220px|bélyegkép|Jan van Eyck: Utolsó ítélet, Metropolitan Museum, New York 220px|bélyegkép|Michelangelo: Utolsó ítélet, Sixtus-kápolna A végítélet vagy utolsó ítélet (latinul iudicium ultimum, iudicium finale vagy iudicium universale; görög összefüggésben gyakran a parúzia és az eszkatológia része) a vallási gondolkodásban a történelem végén bekövetkező, egyetemes isteni ítélet. A keresztény hit szerint nem egyszerűen „világvége”, hanem az isteni igazságosság és irgalom végső, nyilvános kinyilvánulása: az a pillanat, amikor minden ember és az emberi történelem teljes igazsága feltárul Krisztus előtt. A keresztény hitben az utolsó ítélet Krisztus dicsőséges második eljöveteléhez, a holtak feltámadásához, az emberi történelem lezárásához és az új ég és új föld megvalósulásához kapcsolódik. A hitvallások klasszikus megfogalmazása szerint Krisztus „újra eljön dicsőségben, ítélni élőket és holtakat, és országának nem lesz vége”.

A végítélet keresztény értelmezésben nem pusztán kozmikus katasztrófa vagy fenyegető világvége, hanem az isteni igazságosság és irgalom végső kinyilvánulása. A katolikus teológia szerint az utolsó ítéleten nyilvánvalóvá válik minden ember életének igazsága, az emberi tettek közösségi és történelmi hatása, valamint az, hogy Isten gondviselése miként vezette céljához a teremtést és a megváltás művét. A végítélet tana ezért a teodicea egyik eszkatológiai válasza is: a monoteista hit szerint a történelemben meg nem oldódó igazságtalanságok, az ártatlan szenvedés, a gonosz látszólagos sikere és a jók elnyomása nem marad végleges magyarázat és ítélet nélkül.

A végítélet fogalma megtalálható a zsidó vallás, a kereszténység, az iszlám és a zoroasztrizmus eszkatológiai hagyományaiban. Más vallásokban, például a hinduizmus, buddhizmus és dzsainizmus karma- és újjászületés-tanaiban az erkölcsi következmény és az igazságos visszahatás gondolata jelentős, de ezek nem azonosak a monoteista vallások egyszeri, történelemzáró végítéletével.

A végítélet ábrázolása a keresztény művészet egyik legjelentősebb témája lett. A templomkapuzatokon, ikonokon, freskókon és oltárképeken az ítélő Krisztus, a feltámadó holtak, az üdvözültek és kárhozottak szétválasztása, valamint az angyalok és a mennyei udvar gyakori motívumok. A köznyelvben a „végítélet” szó átvitt értelemben is használatos nagy pusztulást vagy globális katasztrófát jelölő kifejezésként; ilyen metaforikus használat például A végítélet órája elnevezés is, amely nem teológiai fogalom.

Elnevezések és fogalmi háttér

A végítélet több bibliai és teológiai elnevezéssel szerepel. Gyakori kifejezései: utolsó ítélet, egyetemes ítélet, ítélet napja, az Úr napja, a harag napja, Krisztus ítélőszéke, az utolsó nap és a végső nap. Ezek az elnevezések nem mindig teljesen azonos hangsúlyúak. Az „Úr napja” az Ószövetségben gyakran Isten történelmi ítéletét és szabadító beavatkozását jelöli; az Újszövetségben a parúzia, Krisztus dicsőséges megjelenése és az egyetemes ítélet összefüggésében kap végső értelmet.

Az ítélet szó általánosabb értelemben az értelem aktusa is: olyan kijelentő művelet, amelyben az értelem alany és állítmány között összefüggést állapít meg. A klasszikus arisztotelészi logikában az igaz ítélet az, amely a létezőt létezőnek, a nemlétezőt nemlétezőnek állítja. E filozófiai háttér a teológiai szóhasználatban közvetetten fontos: az isteni ítélet az igazság végső megnyilvánulása, amelyben a valóság többé nem torzítható el tévedés, önámítás vagy emberi látszat szerint. Így a teológiai értelemben vett ítélet nem önkényes isteni döntésként, hanem a valóság objektív feltárulásaként is értelmezhető: az elrejtett szándékok, következmények és igazságok láthatóvá válnak.

A jogi nyelvben az ítélet bírói döntés, amely egy ügyet lezár. A vallási ítélet képe e jogi tapasztalathoz kapcsolódik, de nem azonosítható vele teljesen. A bibliai ítélet nem egyszerű peres eljárás, hanem Isten uralmának, igazságosságának és hűségének kinyilvánulása. Az ítélet nyelvezete ezért egyszerre jogi, erkölcsi, prófétai, liturgikus és apokaliptikus.

