Pamela Cecile Rasmussen (1959. október 16. –) amerikai ornitológusnő, az ázsiai madarak szakértője. Korábban a Washington D.C.-ben levő Smithsonian Intézet (Smithsonian Institution) társkutatója volt, majd a Michigan Egyetem (Michigan State University) tanára lett. Ezenkívül az Amerikai Egyesült Államokban, valamint az Egyesült Királyságban több neves kutatóintézettel is ápol és tart fent szakmai kapcsolatot.
Rasmussen a korai munkáiban a dél-amerikai tengeri madarakat és az észak-amerikai fosszilis madarakat kutatta. Később az ázsiai madarakra specializálódott; eme tevékenysége során több új fajt írt le, míg a korábban mások által leírt madarak esetében tisztázta a rendszertani besorolásukat. Ilyenféle átsorolásokat főleg a pápaszemesmadár-félék (Zosteropidae) és a bagolyalakúak (Strigiformes) között hajtott végre. Mostanában pedig – sok más kollégájával együtt – olyan világszintű kutatásban vesz részt, mely a globális biodiverzitásban keres mintákat. Továbbá az ázsiai óvilági keselyűformák (Aegypiinae) taxonómiai átrendezését is elvégezte.
Ő a 2005-ben kiadott „Birds of South Asia: The Ripley Guide” című mű főszerkesztője. Ez a madárkalauz azért jobb a korábbiaknál, mert nagyobb előfordulási területről, több madárfajt mutat be és pontosabban. A könyv megírásához sok múzeumi madárpéldányt és iratot vizsgált meg, illetve kutatott át. Ekkor vette észre, hogy milyen nagy mérvű a múzeumokban az eltulajdonítás, a mások által gyűjtött példányok sajátként történő bemutatása, továbbá azt is nyilvánosságra hozta, hogy a híres angol ezredes és ornitológus, Richard Meinertzhagen sem vetette meg a hamis iratok előállítását.
Korai évei és karrierje Pamela Rasmussen anyja, Helen Rasmussen tagja a Hetednapi Adventista Egyháznak, apja, Chester Murray Rasmussen pedig orvos. Az apja elhagyta családját, mikor Pamela Rasmussen és lánytestvérei még kicsik voltak. Az érdeklődése a madarak iránt akkor kezdődött, amikor anyja megvette neki Oliver Austin ornitológus által írt „Birds of the World” című könyvet. Innentől kezdve Rasmussen, ha választhatott az ajándékok terén, mindig a madaras könyveket választotta.
1983-ban, a Washington állam délkeleti részén levő, adventista kapcsolatú Walla Walla Egyetemen (Walla Walla University) sikeresen államvizsgázott. 1990-ben a Kansas Egyetemen (University of Kansas) megszerezte a doktori címét (Ph.D.). A Kansas Egyetemen a fő témája a Phalacrocorax madárnembe tartozó, úgynevezett kékszemű kárókatonák, azaz a Leucocarbo alnem fajai voltak. Szintén itt kapcsolatba került az evolúciós elmélettel, melyről nem volt alkalma tanulni a Walla Walla Egyetemen.
Rasmussen a Michigan Egyetemnél zoológiai vendég-segédprofesszor, valamint az egyetem múzeumának a segédkurátora az emlősök és madarak részlegnél. A Michigan Egyetem előtt a híres amerikai ornitológussal, Sidney Dillon Ripley-vel dolgozott együtt a Smithsonian Intézetben. P. C. Rasmussen tagja az Amerikai Madarászok Egyesületének (American Ornithologists' Union; AOU), mely egyesület a madarak rendszerezésével és megnevezésével foglalkozik. Szintén tagja a Tring székhelyű londoni Természettudományi Múzeum madártani csoportjának. A Brit Madarászok Egyesülete (British Ornithologists' Union; BOU) által kiadott tudományos magazinnak, az „Ibis”-nek az egyik társszerkesztője. Pamela Rasmussen Dr. Michael D. Gottfried felesége; Gottfried a Michigan Egyetemen belül a paleontológiai részleg kurátora, a geológiai részleg társprofesszora, valamint az általános tudományokba való integrációs központ igazgatója.
