(egyszerűsített kínai: 邓小平; klasszikus kínai: 鄧小平; ; , 1904. augusztus 22. – Peking, 1997. február 19.) kínai reformer kommunista politikus.
1976-tól 1989-ig a Kínai Népköztársaság vezetője, a „kínai típusú szocializmus” és a „szocialista piacgazdaságként” hivatkozott kínai gazdasági reformok úttörője. az ún. „második generációs” kommunista káderek közé tartozott. Vezetésével Kína a világ leggyorsabban fejlődő gazdaságává vált úgy, hogy közben végig megmaradt a Kínai Kommunista Párt (KKP) kizárólagos uralma.
Kezdetek Családi háttér A hakka etnikumhoz tartozó néven látta meg a napvilágot 1904. augusztus 22-én tartomány járásában, egy nevű faluban. Franciaországban tanult, és más hasonló ázsiai forradalmárokkal együtt (például Ho Si Minh, ) itt ismerkedett meg a marxista–leninista eszmékkel.
háromszor nősült. Első feleségét, a gyermekszülésben elhunyt moszkvai tanulmányai idején ismerte meg. Második felesége, volt, aki azonban 1933-ban, a ért politikai támadások idején elhagyta őt. Harmadik felesége, egy iparos lánya volt. 1938-ban lépett be a pártba, majd egy évvel később barlangjának bejárata előtt kötött házasságot . Öt gyermekük közül három lány, , , és két fiú, és .
Ifjúkora 1920-ban végzett a előkészítő iskolában, majd 80 osztálytársával együtt egy kínai diákok számára szervezett program keretében hajóra szálltak Franciaország felé. Októberben érkeztek Marseille-be, ahol a 16 éves különböző gyárakban és éttermekben dolgozott, valamint egy rövid ideig egy középiskolában tanult. Később idősebb barátai, , és mások hatására tanulmányozni kezdte a marxizmust, és propagandamunkában vett részt. 1922-ben csatlakozott a Kínai Ifjak Kommunista Pártjához, majd 1924-ben a Kínai Kommunista Párthoz is, és ifjúsági tagozatának egyik vezető személyisége lett. 1926-ban Moszkvában tanult, majd 1927-ben visszatért Kínába.
1929-ben tartományban a kormány ellen szervezett Baise felkelés élére állt, de a felkelés rövid idő után elbukott.
részt vett a hosszú menetelésben, ez idő alatt a KKP Központi Bizottságának titkára volt. Több fontos katonai akciót szervezett mind a Japánnal vívott háborúban, mind a későbbi kínai polgárháborúban a ellen. 1949 novemberében mérte a döntő csapást a Csang Kaj-sek vezette seregekre ban, amelynek során december 1-jén elesett, pedig a város vezetőjévé és politikai megbízottjává nevezték ki. Amikor 1949-ben a Kínai Népköztársaság megalakult, lett a főtitkár, és őt küldték az egész délnyugat-kínai régió ügyeinek intézésére. közreműködött a tibeti vezetőkkel folytatott tárgyalásokban is, és ezzel előkészítette Tibet későbbi kínai megszállását.
Politikai pálya A felemelkedéstől a meghurcolásig támogatta ot, cserébe Mao jelentős pozíciókba emelte, így többek között töltötte be a KKP főtitkári posztját is. Ez idő alatt elnökkel együtt irányították az ország ügyeit. Amikor Mao „nagy ugrás” elnevezésű kampánya egyre erősebb ellenérzést váltott ki, és Liu befolyása megnőtt a KKP-n belül. Gazdasági reformokat dolgoztak ki, s ez megerősítette pozíciójukat az apparátuson belül, egyben országos népszerűségre tettek szert. Mao radikális elképzeléseivel szemben és Liu a pragmatikusabb politika mellett foglaltak állást.
Mao egyre jobban tartott attól, hogy és Liu népszerűsége oda vezethet, hogy ő névleges vezetővé degradálódik. Többek között ez volt az oka annak, hogy 1966-ban elindította a kulturális forradalmat, amelyben kiesett a kegyeltek közül, és arra kényszerítették, hogy lemondjon minden tisztségéről és teljesen visszavonuljon. A tartománybéli megyei traktorgyárba küldték dolgozni, mint egyszerű munkást. itt szabad idejében írni kezdett.