A bibliai háttérben fontos a szövetségi és jogi nyelv is. A héber mispát („ítélet”, „jog”, „igazságos rend”) és cedáká („igazságosság”, „hűség”, „megigazító igazság”) nem pusztán bírósági fogalmak, hanem Isten szövetségi hűségének és a közösség helyreállított rendjének kifejezései. Az isteni ítélet ezért a prófétai hagyományban nemcsak büntetés, hanem a szegény, elnyomott és igaz ember ügyének helyreállítása is.

A végítélet és az eszkatológia

Az eszkatológia a „végső dolgok” teológiai tárgyalása. A klasszikus keresztény felosztás szerint az egyéni eszkatológia témái a halál, a különítélet, a mennyország, a tisztítóhely és a pokol; az egyetemes eszkatológiáé Krisztus második eljövetele, a holtak feltámadása, az utolsó ítélet, a világ végső átalakulása és az új ég és új föld.

A keresztény hitben az utolsó ítéletet nem lehet elszigetelten tárgyalni. Összefügg:

Krisztus második eljövetelével, vagyis a parúziával; a holtak feltámadásával; az emberi történelem lezárásával; az igazak és gonoszok végleges szétválasztásával; a megváltás művének végső kinyilvánulásával; az új teremtéssel és Isten országának beteljesedésével.

A katolikus dogmatika ezért az utolsó ítéletet a megváltás gyümölcseinek beérésében tárgyalja. A végítélet nem az üdvösségtörténet mellékes záróképe, hanem annak végső nyilvánossága: Krisztus bírói hatalma, az emberi szabadság döntései és Isten irgalmas terve egyetemes távlatban jelenik meg.

A klasszikus felosztás laikus olvasó számára a következőképpen foglalható össze:

Terület Fő kérdés Fő témák Egyéni eszkatológia Mi történik az egyes emberrel halála után? halál, különítélet, mennyország, tisztítóhely, pokol Egyetemes eszkatológia Mi történik az emberiséggel és a teremtett világgal a történelem végén? parúzia, holtak feltámadása, utolsó ítélet, világ átalakulása, új ég és új föld

A II. vatikáni zsinat Gaudium et spes konstitúciója szerint a földi fejlődés és az emberi munka nem azonos Isten országával, de a szeretetben, igazságosságban és békében végzett emberi tevékenység nem közömbös a végső beteljesedés szempontjából: a teremtés megtisztítva és átalakítva részesedik majd Isten végső rendjében. Teodícea és erkölcsi igazságszolgáltatás

A végítélet tana szoros kapcsolatban áll a teodicea kérdésével. A teodícea azt a filozófiai és teológiai problémát vizsgálja, miként egyeztethető össze Isten jósága, mindenhatósága és igazságossága a világban tapasztalható bűnnel, szenvedéssel és igazságtalansággal. A végítélet monoteista értelmezésben nem minden részletében magyarázza meg a rossz történeti működését, de azt állítja, hogy a rossz nem marad végső szó.

A bibliai hagyomány gyakran szembesül azzal, hogy a földi történelemben a jók szenvednek, a gonoszok pedig időlegesen sikeresnek látszanak. A zsoltárok, Jób könyve, a próféták és a bölcsességi irodalom mind ismerik ezt a feszültséget. Az ítélet tana ennek végső feloldását nem az emberi történelem önmagából fakadó fejlődésétől, hanem Isten igazságos és irgalmas beavatkozásától várja.

Keresztény értelmezésben az utolsó ítélet azért is jelentős, mert Krisztus bírói szerepe nem választható el megváltó szerepétől. Az ítélő Krisztus ugyanaz, aki az evangélium szerint az emberért szenvedett és meghalt. Így az ítélet nem pusztán megtorló igazságszolgáltatás, hanem az igazság, irgalom, szabadság és felelősség végső rendezése. Az emberi történelemben felhalmozódó, gyakran áttekinthetetlen igazságtalanságok — üldözések, elnyomások, elhallgatott szenvedések, következmények nélkül maradt bűnök — az utolsó ítéletben nem maradnak rejtve. Bibliai alapok

Ószövetség

Az Ószövetségben Isten a világ teremtője, ura és bírája. A héber gondolkodásban az uralomhoz hozzátartozik az ítélkezés joga: Isten nem közömbös a történelem iránt, hanem számon kéri az igazságtalanságot, megvédi az elnyomottat, és ítéletével helyreállítja megsértett rendjét. A vízözön, Szodoma és Gomorra pusztulása, Egyiptom csapásai és Izrael történelmi megpróbáltatásai a bibliai elbeszélésben Isten történelmi ítéletének példái.

