jobbra|300px Az Egyesült Királyság mint Anglia és Skócia uniójának történelme 1707-ben kezdődött. Nagy-Britannia egyesített monarchiájának hannoveri származású királyai ellen az elűzött Stuart-ház katolikus tagjai több ízben is felkelést szerveztek, de a Hannoveri-dinasztiának a 18. század közepére sikerült stabilizálnia hatalmát. Az 1763-ban lezárult hétéves háborúban az Egyesült Királyság legyőzte nagy riválisát, Franciaországot és megnyílt előtte a lehetőség, hogy kiépítse a világtörténelem legnagyobb gyarmatbirodalmát. Észak-amerikai gyarmatainak egy része, az Egyesült Államok 1783-ban kivívta függetlenségét.
A 19. század elejére Nagy-Britannia gazdasága és flottája révén katonai szempontból a világ vezető hatalmává vált. Élen járt az ipari forradalomban, Viktória királynő uralkodása (az ún. viktoriánus kor) idején pedig elérte kulturális és gazdasági befolyásának csúcsát. Dominanciáját az első világháború törte meg, amelyben a győztes hatalmak között volt ugyan, de jelentősen eladósodott a feltörekvő Egyesült Államoknak, utána pedig gazdasági stagnálás sújtotta. Az 1920-as években Írország kivált az Egyesült Királyságból, de Észak-Írország az unió része maradt.
A második világháborúban az Egyesült Államok és a Szovjetunió szövetségeseként legyőzte a náci Németországot, de a rendkívül költséges háború után kénytelen volt békés úton függetlenséget adni legfontosabb gyarmatainak (Indiának, Malajziának stb.) Az újonnan létrejövő államok többsége csatlakozott a Brit Nemzetközösséghez.T. O. Lloyd, The British Empire, 1558–1995 (2nd edn, 1996) A hidegháború idejére – bár továbbra is jelentős gazdasági és kulturális központ maradt – elvesztette korábbi nagyhatalmi státuszát. Az Egyesült Királyság alapító tagja volt az ENSZ-nek és az NATO-nak.
Az unió létrejötte bélyegkép|Az Anglia és Skócia egyesülését kimondó törvény
Az Egyesült Királyság elődje, Nagy-Britannia Királysága 1707. május 1-én jött létre Anglia (amelyhez hozzátartozott Wales is) és Skócia politikai uniójával. Az unió feltételeit az előző évi tárgyalások során tisztázták és az egyesülési szerződésben foglaltak alapján a két ország parlamentjei ratifikálták az Egyesülési törvényeket.Ratification:October 1706 – March 1707 parliament.uk, accessed 15 November 2008 Anglia és Skócia ekkor már több mint egy évszázada, 1603 óta perszonálunióban volt egymással, amikor is a gyermektelen I. Erzsébet halála után a skót VI. Jakabot angol királlyá választották. Az 1707-es szerződés egyesítette a két királyságot és létrehozta a tagországok közös parlamentjét.
A tagországok megőrizték bizonyos intézményeik függetlenségét, például a különálló maradt a skót presbiteriánus egyház és az anglikán egyház, továbbra is önállóak maradtak az oktatási rendszerek; és a skót és angol jog érvényben maradt a nekik megfelelő területen.
A politikai integrációt elsősorban Anna királynő szorgalmazta. Anglia számára azért volt előnyös a szerződés, mert a skótok lemondtak a királyválasztás jogáról és arról hogy Londontól függetlenül szövetséget köthessenek más európai hatalmakkal (amit az esetleg arra használhatott volna, hogy Skóciából inváziót intéz az angolok ellen). Utóbbinak annál is inkább fennállt a veszélye, mert Anglia éppen a spanyol örökösödési háború miatt hadban állt Franciaországgal. Bár Marlborough hercege sorra nyerte a csatákat (először szerezve sikereket az angol fegyvereknek az európai kontinensen a százéves háború óta) és 1709-ben a franciák az összeomlás peremére kerültek, a franciaellenes szövetségben repedések keletkeztek és Párizsnak sikerült stabilizálnia helyzetét. 1710-ben Nagy-Britanniában az addigi háborúpárti whig kormány helyett a békét szorgalmazó toryk kerültek hatalomra és végül 1713/14-ben kompromisszummal zárták le a háborút.