Kutatásainak fénypontjai A dél-amerikai tengeri madarak Munkásságának első éveiben a dél-amerikai tengeri madarak, főleg a patagóniai kárókatonák rendszerezésének, ökológiájának és viselkedésének a kutatásával foglalkozott. A kékszemű kárókatona (Phalacrocorax atriceps), a királykormorán (Phalacrocorax carunculatus) és a vöröslábú kárókatona (Phalacrocorax gaimardi) fajokon belül a fiatal példányok közti tollazat változatokat kutatta. A tollakat és viselkedési mintákat felhasználva Rasmussen a királykormorán és a kékszemű kárókatona közti kapcsolatokat figyelte meg. Továbbá átírta a brazil kárókatona (Phalacrocorax brasilianus) halászati szokásairól addig ismert információkat.
Az ázsiai madarak bélyegkép|jobbra|200px|1891-ből származó festmény az erdei kuvikról. Ezt a bagolyfélét Rasmussen 1997-ben újra felfedezte
A múzeumi kutatásai során négy új madárfajt írt le. 1998-ban: nikobári füleskuvik (Otus alius), és Sangihe-szigeti füleskuvik (Otus collari), míg 1999-ben fahéjszínű héjabagoly (Ninox ios) a Celebesz egyik endemikus madara, és 2000-ben a Bradypterus alishanensist írta le. Újra felfedezte a nyugat-indiai erdei kuvikot (Athene blewitti), melyet utoljára 1884-ben láttak, így kihaltnak hitték. Ezt a kuvikfajt S. Dillon Ripley, Salim Ali, indiai ornitológus és természettudós, valamint sokan mások is keresték, azonban ők kutatásaikat Richard Meinertzhagen hamis irataira alapozták. 1997 novemberében, Rasmussen és a New Yorkban levő American Museum of Natural History (Amerikai Természetrajzi Múzeum; AMNH) dolgozója, Ben King, 10 sikertelen napot töltöttek két kelet-indiai helységben, mígnem nyugatra terelődött a figyelmük. Itt King észrevett egy kisméretű, pettyezett, rövid farktollú baglyot, melynek nagyjából fehéren tollazott lábai és óriás karmai voltak. Rasmussen pedig megerősítette, hogy ez a példány tényleg a célfajhoz tartozik; ezek után pedig lefilmezte és lefényképezte a madarat.
Kollégáival együtt pontosította az indonéziai pápaszemesmadarak rendszertani besorolását, például: a Sangihe-szigeti pápaszemesmadár (Zosterops nehrkorni) taxont kivonta a Nehrkorn-pápaszemesmadárból (Zosterops atrifrons) és a Seram-szigeti pápaszemesmadár (Zosterops stalkeri) nevűt az új-guineai pápaszemesmadárból (Zosterops minor). Továbbá megerősítette a Srí Lanka-i ornitológus, Deepal Warakagoda felfedezését, a szerenádozó füleskuviknak (Otus thilohoffmanni) a létezését.
bélyegkép|balra|200px|2008-ban Rasmussen és kollégái felfedezték a Zosterops somadikartai nevű madárfajt
A császárfácán Vietnám és Laosz erdeinek egy igen ritka madara. Azonban P. C. Rasmussen és kollégái az alaktant, a hibridizációs kísérleteket és a DNS-vizsgálatokat felhasználva megmutatták, hogy a császárfácán nem is egy súlyosan veszélyeztetett madárfaj, hanem e térségekben honos annami fácán (Lophura hatinhensis) és ezüstfácán (Lophura nycthemera) természetes hibrid állománya.
Egy 2008-as írásában úgy tűnik, hogy visszatért a pápaszemesmadarak rendszertanához; hiszen leírta az Indonéziához tartozó Togian-szigeteken endemikus Togian-szigeteki pápaszemesmadár (Zosterops somadikartai) nevű pápaszemesmadarat. Ez a faj a többi rokonától abban tér el, hogy a szeme körül hiányzik a fehér gyűrűzés, mely e madárcsaládnak a névadója. P. C. Rasmussen szerint ez a madár nemcsak a szemgyűrű hiányában, hanem éneklésében is különbözőik a nembéli rokonaitól, hiszen éneke magasabb és frekvenciája kevésbé változatos.
Pamela Rasmussen érdeklődése az ázsiai madarak iránt nemcsak a leírásukban és megfigyelésükben nyilvánul meg, hanem a védelmükben is. Fajokat megmentő projektekben is részt vesz. Indiában és Dél-Ázsiában, két Gyps-faj, a bengál keselyű (Gyps bengalensis) és a hosszúcsőrű keselyű (Gyps indicus) 99%-os állománycsökkenést szenvedett az úgynevezett diklofenákmérgezések által. Ezzel a szerrel az állatorvosok a háziállatokat, főleg a szarvasmarhákat oltották be, de amikor az állat elpusztul, a keselyűk „takarítják fel”; azonban ekkor kezdődik a baj, mivel a diklofenák veseelégtelenséget okoz e madaraknál. Az ornitológusnő bebizonyította, hogy a korábban hosszúcsőrű keselyűnek vélt keskenycsőrű keselyű (Gyps tenuirostris), valójában egy különálló fajt képez. Ez igen fontos felfedezés, mivel a fogságban való szaporító programok keretében így elkerülendő az amúgy is veszélyeztetett keselyűfajok hibridizációja, amely szintén rontott volna a helyzetükön.