A prófétáknál különösen jelentős az Úr napja vagy Jahve napja fogalma. Ámosz próféta már figyelmeztet arra, hogy az Úr napja nem pusztán Izrael ellenségeinek büntetése, hanem Izrael hűtlenségének számonkérése is (Ám 5,18). Izajás, Jeremiás, Ezekiel, Joel, Habakuk, Szofoniás és Malakiás könyvében az isteni ítélet egyaránt érinti a pogány népeket és Isten népét. Célja kettős: az ellenséges és bűnös hatalmak megítélése, valamint Isten népének megtisztítása.

A bölcsességi könyvekben erősebben megjelenik az egyéni felelősség. A Példabeszédek és a Bölcsesség könyve Isten mindent látó igazságosságát hangsúlyozza. A késői zsidó apokaliptikában a végső ítélet egyre inkább összekapcsolódik a feltámadás, az eljövendő világ, az angyalok és démonok sorsa, valamint Isten végleges uralmának gondolatával.

A Dániel könyve különösen fontos az eszkatológiai képnyelv szempontjából. Dán 7 az Emberfia alakját mutatja be, aki hatalmat, dicsőséget és örök országot kap. Dán 12,2 a halottak feltámadásáról beszél: egyesek örök életre, mások gyalázatra és örök megvetésre támadnak fel. A későbbi keresztény hagyomány e szakaszokat Krisztus, a parúzia és az utolsó ítélet fényében olvasta.

Az apokaliptikus irodalom történeti hátterében gyakran krízishelyzetek álltak. Dániel könyvének végső ítéletről, feltámadásról és Isten országáról szóló képei nem puszta elvont spekulációként értelmezhetők, hanem üldözött közösségek reményének nyelveként is. A Makkabeus-kori vallásüldözés, a politikai elnyomás és az igazak szenvedése olyan kérdéseket vetett föl, amelyekre a végső isteni ítélet és feltámadás reménye adott vallási választ.

A késői zsidó apokaliptika nem kanonikus iratai, például Énók könyve vagy a 4 Ezdrás, szintén fontos háttérként szolgálnak a végső ítélet, angyalok, démonok, könyvek, feltámadás és eljövendő világ képeinek megértéséhez. Ezek az iratok nem azonos tekintélyűek a zsidó és keresztény kánonban, de vallástörténeti szempontból jelzik, milyen erős volt a végső igazságszolgáltatás reménye a Krisztus korát megelőző és körülvevő zsidó környezetben.

Újszövetség

Az Újszövetségben az ítélet a hit alapigazságai közé tartozik (Zsid 6,2). Keresztelő János az eljövendő ítélettel sürgeti a megtérést: a fejsze a fák gyökerére tétetett, és a terméketlen fa tűzre kerül (Mt 3,10). Jézus igehirdetésében az ítélet nem önálló fenyegetés, hanem Isten országának, a megtérésnek és az irgalmasságnak összefüggésében jelenik meg.

Jézus példabeszédei közül több az utolsó ítéletet vagy a végső számadást értelmezi: a búza és konkoly példázata, a háló példázata, a tíz szűz, a talentumok, a hű és hűtlen szolga, valamint a juhok és kecskék szétválasztása. A Mt 25,31–46 szerint az Emberfia dicsőségében jön el, és a nemzeteket az irgalmas szeretet cselekedetei alapján választja szét: éhezők, szomjazók, idegenek, mezítelenek, betegek és foglyok iránt tanúsított vagy elmulasztott szeretet szerint. Ez a szakasz a keresztény etika egyik alaphelye: az ítélet mércéje nem csupán elvont hittételek ismerete vagy külső vallási azonosulás, hanem a konkrét szeretet, amely Krisztus jelenlétét ismeri fel a rászoruló emberben.

János evangéliumában az ítélet már Krisztus jelenlétében elkezdődik. Aki hisz, nem esik ítélet alá, aki pedig elutasítja a Fiút, önmagát ítéli el (Jn 3,18; 5,24). Ez nem teszi fölöslegessé a jövőbeli ítéletet, hanem azt jelzi, hogy a végső döntés elővételeződik az ember Krisztushoz való viszonyában. A teológiában ezt a feszültséget gyakran a „már igen, de még nem” formulával írják le: Krisztusban az üdvösség és az ítélet már jelenvaló, de nyilvános, kozmikus és történelmet lezáró beteljesedése még várat magára.