Kótsi Patkó János, egyes korabeli forrásokban Pákodi Kotsi János (Derecske, 1763. szeptember 24. – Kolozsvár, 1842. február 14.) magyar színész, színigazgató, drámaíró, fordító, szakíró, zeneszerző.
Az erdélyi magyar színészet hőskorában, 1793 és 1808 között katonás szigorral vezette a kolozsvári színtársulatot, és színjátszó tehetségével, műveltségével tanítója volt társainak. A magyar nyelvterületen elsőként honosította meg a Shakespeare-kultuszt, az ő nevéhez fűződik az első magyar nyelvű Hamlet-előadás. Színészi felfogását az egyszerű, természetes beszédmódra törekvés határozta meg. A színházat színművek írásával, fordításával, zeneszerzéssel is szolgálta.
Élete Bihar megyében született, jómódú családból származott. Mivel szülei Kolozsvárra költöztek, 1777–1788 között az ottani református kollégiumban tanult. Miután az 1786/87-es iskolai évben elvégezte a retorikai osztályt, 1787/88-ban pedig a görög és logikai osztályt, felsőbb osztálybe léphetett volna, de inkább katonának állt. A Splényi gyalogezredben szolgált tiszthelyettesként, de betegsége miatt elhagyta a katonai pályafutást. 1792. október 24-én id. Wesselényi Miklós buzdítására a Haralyi Fejér János alapította színésztársaság tagja lett. A színtársulat köztársaságnak nevezte magát, és a színigazgató csak az első volt az egyenrangúak között. A hagyomány úgy tartja, hogy első előadásukon a Titkos ellenkezés vagy Köleséri című darabot mutatták be 1792. november 11-én Kolozsváron a Rhédey-palota báltermében, és az első magyar szavak a színpadon Kótsi Patkó szájából hangzottak el, a tényleges dátum azonban 1792. december 17., és Kótsi elsőségét nem támasztják alá korabeli források.
bélyegkép|A Pataki-ház A színtársulat arra törekedett, hogy állandó színházépülethez jusson, ezért 1793. szeptember 2-án az elöljáró Fejér János és a rendező Kótsi Patkó János azzal a kéréssel fordultak a kolozsvári városi tanácshoz, hogy adják nekik a Magyar utcai kiskapu fölötti bástyafal és a mellette levő várfal közötti helyet. Az építkezést Kótsi Patkó jómódú apja finanszírozta volna, és a befektetés megtérülése után az épület a város tulajdonába került volna. A terv azonban nem valósult meg, a társulat anyagi helyzete pedig egyre súlyosabbá vált. 1793. szeptemberben Kótsi Patkó János kifizette az adósságokat, megvette a német színtársulat díszleteit, kibérelte és páholyokkal látta el a Fő téren a Pataki-ház emeleti báltermét, és színpadi ruhákat vásárolt. Ezt követően új szerződést kötött a társulat tagjaival, megszüntetve a köztársasági rendszert, és színigazgatóként gyakorlatilag korlátlan hatalomra tett szert. A társulat legműveltebb tagjaként hetente előadásokat tartott a színészeknek a drámairodalomról és a színjátszásról. Műveltségét autodidakta módon bővítette: külföldi remekírókat és színikritikákat olvasott, tanult franciául, görögül és angolul; sőt a festésben, rajzolásban és zenében is igyekezett némi ismeretet szerezni.
1793. végén feleségül vette Haralyi Fejér János húgát, Haralyi Fejér Rozáliát, aki szintén a társulat tagja volt. Ugyanebben az évben született lányuk, Kótsi P. Katica, aki már tizenhárom évesen gyermekszerepeket játszott a színpadon.
A színház névtelen pártolói - akik feltételezhetően a guberniumi írók-fordítók-műkedvelők köréből kerültek ki – 1794. május 17-én bepanaszolták Kótsit Erdély főkormányzójánál. A vád szerint az igazgató a cenzúrát megkerülve tiltott darabokat adott elő, de felpanaszolták igazgatási stílusát is: „a társaságot is nem úgy mint az ő egy közcélra segíllő társait, hanem mint bérrel fizetett cselédeit, úgy tekintvén, azoktól nemhogy a jobb tanácsokat bévenné, hanem durvasággal, sőt ha egy példából a következendőre is lehet ítélni, elkergetéssel is fizeti.” Ugyanebben az évben június 24-én a színészek új színház alapításáért folyamodtak a guberniumhoz, egyben anyagi követeléssel éltek Kótsi ellen, aki a díjaikat nem fizette; Kótsi ellenfolyamodványt nyújtott be, amelyben kérte, hogy a színészeket kötelezzék a szerződésük betartására. A főkormányszék háromtagú bizottságot (gróf Teleki Lajos, gróf Teleki Domokos és Cserey Farkas) jelölt ki a színház ellenőrzésére, melynek feladata volt a „jó erkölccsel, a közálladalommal s a dísszel” ellenkező szövegek előadásának megakadályozása, másrészt a társulaton belüli viszályok elsimítása. Kótsi azonban nem engedte be a bizottságot a színházba, a színészek válaszul sztrájkba léptek. Végül a hatóság meghátrált, elismerte „Kótsi János eő Kegyelmének a maga Theátromán levő szabad dispozitióját,” és a színészek is beletörődtek az új vezetési stílusba.