18. század A hannoveri királyok bélyegkép|I. György, az első Hannover-házi király
1714-ben meghalt a gyermektelen Anna királynő és helyére György Lajos hannoveri választófejedelmet, I. Jakab dédunokáját választották Nagy-Britannia királyává. Az európai politikába belebonyolódott I. Györgyöt (trónon 1714–1727) jobban érdekelte Hannover sorsa és német tanácsadókkal vette körbe magát (azzal vádolták, hogy nem is tud angolul, bár uralkodása végére megtanult) ezért népszerűtlen uralkodó volt. Ezzel együtt erős hadsereget hozott létre, stabilizálta a brit politikai rendszert és (részben szándéka ellenére) nagy szerepet játszott az északi háború lezárásában.G.C. Gibbs, "George I (1660–1727)", Oxford Dictionary of National Biography (2004)Ragnhild M. Hatton, George I (2001) Uralkodása alatt erős maradt a II. Jakab fiát, Stuart Jakabot trónra emelni kívánó frakció. 1715-ben a jakobiták fellázadtak, de még mielőtt Stuart Jakab partra szállhatott volna, a királyhű erők legyőzték őket.
II. György (1727–1760) és kormányának vezetője, Robert Walpole 1730–42 között megerősítette az belső alkotmányos berendezkedés biztonságát.Jeremy Black, "Georges I & II," History Today, (February 2003), Vol. 53, Issue 2 Nagyot fejlődött az első Brit Birodalom kiépítése, megerősödtek a britek karib-tengeri és észak-amerikai gyarmatai. Uralkodásának végén a hétéves háborúban Poroszországgal szövetségben legyőzték Franciaországot és elragadták tőle Kanadát.Andrew C. Thompson, George II: King and Elector (2011)
III. György (1760–1820) már Angliában született, az angol volt az anyanyelve és soha nem tette a lábát Hannoverbe. Elmebeteg volt és 1788 után legidősebb fia régensként vezette helyette az országot.Jeremy Black, George III: America's Last King (2006). Uralkodása elején fellázadtak az észak-amerikai gyarmatok és hosszú háborúban 1783-ra kivívták függetlenségüket. Az amerikaiakat a hétéves háborúban vereséget szenvedett és visszavágni akaró franciák is segítették. Miután az első birodalma elbukott, Nagy-Britannia nekifogott második birodalma kiépítésének és Indiában, Ázsiában és Afrikában nagy lendülettel kezdte el a gyarmatosítást. Ebben az időben kezdődött el az ipari forradalom, ami a világ első számú gazdasági hatalmává tette Britanniát.
A 18. század végén és a 19. század elején Nagy-Britannia részt vette az egész Európát tűzbe borító francia forradalmi (1793–1802), valamint a napóleoni háborúkban (1803–1815), amelyek Franciaország döntő vereségével végződtek.J. Steven Watson, The Reign of George III, 1760–1815 (1960)
Háború és gazdaság 1700 és 1850 között Nagy-Britannia 137 háborúnak vagy felkelésnek volt résztvevője. Miközben nagy és költséges flottát tartott fenn, állandó hadserege igen kicsiny volt; ha katonákra volt szükség zsoldosokat fogadtak vagy a szövetségesek haderejét pénzelték. A háborúkat eleinte a királyi földbirtokok jövedelméből és különadókból finanszírozták, de ahogyan egyre nőttek a költségek, a kormány kénytelen volt emelni a vámot és fogyasztási adót, 1790 után pedig jövedelemadót vezettek be. Háború idején a kormányzat magánbefektetőktől vett fel kölcsönöket, amiket békeidőben fizetett vissza. Az adókat akár a teljes nemzeti jövedelem 20%-val is megemelték, de mivel Nagy-Britannia területét nem érintették a pusztítások, a gazdaság egyes szereplői sokat nyerhettek a háborúkon, mert jelentősen megugrott a textilek, kézifegyverek, puskapor, hajófelszerelési eszközök iránti kereslet.Robert M. Kozub, "Evolution of Taxation in England, 1700–1850: A Period of War and Industrialization," Journal of European Economic History, Fall 2003, Vol. 32 Issue 2, pp 363–88John Brewer, The Sinews of Power: War, Money and the English State, 1688–1783 (1990)Paul Kennedy, The Rise and Fall of the Great Powers (1989) pp 80–84
A francia forradalom erős hatással volt a brit politikai életre. A konzervatívokat felháborította a király kivégzése, a nemesség száműzése és a Terror időszaka. Az ország 1793-tól egészen Napóleon 1815-ös bukásáig szinte folyamatosan hadiállapotban állt Franciaországgal. A konzervatívok minden új politikai véleményt jakobinusnak címkéztek és óvtak a franciához hasonló társadalmi felfordulástól. Az antijakobinusság elsősorban a földbirtokos nemesség és a felsőbb osztályok körében volt erős; egyik legjellemzőbb képviselőjük Edmund Burke filozófus és politikus volt.Gregory Fremont-Barnes, ed. The Encyclopedia of the French Revolutionary and Napoleonic Wars: A Political, Social, and Military History (2006) I. 41–42. o.
