Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) szerint a kiégési szindróma a krónikus munkahelyi stresszből eredő szindróma, amelynek tünetei a következők: "az energia kimerülésének vagy kimerültségének érzése; a munkától való fokozott mentális távolságtartás vagy a munkával kapcsolatos negativizmus vagy cinizmus érzése; és a szakmai hatékonyság csökkenése". Bár a kiégés befolyásolhatja az egészségi állapotot, és ok lehet arra, hogy az emberek egészségügyi szolgáltatásokhoz forduljanak, a WHO önmagában nem sorolja orvosi állapot vagy mentális zavar kategóriájába. A WHO továbbá megállapítja, hogy "a kiégés kifejezetten a foglalkozási kontextusban jelentkező jelenségekre utal, és nem alkalmazható az élet más területein tapasztaltak leírására".
Kezdetben önsegítő közösségek tagjainál, krízisintervenciós központok munkatársainál, egészségügyi és szociális intézmények dolgozóinál figyelték meg, azonban a későbbi vizsgálatok során pedagógusoknál, jogászoknál, rendőröknél is tapasztalták a jelenséget. Szinte minden foglalkozás esetében előfordulhat, azonban a kutatások azt mutatják, hogy a humán szolgáltatások területén dolgozók körében nagyobb a veszélye.
Magyarországon a témával kapcsolatos kutatások az 1990-es évektől kezdve szaporodtak meg és máig leginkább egészségügyi dolgozókra összpontosítanak.
Történet Dr. Antalka Ágota az alábbi táblázatban kronologikus sorrendben azt mutatja be, hogy melyik szerző milyen új megállapítást csatolt a fogalom meghatározásához az évek folyamán: DátumNévA Burnout meghatározásaLényegeKulcsszavak1974FREUDENBERGERKrónikus emocionális megterhelések következménye: fizikai, emocionális, mentális kimerüléskimerülés1980FREUDENBERGER – RICHELSONCél iránti elkötelezettség, életstílus vagy kapcsolat nem kívánt eredményeelkötelezettség1981KAFRYEmberekért való intenzív erőfeszítés következtében való tartós emocionális terheléserőfeszítés, terhelés1981MASLACHHármas tünetegyüttes:
–érzelmi kimerülés
–deperszonalizáció,
elszemélytelenedés
–csökkent teljesítményeltávolodás1991FEKETEInkompetenciakompetencia1994MORENOSzerepkudarckudarc1995HÉZSEREgyén és környezet korrelációs kölcsönhatására az egyén egyidőben okozója és alanya a veszélyes állapotnakegyén és környezet1996KNAUDERA tanári attitűd következtében kialakuló rossz tanár–diák kapcsolatattitűd1998KULCSÁRTranszperszonális élmények következtében empátiáskapacitás kimerüléseempátia1999PETRÓCZIElégedetlen anyagi helyzet, elégedetlen életvitelelégedetlenség2001ÓNODIEnergiaforrás gyengülése– lemerülés
(Nyelvtani forma értelmezése)lemerülés
Herbert Freudenberger és az első leírás Bár az első megfogalmazást sokan Herbert Freudenberger német-amerikai pszichiáternek 1974-ben megjelent "Staff Burnout" című cikkének tulajdonítják, valójában már 1969-ben megjelent egy cikk, amelyben Harold B. Bradley leírt egy bizonyos munkahelyi okozta stresszt "burnout" néven. Ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy Freudenberger cikke volt az, amely valóban felkeltette az érdeklődést a fogalom iránt.
Az 1970-es években Freudenberger egy ingyenes klinikát vezetett drogfüggők számára New York Lower East Side-ján. A klinikát főként fiatal önkéntesek működtették. Freudenberger azután kezdte el megfigyeléseit, hogy észrevette, hogy ezek közül az önkéntesek közül sokan körülbelül egy évnyi tevékenység után elvesztették minden motivációjukat. Észrevette, hogy ezt a változást jellegzetes fizikai tünetek kísérik, mint például kimerültség, fáradtság, tartós megfázás, fejfájás, gyomor-bélrendszeri problémák és álmatlanság. Tehàt "Staff burnout" cikkében kollégái és saját maga szubjektív tapasztalatát írja meg, mint ingyenklinikán dolgozó egészségügyi személyzet.