Id. Wesselényi Miklós hatására az 1794. november 12. és 1795. április 2. között tartott erdélyi országgyűlés anyagi támogatást szavazott meg a színháznak, egyúttal egy színházi bizottság felügyelete alá helyezte. Kótsi Patkó János megmaradt művészeti vezetőnek, de a színház igazgatója, aki a gazdasági ügyekkel foglalkozott, a gubernium egy-egy tisztviselője lett Az első igazgató, Kövesdi Boér Sándor állandó konfliktusban volt Kótsival, ezért rövidesen lemondott. Mivel az országgyűlésen megszavazott költségvetés nem volt megfelelő, 1797-ben Wesselényi kifizette a társaság adósságait, és vállalkozóként átvette a színház irányítását. Az évad válságosan indult, Kótsi Patkó János és felesége, valamint öccse, Kótsi Patkó József kiléptek a társulatból, és vidéki birtokaikra tértek vissza, de hamarosan visszatértek. 1803-ban új színházi szabályzat kidolgozására került sor, amely ellen Kótsinak több kifogása is volt, és különböző anyagi feltételeket szabott a további közreműködéséhez. Ugyanakkor a színházi bizottság sérelmezte Kótsi indulatos természetét, és felszólította, hogy kötelességeit „minél nagyobb pontossággal, de azonban illő mértékletességgel és okossággal” végezze. A vitát sikerült rendezni, és Kótsi igazgató maradt 1808-ig.
1804. áprilisban báró Kemény Farkassal került összetűzésbe. A báró nehezményezte, hogy Kótsi hozzá hasonlóra maszkírozva és az ő piperkőc modorát utánozva jelent meg a színpadon, ezért felszólította Kótsit, hogy a színpadról nyilvánosan kövesse meg. Ez valószínűleg meg is történt, de nem teljesen úgy, ahogy a sértett akarta, így Kótsi magyarfrátai birtokára menekült, a báró pedig jobbágyaival „gyilkos módon való aggressiót” indított ellene. A színházi bizottság ezek után eltiltotta a két felet az egymással való érintkezéstől. Az esetről gúnyvers született, emiatt a báró külföldre távozott.
1807-ben a színtársulat sorsa rosszabbra fordult: eladták a Pataki-házat, és az új tulajdonos felmondta a bérletet, így a színészeknek ismét a kevésbé alkalmas Rhédey-palotában kellett fellépniük. A társulat anyagi helyzete sem volt megfelelő, mivel újabb országgyűlésre nem került sor, így közpénzből nem részesültek támogatásban. Amikor a társulat 1808-ban Marosvásárhelyre és Debrecenbe indult turnézni, az elkedvetlenedett Kótsi feleségével együtt visszavonult a Magyarfrátára gazdálkodni. Itt neje megbetegedett, ezért visszaköltöztek Kolozsvárra, de az asszony 1811. március 4-én meghalt.
Ezt követően Kótsi a magyar színészet emelésén küzdött, és vigasztalást talált abban, hogy a színészet tanulmányozásába merült; a magyar színészet történetéhez gyűjtötte az adatokat. 1820–1824 között ismét elvállalta a társulat vezetését; 1823-ban tervezetet nyújtott be a guberniumnak a kolozsvári színház nemzeti színházzá alakításáról részvénytársasági formában, de elképzelését báró Jósika János csak részben tartotta elfogadhatónak. Utoljára 1824-ben szerepelt a színpadon. 1830 körül Deáki Filep Sámuellel együtt a bérletrendszer megreformálására készített terveket.