Amikor ról kiderült, hogy rákos beteg, választotta utódául. Sikerült meggyőznie Maót arról, hogy érdemes visszahozni a politikai életbe; így lett miniszterelnök-helyettes 1974-ben. Ekkor a kulturális forradalom még nem ért teljesen véget, és a „négyek bandájaként” elhíresült radikális csoport is küzdött a KKP-n belüli hatalomért. A „négyek” úgy érezték, hogy sikereik útjában áll. 1976 januárjában halálával elvesztette legjelentősebb támogatóját és egyben a párton belüli erős támogatottságát is, így újra száműzték. Ismét megfosztották minden tisztségétől.
újra felemelkedése KKP-n belüli támogatóinak kipuhatolását és mozgósítását követően sikerült kijátszania a Mao által támogatott et, akit a 80-as évek elejére aztán a felső vezetésből is száműzött, bár – a korábbi gyakorlattal ellentétben – precedenst teremtett azzal, hogy Hua elmozdításakor senkinek nem esett bántódása, sőt engedélyezte Hua számára azt is, hogy a KB tagja maradjon.
elutasította a kulturális forradalmat, és elindította a „Pekingi tavasz” mozgalmat, amely megengedte a kulturális forradalom idején történt törvénytelenségek és mértéktelenségek által okozott szenvedés nyílt kritikáját, ezzel párhuzamosan pedig ösztönözte az osztályalapú megkülönböztetés eltörlését, mely a későbbiekben lehetővé tette, hogy a gazdagok és tőkések is csatlakozhassanak a párthoz.
ügyes politikai manővereinek köszönhetően sikerült fokozatosan kiiktatnia politikai ellenfeleit. A kulturális forradalom bírálatának engedélyezésével gyengítette a párton belül azoknak a pozícióját, akik felemelkedésüket a forradalomnak köszönhették, és erősítette azokét, akiket – mint őt is – meghurcoltak. Mindehhez széles tömegek támogatását élvezte.
A konszolidáció éveiben Hua helyét foglalta el (1980), a pártvezér pedig lett (1981). A bevett gyakorlat szerint a kínai állam névleges vezetője az államelnök volt, de a tényleges hatalom mindig a miniszterelnök és a pártelnök kezében összpontosult. A személyi kultuszt elkerülendő erre a két posztra igyekeztek mindig két külön személyt választani. 1987-től már csak az államelnöki és a KKP Központi Katonai Bizottságának elnöki székét tartotta meg. Annak ellenére, hogy később már nem töltötte be az egyik tényleges hatalmi pozíciót sem, végig ő maradt a legbefolyásosabb káder a KKP-n belül.
Nyitás thumb|right|250px| Carter amerikai elnökkel (1979)
A KKP 11. kongresszusának 3. plénumán hivatalosan is elindította Kínát a reformok útján, melyre a „reform és nyitás politikájaként” () szoktak hivatkozni. (A reformokról részletesebben ld. alább.)
vezetése alatt észrevehetően fejlődtek a kapcsolatok a nyugattal. Sokat utazott külföldre, nyugati vezetőkkel találkozott, így többek között 1979-ben tárgyalt Carter elnökkel a Fehér Házban, miután az USA megszakította a diplomáciai kapcsolatot a Kínai Köztársasággal (Tajvan), és elismerte a KNK legitimitását. Jelentősen javultak a japán–kínai kapcsolatok is, különösen, hogy Japánban egy olyan hatalmat látott, mely a háború után példát tudott mutatni a gyors gazdasági fejlődésre.
További eredmény volt annak a brit–kínai egyezménynek az aláírása 1984. december 19-én (kínai–brit visszacsatolási megállapodás), melyben megállapodtak arról, hogy Hongkong visszakerül a KNK-hoz 1997-ben. ígéretet tett arra, hogy a KNK a visszacsatolás után még 50 évig nem fog beavatkozni Hongkong kapitalista rendszerébe. Hasonló egyezmény született Portugáliával is Makaó visszacsatolásáról. Az „egy ország, két rendszer”-nek keresztelt politikát a KNK nemcsak eddig alkalmazta, hanem tulajdonképpen ez az ideológiai háttere a Tajvant és a KNK-t egyesítő tervnek is.
ugyanakkor meglehetősen keveset tett a Szovjetunióval történő kapcsolat javítására, minthogy a kínai–szovjet vitában továbbra is a maoizmus azon vonalát folytatta, miszerint a Szovjetunió ugyanolyan szuperhatalom, mint az Egyesült Államok, ám annál – földrajzi közelsége folytán – sokkal veszélyesebb.
