a következő látomásokban egyre fiatalabb és ragyogóbb alakban jelenik meg. A kép azt fejezi ki, hogy a bűnbánat megújítja az Egyházat.
A második látomásban Hermasz mennyei könyvet kap. A látomás végén parancsot kap arra, hogy az üzenetet továbbítsa: Kelemennek kell azt elküldenie a távolabbi városokba, Graptének az özvegyek és árvák felé kell közvetítenie, Hermasznak pedig saját városában, a presbiterek előtt kell felolvasnia. Ez a rész fontos adat a római keresztény közösség szervezetéről, mert Kelemen, Grapté és a presbiterek különböző egyházi feladatokhoz kapcsolódnak.
A harmadik látomásban jelenik meg a mű egyik legismertebb képe, a vízre épülő torony. A torony az Egyházat jelképezi, a kövek pedig a hívőket. A négyszögletes, fehér kövek az apostolokat, püspököket, tanítókat és diakónusokat, továbbá a hűséges és békességben élő keresztényeket jelképezik. Más kövek az üldözést szenvedőket, a parancsolatokat megtartókat, az újonnan megtérteket, illetve a bűnbánatra még képes, de hibákkal terhelt keresztényeket ábrázolják. A torony építése addig tart, amíg van idő a megtérésre; a megtérni nem akaró kövek végleg elvettetnek.
A negyedik látomásban Hermasz tengeri szörnyhöz hasonló félelmetes állatot lát, amely a közelgő megpróbáltatásokat és üldözéseket jelképezi. Hermasz azért menekül meg, mert félelmében Istenhez fordul, és nem kételkedik. Ezután az Egyház már menyasszonyi díszben jelenik meg előtte: a korábbi idős asszony képe így a megújult és megszépült Egyház képévé alakul.
Az ötödik látomásban tűnik fel a pásztor, aki a bűnbánat angyala. Ő adja át Hermasznak a parancsolatokat és a példázatokat. Ezzel a látomás átvezet a mű második és harmadik fő részébe.
A parancsolatok
A tizenkét parancsolat a keresztény élet alapvető erkölcsi útmutatásait tartalmazza. A parancsok a hitről, az istenfélelemről, az igazmondásról, az önmegtartóztatásról, a türelemről, a tisztaságról, a házasságról, a lelki örömről, a kételkedés kerüléséről, a hamis próféták felismeréséről és a jó, illetve rossz vágy megkülönböztetéséről szólnak. A parancsolatok erkölcsi világa rokon a Didakhé és a Barnabás levele által is ismert „két út” tanítással, amely az élet és halál útját állítja szembe egymással.
Az első parancsolat különösen fontos a korai keresztény istenhit története szempontjából. Hermasz itt az egyetlen Istenbe vetett hitet állítja az erkölcsi élet alapjául, és úgy beszél Istenről, mint aki a semmiből hívta létre a mindenséget.
A negyedik parancsolat a házasság és a bűnbánat kérdésével foglalkozik. A mű súlyos bűnként ítéli el a házasságtörést, de a megtérő vétkes fél visszafogadását is hangsúlyozza. Ha a házastárs makacsul kitart a bűnben, a másik fél elkülönülhet tőle, de nem köthet új házasságot; ha a vétkes fél bűnbánatot tart, vissza kell fogadni. Ez a rész a korai keresztény házasságerkölcs és egyházfegyelem egyik fontos tanúja.Johannes Quasten: Patrology. Vol. I. Christian Classics, Westminster, Maryland, 1950, 92–105. o.
A hatodik parancsolat a két angyalról beszél: az igazság angyaláról és a gonoszság angyaláról. Ez a tanítás a lelki megkülönböztetés korai formájaként értelmezhető. Az igazság angyala szelídségre, tisztaságra, békére és jó cselekedetekre indít, a gonoszság angyala haragra, keserűségre, kevélységre és rendetlen vágyakra.
A példázatok vagy hasonlatok
A tíz példázat a parancsolatok tanítását jelképes képekben bontja ki. A hasonlatok között szerepelnek fák, szőlő, szántóföld, pásztor és nyáj, valamint az Egyházat jelképező torony képei. Különösen fontos a fűzfa példázata: az angyal ágakat oszt ki Isten népének, majd visszakéri őket. A sértetlen, zöldellő vagy gyümölcsöt hozó ágak a hűséges és gyümölcsöző keresztényeket jelképezik; a féregrágta, elszáradt vagy törött ágak a bűnben élőket, akiknek még lehetőségük van a bűnbánatra.
A kilencedik hasonlat visszatér a toronyépítés képéhez, de részletesebb formában. A torony hatalmas sziklára épül, amelyet a magyarázat Isten Fiával azonosít. A kapu szintén Isten Fia, mert rajta keresztül lehet belépni Isten országába. A köveket szüzek viszik be a kapun át; a szüzek Isten Fiának erőit jelképezik, fő erényeik között a hit, az önmegtartóztatás, az erősség és a türelem szerepel. A különböző hegyekből érkező kövek a különböző népeket és embercsoportokat jelentik. A torony így az időben és térben egyetemes Egyház képeként jelenik meg.
A példázatokban különösen nagy szerepet kapnak a gazdagok. A gazdagság önmagában nem teszi lehetetlenné az üdvösséget, de a világ hiúságaihoz való ragaszkodás akadályozza a tökéletes beilleszkedést az Egyház tornyába. A gazdagok akkor válhatnak hasznos kövekké, ha vagyonukat a szegények javára használják, és megszabadulnak attól, ami akadályozza őket az igazságosságban.
Fő tanítása: a bűnbánat