A Brit Birodalom bélyegkép|Robert Clive a plasseyi csata után (Francis Hayman képe, kb. 1762)
Az 1756-ban kezdődő hétéves háború volt az első valódi világháború, egyszerre zajlott Európában, Indiában, Észak-Amerikában, a Karib-tengeren, a Fülöp-szigeteken és Afrikában. A konfliktust lezáró párizsi béke a világ legerősebb gyarmatosító hatalmává tette Nagy-Britanniát. Észak-Amerikában Franciaország gyakorlatilag minden birtokát elvesztette, Kanada Angliának (aki megkapta Floridát is a spanyoloktól), Louisiana pedig Spanyolországnak jutott. Indiában a franciák megtarthatták ugyan néhány enklávéjukat, de fegyverkezési korlátokat léptettek életbe és a britekkel szövetséges helyi fejedelmeket kellett támogatniuk; így hosszú távon biztosítva volt az angol dominancia Indiában is.Maya Jasanoff, Edge of Empire: Lives, Culture, and Conquest in the East, 1750–1850 (2006) p 21
Az 1760-as és 1770-es években egyre feszültebbé vált London és az észak-amerikai Tizenhárom gyarmat viszonya, elsősorban azért, mert a parlament több alkalommal is új adókat vetett ki a gyarmatosokra, anélkül, hogy nekik ebbe beleszólásuk lehetett volna. A viták és tiltakozások erőszakossá fajultak (bostoni teadélután, 1773) és 1775-ben megkezdődött az amerikai függetlenségi háború. A következő évben a gyarmatokról kiűzték a király tisztségviselőit és kinyilvánították az Amerikai Egyesült Államok függetlenségét. 1777-es katonai sikereik után a felkelők szövetséget kötöttek a franciákkal (akiket szövetségeseik, a spanyolok is segítettek), így a katonai erők egyensúlyba kerültek. A brit hadsereg csak néhány tengerparti várost volt képes ellenőrzése alatt tartani. 1780–81 válságos időszak volt Nagy-Britannia számára. Az adók és a költségvetési hiány csúcsokat döntögetett, a kormányzati korrupció mindent áthatott és a hatodik éve tartó amerikai háborúnak sem látszott a vége. 1781 tavaszán zavargások kezdődtek Londonban, miután valamennyire enyhítették a katolikusokat sújtó megkülönböztetést. Októberben Cornwallis tábornok megadta magát az amerikai felkelőknek. Az 1783-as párizsi békében London kénytelen volt elismerni az Egyesült Államok függetlenségét.Jeremy Black, Crisis of Empire: Britain and America in the Eighteenth Century (2010)
bélyegkép|A brit csapatok megadják magukat Saratogánál az amerikai felkelőknek (John Trumbull képe, 1822)
A Tizenhárom gyarmat, Nagy-Britannia legnépesebb kolóniáinak elvesztése jelenti a választóvonalat az ún. Első és Második Brit Birodalom között. A gyarmatosítási törekvések Amerikáról Ázsiára, a Csendes-óceán térségére, később pedig Afrikára váltottak. Adam Smith 1776-ban megjelent művében A nemzetek gazdagságá-ban kifejtette, hogy a gyarmatok szükségtelenek, és hogy a szabadkereskedelem jóval hatékonyabb, mint a kolonializmus első hullámát hajtó merkantilista gazdaságpolitika. 1783 után újraindult Nagy-Britannia és az USA közötti kereskedelem és bebizonyosodott, hogy Smithnek igaza volt, amikor azt állította, hogy a politikai kontroll nem előfeltétele a gazdasági sikernek.
A Brit Kelet-indiai Társaság működésének első száz évében csak kereskedelemmel foglalkozott. A 18. század második felében, a Mogul Birodalom hanyatlása és a Francia Kelet-indiai Társasággal való fegyveres konfliktusok után azonban területi terjeszkedésbe és birodalomépítésbe kezdett. A Robert Clive által vezetett angolok a plassey-i csatában legyőzték a francia csapatokat és indiai szövetségeseiket és gyakorlatilag egész Bengália az ölükbe hullott. A következő évtizedben fokozatosan kiterjesztették az ellenőrzésük alá tartozó területeket. Volt amit közvetlenül uraltak 80%-ban hindu szipoj katonákból álló hadseregükkel, más régiók élére báburalkodókat ültettek.
bélyegkép|James Cook felfedező útjai