A Dalmát Királyság (, , ) az Adriai-tenger keleti partján fekvő osztrák koronatartomány (Kronland). 1797-től 1867-ig a Habsburg Birodalom tartománya, kivéve 1805–1815 között, ekkor a napóleoni Francia Császárság része. 1867-től az Osztrák–Magyar Monarchián belül az Osztrák Császárság (Ciszlajtánia) koronatartománya. A Monarchia 1918-as széthullása után a délszláv állam szerezte meg, 1991-től az önálló Horvátországhoz került. A koronatartomány székhelye Zára volt, a mai Zadar.
Történelme A koronatartomány létrejötte (1797–1805) balra|156x156px Dalmácia a középkorban a Horvát és a Magyar Királysággal perszonálunióban álló királyság volt, amelyet külön dalmát bán irányított a király nevében, mígnem a Velencei Köztársaság birtoka lett. A francia forradalom után kitört forradalmi háborúban (1792–1797) a francia forradalmi hadsereg legyőzte a Habsburg Birodalom vezetésével ellene szerveződött európai koalíciót, Bonaparte Napóleon tábornok 1797-ben elfoglalta Velencét és megdöntötte a Köztársaság hatalmát. Az 1797. október 17-én megkötött Campo Formió-i békeszerződés értelmében a Habsburg Birodalom a franciák javára lemondani kényszerült Dél-Németalföldről és Lombardiáról, cserébe megkapta Velence itáliai és adriai szárazföldi birtokait. A dalmáciai és a Cattarói-öböl környéki velencei birtokokból Bécs megszervezte a Dalmácia nevű osztrák koronatartományt (Kronland). Ennek területe északon Rab szigeténél és Karlobagnál (Carlopago) kezdődött, és délen Budváig (Budua) húzódott. A Raguzai Köztársaság ekkor független városállam maradhatott. A Dalmát Királyság címere kék mezőben három arany oroszlánfej.
Az 1797-ben frissen megszerzett Dalmácia külön koronatartomány lett, nem egyesítették a Mária Terézia által még 1745-ben létrehozott Dalmát–Horvát–Szlavón Hármas Királysággal, amely valójában csak Horvát–Szlavónországot jelentette, az akkor még velencei Dalmácia nevének hozzáadása csupán a Habsburg Birodalom területi igényének fenntartását jelezte.
Francia megszállás (1805–1814) 1805-ben, a harmadik koalíciós háborúban Napóleon csapatai ismét legyőzték Ausztriát és szövetségeseit. Az 1805-ös pozsonyi békeszerződés értelmében Dalmáciát és Isztriát a Francia Császárság szerezte meg, és mindkét tartományt a csatlós Itáliai Királysághoz csatolta. Az ötödik koalíciós háború végén, az 1809-es schönbrunni békeszerződésben Ausztria további területeket veszített. Napóleon az 1805–1809 között megszerzett osztrák területekből: Dalmáciából, Horvátországnak a Szávától délre fekvő feléből, Isztriából, Triesztből, Görzből, Krajnából és Nyugat-Karintiából létrehozta az Illír tartományokat, amelyek közvetlen francia közigazgatás alá kerültek.
Napóleon bukása után, az 1814-es párizsi békeszerződésben az Illír tartományok területe visszakerült a Habsburg Birodalomhoz. 1815-ben a bécsi kongresszus a teljes területet, immár beleértve a felszámolt Raguzai Köztársaság területét is, Ausztriának ítélte. Ausztria helyreállította a két koronatartományt, Dalmáciát és a Horvát-Szlavón Királyságot. A megnövelt területű Habsburg Dalmácia tartomány legdélibb települése ekkor Spizza (a mai Sutomore) volt, az Oszmán Birodalom határán, a montenegrói Bar tartomány szomszédja.
A volt francia császári tartomány többi részét (Krajnát, Felső-Karintiát – nagyjából a mai Szlovénia területét – és az Isztriai-félszigetet) az Illír Királyság nevű új Habsburg koronatartományban egyesítették, amely 1849-ig állt fenn. jobbra|330px|Ausztria–Magyarország tartományai1. Csehország 2. Bukovina 3. Karintia 4. Krajnai Hercegség 5. Dalmácia 6. Galícia és Lodoméria 7. Tengermellék 8. Alsó-Ausztria (Österreich unter der Enns)9. Morvaország 10. Salzburg 11. Osztrák-Szilézia 12. Stájerország 13. Tirol 14. Felső-Ausztria (Österreich ob der Enns) 15. Vorarlberg 16. Magyar Királyság 17. Horvát-Szlavón Királyság 18. Bosznia és Hercegovina
A bécsi kongresszustól a kiegyezésig (1815–1867) Az osztrákok erődöt építettek a Prevlaka-félszigeten, innen katonai ellenőrzés alá vonták a Cattarói-öböl hajóforgalmát. Az 1848–49-es forradalmak leverése után, a neoabszolutisztikus berendezkedés keretben az osztrákok Dalmáciát és a Horvát-Szlavón Királyságot a horvát bán fennhatósága alá rendelték. (A báni tisztséget ez időben betöltő Josip Jelačić tábornagy lett Dalmácia kormányzója is).