A kiégés állapota azokat érinti, akik szakmailag és érzelmileg is nagymértékben kötődnek a betegekhez. A kiégést úgy definiálja, hogy az ember elveszíti a munkájával kapcsolatos motivációját, különösen akkor, ha a nagyfokú elkötelezettség nem hozza meg a várt eredményeket. Freudenberger megjegyzi, hogy "éppen azért, mert elköteleztük magunkat a feladatunknak, beleesünk abba a csapdába, hogy megroppanunk ". Freudenberger és Richelson 1980-ban megfogalmazott véleménye szerint a kiégés szindróma akkor alakul ki, amikor az egyének idealizált képet alkotnak magukról, dinamikusnak, karizmatikusnak és különösen kompetensnek látják magukat, és végül elveszítik a kapcsolatot valódi önmagukkal.
Freudenberger munkájában nagyobb hangsúlyt fektet a viselkedési tünetekre, és az érzelmeik által túlterhelt egyének képét rajzolja meg. A düh, az ingerültség, a feszültséggel és az új helyzetekkel való megbirkózásra való képtelenség, valamint az energiavesztés az első jelei annak, amit ő "összeomlásnak" vagy "érzelmi és mentális kimerültségnek" nevez. Herbert Freudenberger úgy véli, hogy a negatív attitűdök és a cinizmus is része a klinikai képnek. Meghatározza a túlhajszolás stratégiáit, mint például az egyre több időt tölt a munkahelyen és a hatástalan hiperaktivitás, valamint az elkerülő stratégiákat, mint például az elszigeteltség keresése és a kollégákkal való kapcsolat elutasítása. A kiégés kifejezést akkoriban a kábítószer-függőség hatásainak leírására használták; Freudenberger számára ez hatékony metafora volt az általa megfigyelt összes tünetre.
A kiégésnek ebben a konceptualizációjában az egyéni tényezők fontos szerepet kapnak a kiégés szindróma kialakulásában, mivel az érintettek azok az egyének, akik elkötelezettek és odaadóak egy ügy iránt. Freudenberger és Richelson 1980-ban a következőképpen definiálta:
"A krónikus fáradtság, depresszió és frusztráció olyan állapota, amelyet egy ügy, életmód vagy kapcsolat iránti odaadás okoz, amely nem hozza meg a várt jutalmat, és végül a munka iránti elkötelezettség és teljesítmény csökkenéséhez vezet".
Christina Maslach és az interperszonális kapcsolatok Christina Maslach szociálpszichológiai kutató egyike azoknak, akik segítettek a fogalom megalapozásában és érvényességének megállapításában. Egy 1993-as szövegében elmeséli, hogy az 1970-es években végzett kutatásai során – némileg véletlenül, ahogy ő magyarázza – maga is felfedezte a kiégés szindrómát, amikor az érzelmi aktiváltság állapotainak, különösen a távoli aggodalomnak és a tárgyiasításnak mint önvédelemnek a kezeléséhez használt stratégiák iránt érdeklődött.
A "távol aggodalom" például az orvosnak az együttérzést és az érzelmi távolságtartást ötvöző ideális magatartására utal. Miközben az orvos aggódik a páciense jólétéért, ugyanakkor ügyel arra is, hogy a túlzott belekeveredés elkerülése révén megőrizze objektivitását. A "tárgyiasítás mint önvédelem" fogalma, amelyet Philip Zimbardo vezetett be 1970-ben, azt fejezi ki, hogy az érzelmi kitörésektől úgy védjük meg magunkat, hogy az egyén helyett "eseteket" vizsgálunk. Amikor egy súlyos betegséggel vagy egy különösen aggasztó állapottal szembesül, az orvosnak könnyebb kezelést nyújtani, ha elfelejti a szenvedő személyt, és az "esetre" és annak tüneteire összpontosít.
E két elméleti koncepcióval felvértezve Christina Maslach ezután egy kutatási programba kezdett, amelynek keretében interjúkat készített az orvosi szakma, majd a mentális egészségügy területén dolgozó szakemberekkel (pszichiáterekkel, pszichiátriai ápolókkal stb.). Az elemzés több témát is feltárt: először is, bár az érzelmi élmények lehetnek örömteli tapasztalatok (egyes betegek valóban meggyógyulnak a szakember erőfeszítéseinek köszönhetően), a legtöbbször stresszesek is (a nehéz, kellemetlen betegekkel való munka, a rossz hírek átadása, a kollégákkal való konfliktus mind stresszfaktorok). Másodszor, a szakemberek képtelenek a távolságtartásra. Idővel negatív attitűdöket alakítanak ki a pácienseikkel szemben. Végül pedig érzelmi élményeiket kudarcként értelmezik, és megkérdőjelezik, hogy képesek-e ebben az ágazatban dolgozni, ezáltal leértékelve képességeiket.