„Kínai típusú szocializmus” reformjainak célkitűzéseit a „négy modernizáció” foglalta össze, melyek a
mezőgazdaság ipar tudomány és technológia hadsereg
Ezek megvalósítását és Kína modernizációját a „szocialista piacgazdaság” fogalmával fémjelezték. szerint Kína a szocializmus kezdeti szakaszában van, és a párt feladata, hogy ezt a „kínai típusú szocializmust” tökéletesítse. A marxizmus ezen értelmezése az ideológia szerepét mindössze gazdasági és stratégiai döntéshozatalra korlátozta. hangsúlyozta, hogy a szocializmus nem közösen vállalt szegénységet jelent. A piaci mechanizmusok fontosságát és működésük engedélyezését illetően a következőképp érvelt:
„A szocializmus és a kapitalizmus közötti fő különbséget nem a terv- illetve a piacgazdaság jelenti. A tervgazdálkodás nem csak a szocializmusra jellemző, hiszen tervezés a kapitalizmusban is van, a piaci erők pedig a szocializmusban is működnek. A tervezés és a piaci erők egyaránt a gazdaság irányításának módjai.”
Bár a gazdasági reformok elindításához szükséges ideológiai hátteret és a politikai támogatást szolgáltatta, a konkrét reformok közül csak igen kevés származott tőle. A reformokat általában a helyi vezetők kezdeményezték, sokszor akár a központi irányelvekkel szemben. Viszont ha egy reformjavaslat ígéretesnek bizonyult, akkor azt egyre nagyobb területeken (megye, tartomány) vezették be, míg végül az egész országra kiterjesztették. Számos reformot az ún. kistigrisek tapasztalatait felhasználva valósítottak meg. reformjai így tulajdonképpen egy tapasztalt bürokraták vezette, alaposan megtervezett és központosított makrogazdaságot céloztak meg, a szovjet mintától eltérően azonban az ország vezetése nem közvetlenül irányított, hanem a piaci mechanizmusokon keresztül.
annyiban megtartotta a maói örökséget, hogy ő is a mezőgazdasági termelés elsőbbségét hangsúlyozta, és támogatta a paraszti kisgazdaságok szintjén a döntéshozatal decentralizációját. A munkaerőt inkább anyagilag mintsem politikailag igyekezett motiválni, a parasztoknak pedig megengedték, hogy saját terményeik szabad piacon történő értékesítéséből plusz jövedelemhez jussanak. Családi felelősségi rendszert alakítottak ki, amely felváltotta a népi kommunákat. A földeket felparcellázták és bérbe adták termelési eszközökkel együtt a családoknak, akik kötelezettséget vállaltak, hogy meghatározott mennyiségű terméket (például gabona) az állam által megállapított áron eladnak felvásárló szerveknek. Az ezen felüli termékkel szabadon rendelkeztek.
A piacgazdálkodás felé vezető úton a tartományoknak és a helyi önkormányzatoknak engedélyezték, hogy olyan iparágba fektessenek be, amelyet helyi szinten a legjövedelmezőbbnek éreztek. Ez lendületet adott a könnyűiparnak, az pedig az exportnak, és így a kínai gazdaság fejlődési iránya új fordulatot vett. Az export révén külföldről érkező tőkét és a könnyűiparból származó állami bevételeket fejlett technológiákba forgatták vissza.
Ezek a reformok a korábbi gazdaságilag is bezárkózó maoista politikának épp az ellenkezőjét jelentették. Kína a külkereskedelmi forgalom növelésével, valamint a fejlett japán és nyugati gépek vásárlásával felgyorsította a modernizáció ütemét és ezáltal a gazdasági fejlődést. a külföldi cégeket Különleges Gazdasági Övezetek (angolul: SEZ – Special Economic Zones) létrehozásával csábította az országba, mely övezetekben erőteljesen támogatták és támogatják ma is a külföldi befektetéseket és engedélyezik a teljes piaci liberalizációt.
A téri diáktüntetés leverése
pragmatikus vezetése alatt jött létre a kínai piacgazdaság, de – bár némi liberalizálást elfogadott – mindvégig ellenállt a demokráciát követelő törekvéseknek, így 1989-ben jóváhagyta a pekingi véres katonai fellépést a tüntetők ellen.
A konfliktus akkor bontakozott ki, amikor az 1989-es „demokrácia-mozgalom” résztvevői a reformot a politika területére is ki akarták terjeszteni – s ez beleütközött a kelet-európai kommunista pártok hatalomvesztésének láttán amúgy is aggódó kínai pártvezetés hatalmi monopóliumába.