Utolsó idő

Az utolsó idő, többes számban utolsó idők, továbbá végidő vagy utolsó napok a vallási eszkatológia egyik alapfogalma. Jelölheti a jelen történelmi rend beteljesedését megelőző korszakot, magukat a végponti eseményeket – például a parúziát, a holtak feltámadását és az utolsó ítéletet –, valamint az ítéletet követő megújult állapotot. Tágabb vallástudományi értelemben minden olyan elképzelésre alkalmazható, amely a világ, egy történelmi korszak vagy az emberi lét jelenlegi formájának végéről és az azt követő állapotról szól.

A fogalom jelentése nem minden hagyományban azonos. A judaizmus, a kereszténység és az iszlám alapvetően lineáris történelemszemléletében a történelem a teremtéstől a beteljesedés felé halad. A hinduizmus és több buddhista hagyomány ezzel szemben ciklikus világkorszakokról beszél; bennük egy korszak vége rendszerint nem a létezés abszolút megszűnését, hanem egy új ciklus kezdetét jelenti.

Az Újszövetségben az „utolsó idők” elsősorban a Krisztus első eljövetelével megkezdődött üdvtörténeti korszakot jelöli. A kifejezés ugyanakkor a parúziát közvetlenül megelőző, időtartamában és részleteiben meg nem határozott végső próbatételre is vonatkozhat. E kettősséget a modern keresztény teológia gyakran a „már és még nem” fogalompárral írja le: Isten országa Krisztusban már jelen van, de teljes nyilvánvalósága még jövőbeli.New Catholic Encyclopedia, 2. kiadás, 5. kötet, „Eschatology, Articles On” és „Eschatology (in the Bible)”, Detroit, Gale, 2003, 331–345.

Az utolsó időkről szóló tanítást meg kell különböztetni a konkrét időpontokat kijelölő világvége-jóslatoktól.

Fogalma és terminológiája

Az ógörög ta eszkhatá (τὰ ἔσχατα) jelentése „a végső dolgok”. Ebből ered az eszkatológia elnevezés, amely a rendszeres teológiában az egyéni és az egyetemes végső dolgokról szóló tanítást foglalja össze. Az egyéni eszkatológia tárgyai hagyományosan a halál, a különítélet, a túlvilági állapot és az örök sors; az egyetemes eszkatológia a történelem beteljesedését, a feltámadást, az utolsó ítéletet és a világ megújulását tárgyalja.Patrick Toner: „Eschatology”. In: The Catholic Encyclopedia, 5. kötet. New York, Robert Appleton Company, 1909. Online változat.

A bibliai szövegek több rokon kifejezést használnak. Az Ószövetségben gyakori „az Úr napja”, „azok a napok”, „a napok vége” és „az idők vége”; az Újszövetségben az „utolsó napok”, az „utolsó óra”, „e világkorszak vége”, „az Úr napja” és a parúzia tartozik ugyanebbe a fogalomkörbe. Ezek nem minden esetben azonos jelentésűek. Egy prófétai szöveg „napja” utalhat történelmi ítéletre, például egy város vagy birodalom bukására, és ugyanakkor előképe lehet a végső ítéletnek. A keresztény értelmezés ezért gyakran beszél többrétegű vagy tipologikus beteljesedésről.

A modern köznyelvben a „világvége” sokszor a Föld fizikai megsemmisülését jelenti. A klasszikus keresztény eszkatológia inkább a teremtett rend ítéletéről, átalakulásáról és beteljesedéséről beszél. Az „új ég és új föld” képe egyszerre fejez ki folytonosságot és radikális újdonságot: a teremtés nem pusztán eltűnik, hanem Isten újjáteremtő cselekvése által eléri rendeltetését.

Bibliai és zsidó előzmények

Az Ószövetségben

Az ószövetségi végidő-hit nem egyszerre, kész rendszerként jelent meg. A korai szövegekben a hangsúly Isten történelmen belüli ítéletén és szabadításán van. A választott nép sorsa, a szövetséghez való hűség, a föld birtoklása, a béke és az igazságosság alkotják a remény elsődleges keretét. A későbbi prófétai és apokaliptikus hagyományban mind erősebben jelenik meg az egyetemes ítélet, a halottak feltámadása és a teremtés megújulása.

Az „Úr napja” a prófétáknál Isten döntő beavatkozását jelöli. Ámosz figyelmeztet, hogy ez a nap nem automatikusan Izrael győzelme, hanem a bűn feletti ítélet is lehet. Izajás, Jóel, Szofoniás és Zakariás kozmikus képekkel beszélnek róla: megrendülnek a népek, sötétség borul a földre, Isten pedig igazságot szolgáltat. E képek egy része történelmi katasztrófák költői leírása, más része túlmutat az adott eseményen és végső, egyetemes beteljesedésre irányul.