1861-ben a februári pátens értelmében megalakult a dalmát tartományi gyűlés (Landtag). A képviselők többsége az olasz ajkú elitből került ki, ők Dalmáciát az ausztriai tartományok sorában akarták tartani, és szemben álltak Dalmácia szláv többségű lakosságával, akik a Horvát-Szlavón Királysággal való egyesítést követelték. A tartományi gyűlés pártjai közül a kis szláv nemzeti párt (narodna stranka) képviselői 1861. október 9-én az uralkodónak átadott petícióban követelték a Mária Terézia által alkotott Dalmát–Horvát–Szlavón Hármas Királyság helyreállítását, és az egyesült tartomány számára (Ausztrián belül) ugyanazt az önálló státuszt kívánták, mint amilyent a Magyar Királyság élvezett a Habsburg Birodalmon belül, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leveréséig.Meyers Konversationslexikon, 4. kiadás, 1885-1892, 4.kötet, Dalmatien cikkszó
Az Osztrák–Magyar Monarchiában (1867–1918) Az 1867-es osztrák–magyar kiegyezés után Horvát–Szlavón Királyság, mint autonóm tartomány az addigi Habsburg Birodalom keleti feléhez, Transzlajtániához került, a Magyar Szent Korona országai közé, Dalmáciát viszont a Birodalom nyugati feléhez, Ciszlajtániához csatolták, az Osztrák Császárság része lett. Dalmácia addig hivatalosan Horvát–Szlavónországgal volt egyesítve, ennek megszüntetése a horvát többségű lakosság követelésével szemben valósult meg. Ezt a megosztott helyzet politikai konfliktusok sorát hozta, ennek ellenére a dualista állam kormányai a végsőkig, a Monarchia széthullásáig fenntartották a két tartomány elkülönítését.
Az osztrák Dalmáciában továbbra is az olaszt használták hivatalos nyelvként, hasonlóan a korábbi velencei időkhöz. 1870-re a délszláv nemzeti pártok többséget szereztek a dalmát tartományi gyűlésben is, a következő két évtizedben a tartományi gyűlés tárgyalási nyelve a horvát és szerb lett. Az állami hivatalokkal folytatott külső levelezésében, ügyintézésben az (azonosnak tekintett) horvát vagy szerb nyelvet az olasszal egyenrangúnak minősítették, a tartományi hivatalok belső kommunikációjában azonban továbbra is kizárólag az olasz nyelvet használták évekig. A dalmáciai helyneveket még az osztrák központi birodalmi hatóságok német nyelvű dokumentumaiban is olasz névformában írták. Ez a helyzet egészen az első világháború kitöréséig fennmaradt.
Megszűnése (1918) A Monarchia felbomlása után, 1918 végén Dalmácia, Horvát–Szlavónországgal, Dél-Stájerországgal, Dél-Baranyával és a Vajdasággal együtt a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került, ez 1929-ben a Jugoszlávia nevet vette fel. 1991-ben a függetlenné vált Horvátország szerezte meg a délszláv háborúban, súlyos harcok árán.
Népesség A hivatalos (osztrák) statisztikák szerint Dalmácia tartomány lakossága a következőképpen alakult: 1869-ben (ebből , ) 1880-ban (ebből , ), 1900-ban a Dalmát királyság területe volt, lakosainak száma , ebből (horvát és szerb), és . A lakosság 83%-a római katolikus volt, mintegy (kb. 16,5%) vallotta magát pravoszláv vallásúnak. A kopár talajviszonyok miatt Dalmácia a Habsburg Monarchia legszegényebb koronatartománya volt.