Biodiverzitás bélyegkép|jobbra|200px|P. C. Rasmussen új, önálló fajt vont ki a hosszúcsőrű keselyűből
2005-ben Rasmussen részt vett egy olyan nagymérvű, nemzetközi kutatásban, melyben a világ több kutatóintézete is részt vett, a Föld legfajgazdagabb pontjainak a feltárásában. Ennek a közreműködésnek az élőhelyek megőrzése volt a célja. Ebben a kutatásban három fő kritériumot tartottak szem előtt: a fajgazdagságot, ezekből a fajokból hány veszélyeztetett, valamint egyes helyeken hányan endemikusak. Azonban az eredmények nem mindig az elvárt fajgazdag helyeket mutatták. Egyes kritériumok nem találkoztak az elvárt előfordulási területtel. A feltárt területekből csak 2,5% teljesítette a biodiverzitás három kritériumát; 80%-ában csak az egyik kritérium volt megtalálható. Mindegyik kritérium csak 24%-nál kevesebb magyarázatot adott a többi tényező változásának megértéséhez; ami azt jelenti, hogy még egyetlenegy taxonómiai osztályon belül is különböző mechanizmusok vannak a sokféleség eredetéhez és fenntartásához. Ebből kifolyólag a különböző fajgazdag területek nagyban eltérnek egymástól, emiatt különbözőképen kellene védelmezni.
Rasmussen újabban további nagymérvű, intézetek közötti közreműködésre összpontosít, melyben újabb fajgazdag helyek felkutatása és feltárása lenne a cél. Felmérve a különböző fajok állománynagyságát és azoknak az előfordulási területét, rájöttek, hogy téves volt az a vélemény, miszerint egy adott faj elterjedése jóval kisebb a mérsékelt övön, mint a trópuson; bár ez az északi félgömb északibb részein valamelyest igaz, viszont a déli félgömbön érvénytelen. Az ember által kiirtott, illetve a végveszélyben levő fajok esetében elsősorban maga az ember a felelős, az általa módosított élőhelyek csak másodlagos tényezőként működnek közre. Ha összehasonlítjuk a különböző ritka és veszélyeztetett gerincesek, mint például az emlősök, kétéltűek és madarak elterjedését, rájövünk, hogy különböző mintákat mutatnak, azaz a védett területeket nem lehet egységesen létrehozni, vagyis az ember hiába jelöl ki egy adott védett területet, ha azt csak kevés faj fogja élvezni.
Egyéb munkái között, melyet kollégáival írt meg, az energia elérhetőségének fontossága is szerepel. A 2007-ben kiadott írásában az emberi tevékenységek következtében az eddigi globális mintákat felfordítja az a tény, melyben a nagy előfordulási területtel rendelkező fajok még nagyobb területre tesznek szert a kevésbé elterjedt fajok rovására. Ez az írás más munkáinak a kiegészítője, és segít megérteni azt, hogy a szárazföldi biodiverzitás miként változik egy adott kontinensen belül, illetve több kontinens között.
Zooarcheológia Miközben a Delaware államban levő Cheswold város mellett autópályát építettek, munkások 11 töredékes maradványra bukkantak. A maradványok meghatározatlan fosszilis madarakhoz tartoztak. A kövületeket P. C. Rasmussen azonosította; köztük egy kisebb búvárféle, kis sirályszerű madár és öt darab szulaféle, melyek valószínűleg a miocén korban elterjedt Morus loxostylus-t képviselik. A Delaware-ban felfedezett madarak fajai már ismertek voltak, egy marylandi, Chesapeake-öböl part menti lelőhelyről. Ez pedig azt jelentheti, hogy e példányok életében egy nagyobb öböl részben fedte Delaware állam területét.Rasmussen, Pamela C. (1998) "Early Miocene avifauna from the Pollack Farm site, Delaware " (PDF) in Benson, Richard N. (editor) (1998) Geology and paleontology of the lower Miocene Pollack Farm fossil site, Delaware Delaware Geological Survey Special Publication no. 21, State of Delaware & University of Delaware, 144–146