A prófétai remény pozitív oldala a helyreállítás. Izajás békés hegyéről minden nép Isten törvényét tanulja; a kardokat ekevasakká alakítják, a teremtés ellenséges viszonyai megszűnnek, és az igazság uralma valósul meg. Jeremiás „új szövetségről”, Ezekiel új szívről és új lélekről beszél. Ezek a képek a keresztény értelmezésben részben Krisztusban és az Egyházban teljesednek, végső teljességüket azonban a történelem lezárulásakor nyerik el.

A feltámadás és az egyéni túlvilági megfizetés tanítása különösen a késői bibliai és a második templom kori szövegekben válik kifejezetté. Dániel könyve szerint „sokan azok közül, akik alusznak a föld porában, fölébrednek: némelyek örök életre, mások gyalázatra és örök utálatra” (Dán 12,2). A Makkabeusok második könyve a vértanúk testi feltámadásba vetett hitét, valamint a halottakért végzett engesztelő imádságot tanúsítja. A Bölcsesség könyve az igazak Istennél való életéről és a gonoszok ítéletéről beszél. E fejlődés során a nemzeti helyreállítás reménye fokozatosan összekapcsolódott az egyes ember feltámadásának és megítélésének tanával.

A második templom korának apokaliptikája

A második templom korában a zsidó apokaliptikus irodalom részletesebb képeket alkotott a történelem végéről. A Dániel látomásai, Hénoch első könyve, a Jubileumok könyve, a Negyedik Ezdrás könyve és a Báruk-apokalipszis a földi birodalmak egymásutánját, a gonoszság tetőpontját, Isten ítéletét, a választottak megmentését és az eljövendő korszakot írják le. E művek nem egységes teológiai rendszert képviselnek, de közös bennük az a meggyőződés, hogy a történelem látszólagos káosza Isten uralma alatt áll.John J. Collins: The Apocalyptic Imagination: An Introduction to Jewish Apocalyptic Literature. 3. kiadás. Grand Rapids, Eerdmans, 2016.

A kumráni közösség iratai a jelen korszakot a világosság és a sötétség fiainak küzdelmeként értelmezték. A végső háború, a megtisztulás és az új templomi rend várása egyszerre volt liturgikus, közösségi és politikai jelentőségű. A kor zsidó hagyományai különböző messiási alakokat ismertek: királyi, papi és prófétai messiást, valamint az „Emberfia” mennyei alakját. Az Újszövetség e képeket Krisztus személyében és művében rendezi új egységbe.

Az Újszövetség tanítása A kifejezés problémája Problémák vannak az „utolsó idők (napok)” terminológiájával, ugyanis nem mindig világos, hogy a kifejezés azt az időszakot jelenti-e, ami azonos az íróval, vagy egy kicsit későbbit, vagy a legkésőbbi időket, a világ végét.

A zsidókhoz írt levél írója például azt mondja olvasóinak, hogy „ezekben a végső (utolsó) napokban pedig Fia által szólt hozzánk”,Zsid 1,2 továbbá Krisztus „egyszer jelent meg az idők végén, hogy áldozatával eltörölje a bűnt.”Zsid 9,26

Péter első levelében azt olvassuk, hogy Krisztus „az utolsó időben jelent meg értetek”.1Péter 1:20

Megjegyzendő itt, hogy a mai kutatók a zsidókhoz írt levelet a hagyománnyal ellentétben már nem Pál apostolnak tulajdonítják,Fonck, Leopold. "Epistle to the Hebrews." The Catholic Encyclopedia. Vol. 7. New York: Robert Appleton Company, 1910. Web: 30 Dec. 2009. hanem egy ismeretlen, a páli teológia hatása alatt álló írónak.Alan C. Mitchell, Hebrews (Liturgical Press, 2007) p. 6.Bart D. Ehrman, Forged: Writing in the Name of God – Why the Bible's Authors Are Not Who We Think They Are (HarperCollins, 2011) p. 23. Péter első levele bár Péterként, Jézus apostolaként azonosítja szerzőként magát,1Pét 1,1 ezzel szemben a mai kutatók nagy része szerint a levél pszeudoepigráf, azaz nem Péter volt a levél szerzője.

Pál a korinthosziakhoz írt I. levelében ez áll: „Mindez pedig példaképpen történt velük, és figyelmeztetésül íratott meg nekünk, akik az utolsó időkben élünk.” 1Kor 10,11

János első levelében pedig a következőt találjuk: „Gyermekeim, itt az utolsó óra, és mint hallottátok, hogy eljön az antikrisztus, most sok antikrisztus támadt. Ebből tudjuk, hogy itt az utolsó óra.” 1Ján 2,18

Számos keresztény egyház szerint Jézus első eljövetele óta az utolsó időket éljük, amely egész a második eljöveteléig tart.