Hatalmi szervek, törvényhozás, közigazgatás Dalmácia kormányzói és helytartói bélyegkép|A helytartó pecsétje
Az uralkodót és a bécsi császári kormányzatot Dalmáciában a császár által kinevezett polgári és katonai kormányzó képviselte, aki a tartomány székvárosában, Zárában (ma: Zadar) rezideált. 1861-ben a februári pátens értelmében megalakult a dalmát tartományi gyűlés, ettől kezdve a császárt a helytartó (, ) képviselte (1868-ig helytartó hivatalos címe „a Dalmát Királyság tartományi főnöke” (Landeschef des Königreiches Dalmatien) volt. A helytartói ill. tartományfőnöki tisztséget betöltő főtisztviselők listája:
Polgári és katonai kormányzók 1815–1831: Franjo Tomašić 1831–1841: Wenzeslau Lilienberg Water 1841–1847: Ivan August Turszky 1847: Matija Rukavina 1848–1859: Josip Jelačić táborszernagy 1859–1861: Lazarus von Mamula báró, 1861-től tartományfőnök
Tartományfőnökök, helytartók 1861–1865: Lazarus von Mamula báró 1865–1868: Franz von Philippovich (Filipović) 1868–1869: Johann Wagner 1869: Gottfried von Auersperg 1869–1870: Julius Fluk von Leidenkron 1870–1881: Gabriel von Rodich (Gabrijel / Gavrilo Rodić) báró, táborszernagy (1873-tól) 1882–1885: Stephan von Jovanovich (Stjepan Jovanović) báró 1885–1886: Ludwig (Ludovik) von Cornaro báró 1886–1890: Karl (Dragutin) von Blažeković 1890–1902: Emil von David gróf 1902–1905: Erasmus von Handel gróf 1905–1911: Nikolaus (Nikola) Nardelli báró 1911–1918: Marius (Mario) von Attems gróf
A dalmát tartományi gyűlés bélyegkép|jobbra|250px|A dalmát tartományi gyűlés emléktáblája Zárában A helytartó nevezte ki – a császár nevében, Bécs előzetes jóváhagyásával – a tartományi gyűlés elnökét, akit tartományi elöljárónak (Landeshauptmann) neveztek. Az elöljáró vezette a tartományi gyűlés üléseit és tartomány követségét (a birodalmi gyűlésben). A helytartó a tartomány birodalmi közigazgatását képviselte, ezt állami igazgatásnak (Staatsverwaltung-nak) neveztek, és meghatározott felügyeleti jogokat gyakorolt a tartományi közigazgatás fölött is (ezt „autonóm igazgatásnak”, autonome Verwaltung-nak nevezték). A tartományi gyűlés törvényjavaslatait a helytartó küldte fel Bécsbe, legfelső jóváhagyásra. Végül a helytartó volt a helytartósági hivatal főnöke is, mely azokat a jogköröket gyakorolta, melyeket az összbirodalmi igazgatás magának tartott fenn.
Dalmácia legfelsőbb politikai hatósága a Zárában székelő császári helytartóság, ugyanitt volt a Tartományi Legfelső Bíróság, és a Tartományi Bíróság székhelye is. Utóbbihoz három haditörvényszék és 33 kerületi törvényszék tartozott. A tartomány 841 települést számlált, melyek kerületekbe voltak tagolva, élükön kerületi elöljáróságokkal (Bezirkshauptmannschaft).
Kerületi elüljáróságok + Kerületi elöljáróságok területe, lakossága (1900-as adatok)Meyers Großes Konversations-Lexikon, 4. kötet, Leipzig, 1906, 428-430. old. Dalmatien címszó Kerületi elöljáróság km² lakos Benkovac 1581 Cattaro 674 Curzola 590 Imoski 646 Knin 1408 Lesina 413 Macarsca 538 Metkovic 384 Ragusa 778 Sebenico 962 Sinj 1336 Spalato 1889 Zara 1636
Jegyzetek
Források Konrad Clewing: Staatlichkeit und nationale Identitätsbildung, Oldenbourg, 2001 (google.books) Carnet Zászlók lexikona (flaggenlexikon.de)
További információk Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben, Adatbázis, 20. fejezet - Horvát-Szlavonország, Arcanum Kft. K.und K. Dalmácia (deutsche-schutzgebiete.de) Luigi Maschek: Manuale del Regno di Dalmazia per l'anno 1872, Tipografia dei Fratelli Battara, Zara, 1872.
Kapcsolódó szócikkek Dalmácia (egyértelműsítő lap) Illír tartományok Illír Királyság (1816–1849) Osztrák–Magyar Monarchia
Kategória:Európa történelmi államai Kategória:Habsburg–Lotaringiai-ház Kategória:Osztrák–Magyar Monarchia Kategória:Ausztria történelme Kategória:Magyarország történelme
Kategória:Velencei Köztársaság