Munkássága Színészként Sikeresen alakított tragikus és szentimentális szerepeket, és az egyik első magyar Shakespeare-színész volt. Játékára a jellemhűség volt jellemző. Főbb szerepei: Pietro Metastasio: Themistocles (Themistocles) Heinrich Joseph von Collin: Regulus (Regulus) Johann Friedrich von Cronegk: Codrus (Codrus) August von Kotzebue: Embergyűlölés és megbánás (Esméretlen) August von Kotzebue (Werner Kalchberg nyomán): A templáriusok (Molay Jakab) Gotthold Ephraim Lessing: Emilia Galotti (Odoardo) William Shakespeare: Hamlet, dán királyfi (Hamlet) William Shakespeare: Othello, a velencei mór (Othello) William Shakespeare: A makrancos hölgy – Második Gaszner avagy A megzabolázott feleselő címen (Gaszner) Heinrich Ferdinand Müller: Gróf Valtron, avagy a’ Szubordinátzió (Valtron gróf)
Színigazgatóként Kótsi Patkó János Shakespeare-kultuszt honosított meg Kolozsváron; számos darabnak itt volt az első magyar nyelvű bemutatója. 1793. december 30-án előadták a Rómeó és Júliát, 1794. január 27-én a Hamletet, 1794. március 24-én az Othellót, 1800 februárjában A makrancos hölgyet (Második Gaszner avagy A megzabolázott feleselő címen). Szintén nagyon korán kerültek színpadra Schiller drámái: 1794. március 23-án a Haramiák, 1804. február 25-én az Ármány és szerelem (Fortély és szerelem címen). Schiller halála után 1806-ban Schiller-ciklust rendeztek, és a színtársulat anyagi gondjai ellenére a bemutató teljes bevételét az író özvegyének küldték el.
Igazgatósága alatt, 1804-ben került sor az első kolozsvári balettelőadásra: A tengeren való tavaszi sétálás vagy Szélvész, amelyet Karl Reinwart zenéjével Seltzer János karmester állított színpadra.
Színpadi szerzőként Ahol nincs külön jelölve, az adatok forrása Szinnyei 1899. A havasi juhászleány, énekes játék 2 felvonásban Debrecen, 1799. (Előadások: Debrecen, 1799. április 24., június 22., július 27., augusztus 12., november 13., Kolozsvár, 1800. január és március, 1804. április 15., 1806. március 30., 1806. november 20.) A virtus gyakran szenved, érzelmes játék 4 felvonásban (Debrecen, 1799. november 17.) Forgács Balázs, vagy a tronusz és haza híve, dráma 3 felvonásban (Kolozsvár, 1803. április 1.) A tündérek, víg énekes játék 3 felvonásban zenéje Haydn A teremtés IV. részéből (Debrecen, 1803. augusztus 30.; Kolozsvár 1804. január 11.) Kerekes Mihállyal: Az esméretlen atyafi vagy Egy háznépnek lerajzolása, érzelmes játék 3 felvonásban (Kolozsvár, 1804. november 8.)
Műfordítóként Ahol nincs külön jelölve, az adatok forrása Szinnyei 1899. A szerzők azonosítása Székely 1990 darabcímmutatójából kiindulva történt. Ismeretlen szerző: Arando és Meranda, érzelmes játék 3 felvonásban (Kolozsvár 1793. október). August von Kotzebue: A helytelen szemérmetesség, érzelmes játék 4 felvonásban (Kolozsvár, 1802. március 16., 1803. november 15., 1805. november 26., 1806. október 2., 1807. január 28., 1820. január 6.; Szeged, 1803. szeptember 8., Pest, 1808. febr. 24., 1809–1811., 1813.; Miskolc 1831. november 20.) Karl von Eckartshausen: Az aranyidő vagy Inkle és Járikó, énekes játék 3 felvonásban (Debrecenben 1799. május 2. és többször; Kolozsvár, 1802. április 4., 1804. április 8., 1806. március 23., 1810. december 27., 1812. augusztus 15., 1812. november 2.; Pest, 1808. július 26. és azután is) Hensler–Perinet–Müller: A prágai két néne és a vándorló szabólegény, vígjáték 2 felvonásban (Kolozsvár, 1803. február 19. és november 24., 1805. február 11., 1807. január 21., 1810. november 18., 1812. február 9., 1812. június 14.) Holberg: A Contraktus vagy Az elváltozott leánykérők, nagyopera 2 felvonásban (Kolozsvár, 1803. március 19., 1806. január 6., 1806. december 7.) Franz Carl Weidmann–Carl Ditters von Dittersdorf: Égi háború vagy a koldus deák, énekes játék két felvonásban (Debrecen, 1803. október 10.; Kolozsvár, 1803. december 19. Az égi háború vagy Az oskolamester quasi doktor címen, 1805. december 1., 1806. szeptember 8., 1807. március 22., 1821. december 16.; Pest, 1809. május 12. és 1810–1813.) Johann Baptist Schenk–Joseph WeidmannPaul Weidmann: A falusi borbély, énekes játék két felvonásban (Kolozsvár, 1804 előtt; 1812. július 26., 1812. augusztus 23., 1812. december 10.; Pest, 1808. július 4., 1841. október 10.)