Szinte minden generációban voltak olyanok, akik azt gondolták, hogy a Vég nagyon közel van. Meg voltak győződve arról, hogy az utolsó napokban élnek. Igazuk volt, bár valószínűleg nem úgy, ahogy gondolták.

Az „utolsó” bibliai görög szó az Újszövetségben ἔσχατος (eschatos – eszhatosz), amelyből az „eszkatológiát”, vagyis az „utolsó dolgok tanát” kapjuk. Ez a szó két különböző módon kapcsolódik a görög „napok” szóhoz:

Először is, néha az „utolsó napok” a világtörténelem legutolsó időszakára utalnak. Például Jakab az „utolsó napok” kifejezést használja az utolsó ítéletre (Jak 5:3). Úgy tűnik, hogy Pál levele is az Úr eljövetele előtti időszakot írja le, amikor ezt írja: „Az utolsó napokban nehézségek idői jönnek. Mert az emberek önmagukat, pénzt szeretők lesznek” stb. (2Tim. 3:1).

Másodszor, néha az „utolsó napok” arra utalnak, amit „a Messiás uralma, visszatérése előtt”, vagy egyszerűbben az „újszövetségi korszak”nak nevezhetünk. Vagyis az elmúlt kétezer évben az egyház az utolsó napokban élt. A Zsidókhoz írt levél például így kezdődik: „Régen, sokszor és sokféleképpen szólt Isten atyáinkhoz, a próféták által, de ezekben az utolsó napokban a Fia által szólt hozzánk” (Zsid 1:1-2). Péter pünkösdi prédikációjában is idézi Jóelt, amely a Lélek kiáradásával teljesedett be: „ Az utolsó napokban lesz – mondja Isten –, hogy kiöntöm Lelkemet minden testre” (ApCsel 2:17).

Tehát az ÚSZ-ben említett „utolsó napok” vonatkozhatnak: (1) Krisztus feltámadása utáni időszakra (2) a visszatérése előtti utolsó időszakra.

Isten országa Jézus tanításának fő témája „Isten országa” volt. Ez néha jelen valóságként, néha jövőbeli eseményként jelent meg. A legjelentősebb jellemzője, hogy szorosan kapcsolódik magához Jézushoz; elmondhatta hallgatóinak, hogy Isten királysága ott van közöttük az ő eljövetelében (Lk 17:21). Bizonyos értelemben a királyság a távoli jövőre várt; a másikban Jézus eljövetele azt jelentette, hogy már ott van.

Az eszkatológia Krisztus-központúsága

Az Újszövetség számára az utolsó idők központi eseménye Jézus Krisztus személye és húsvéti misztériuma. Megtestesülése, halála, feltámadása és megdicsőülése az üdvtörténet döntő fordulata. A Zsidókhoz írt levél szerint Isten „ezekben a végső napokban a Fiú által szólt hozzánk” (Zsid 1,2), és Krisztus „az idők végén egyszer jelent meg, hogy áldozatával eltörölje a bűnt” (Zsid 9,26). Péter első levele Krisztus megjelenését az „utolsó idők” eseményének nevezi, Pál apostol pedig úgy ír a keresztényekről, mint akikhez „elérkezett az idők vége” (1Kor 10,11).

E kijelentéseket a keresztény teológia a „már és még nem” vagy „bevezetett eszkatológia” szerkezetében foglalja össze. Isten országa Krisztusban már jelen van, a bűn és a halál döntő veresége megtörtént, de győzelmének teljes látható kibontakozása még jövőbeli. A 20. századi megfogalmazás különösen Oscar Cullmann és George Eldon Ladd munkásságához kapcsolódik: Cullmann a döntő csata és a végleges győzelem közötti idő képével, Ladd pedig az ország jelenvaló és jövőbeli dimenziójának összekapcsolásával írta le ezt a feszültséget.Oscar Cullmann: Christ and Time: The Primitive Christian Conception of Time and History. London, SCM Press, 1962; George Eldon Ladd: The Presence of the Future: The Eschatology of Biblical Realism. Grand Rapids, Eerdmans, 1974.

Az Egyház e felfogás szerint egyszerre él a beteljesedés és a várakozás idejében. Az eljövendő ország szentségi módon már jelen van, de nem azonos a történelem valamely politikai vagy kulturális berendezkedésével. Az Eucharisztia ezért egyszerre Krisztus húsvéti áldozatának emlékezete, jelenvaló részesedés és az eljövendő mennyei lakoma elővételezése.

Jézus eszkatologikus beszéde