1976-ban Christina Maslach véletlenül leírta kezdeti elemzései eredményeit egy bírónak, azt mondta neki, hogy hasonló jelenség jelenik meg a szociális nehézségekkel küzdő emberekkel foglalkozó ügyvédek körében. Ezek az ügyvédek ezt a jelenséget "kiégésnek" nevezik a szó metaforikus értelmében. Maslach elkezdte tanulmányozni a fogalmat.
Mivel úgy tűnik, hogy a kiégés mind az egészségügyi szakemberek, mind az ügyvédek esetében közös, Christina Maslach feltételezi, hogy a jelenség középpontjában a másokkal való munka, különösen a segítő kapcsolat áll. Herbert Freudenbergerrel ellentétben, aki a személyes tényezőket hangsúlyozza, ő a kiégés okait inkább a munkakörnyezetben és annak körülményeiben helyezi el. Ezt az elképzelést más szakmai csoportokkal készített interjúkkal igyekszik igazolni, amelyek tevékenysége szintén kapcsolatokkal jár. Az elemzésből minden esetben visszatérő témák rajzolódnak ki: érzelmi kimerültség, távolságtartás, negatív hozzáállás az ügyfelekkel vagy a betegekkel szemben. Ezek a megnyilvánulások egyértelműen szabályszerűséget mutatnak a különböző szakmákban.
1981-ben Maslach és Susan E. Jackson közzétett egy kiégést felmérő eszközt, a Maslach Burnout Inventory-t (MBI). Ez volt az első ilyen jellegű eszköz a maga nemében, és màig a leggyakrabban használt kiégési mérőeszköz. A két kutató a kiégést az érzelmi kimerültség, a deperszonalizáció (alacsony empátiaérzés a többi ember iránt a foglalkozási környezetben) és a munkával kapcsolatos személyes teljesítmények csökkent érzéseivel írta le (ez egyezik a jelenlegi WHO definíciójával).
Korai klinikai vizsgálatok a hetvenes években A hetvenes években a kutatàsok célja az volt hogy leirjàk a jelenséget. A kutatásokat megfigyelések, interjúk, sőt személyes tapasztalatok elemzése alapján kezdték szervezni (Herbert Freudenberger maga is szenvedett kiégéstől).
1975 és 1980 között számos cikk jelent meg a szakmai folyóiratokban. Ezeket a publikációkat inkább pragmatikus, mint tudományos szempontok vezérelték. Leggyakrabban egy tevékenység stresszes jellegét írták le, néhány klinikai esettanulmány illusztrálta a lényeget, és a szerzők különböző ajánlásokat fogalmaztak meg. Baron Perlman és Alan Hartman pszichológusok rámutattak arra, hogy e tudományos kutatás első szakaszát mennyire a fogalmak szétszóródása jellemezte. Negyvennyolc különböző definíciót sorolnak fel az 1974 és 1980 között megjelent cikkekben. Ezek között olyan eltérő elképzelések voltak, mint:
· kudarc, kimerülés ;
· a kreativitás elvesztése ;
· a munkahelyi elkötelezettség elvesztése
· a kollégák, a munka és az intézmény durvasága;
· a sikerhez kapcsolódó krónikus stresszre adott válasz, a "végigcsinálás";
· az ügyfelekkel és önmagával szembeni helytelen hozzáállás szindrómája.
Christina Maslach és Wilmar Schautfeli szintén megjegyzi, hogy ezekre a korai írásokra a következő pontok jellemzőek:
· a kiégés kifejezés jelentése szerzőnként nem feltétlenül azonos ;
· a kifejezés az egyén által megtapasztalható "válságok" egész sorát foglalja magában, azzal a kockázattal, hogy mindent magába foglal, és már nem jelöl meg semmit;
· ezek a korai írások nem empirikus adatokon, hanem elszigetelt esettanulmányokon alapultak. Különösen a kiégésben szenvedő egyéneknél kialakuló tünetekkel foglalkoznak.
Empirikus kutatások a 80-as évek elején
Egy háromdimenziós szindróma Az első szisztematikus empirikus kutatások az 1980-as évek elején jelentek meg. A kiégés fogalmát ekkor már világosabban definiálták és konceptualizálták. Christina Maslach az interjúkon alapuló kutatásai293 - 297 o. alapján kezdetben egy ideiglenes definíciót használt, amely szerint a szindróma két dimenziót ölel fel. Az első, az érzelmi kimerülés, az erőforrások elapadásának és a motiváció elvesztésének felel meg. A második, a deperszonalizáció, a Christina Maslach által vizsgált szakemberek ügyfelekkel, betegekkel és egyéb kapcsolatokkal szembeni távolságtartó és negatív hozzáállására utal.