A Hellzapoppin’ 1941-ben készült amerikai film (magyar címe Ördögéknél) a Nat Perrin által írt Broadway-vígjáték filmváltozata. A darab és a film is abszurd humoráról és zseniálisan akrobatikus táncbetéteiről híresült el – a vígjáték kifejezetten sikeres,Knipfel, Jim: Postponing Postmodernism. Believermag.com. (angol nyelven) hosszú ideig játszott darab volt (levételekor a leghosszabb időn keresztül futó darab volt a Broadway-n, habár erről a trónról néhány év múlva letaszították; és máig a top 100 legsikeresebb darab közt van 7 things you should know about Hellzapoppin' Yehoodi.com (angol nyelven) ), a Pig Foot Pete c. dalbetét miatt (a filmbe nem kerülhetett bele) Oscar-jelölést is kapott; musical műsorról való levételével azonos évben megjelent film jóval kevésbé volt sikeres, de anyagilag mégis akkora hasznot hozott a készítőknek, hogy még három hasonló (azóta lényegében elfeledett) filmet készítettek (Crazy House, Ghost Catchers, See my Lawyer).The bootleg files: Hellzapoppin'. Filmthreat.com (angol nyelven)
A cím a harmincas-negyvenes évek amerikai köznyelvének egyik kifejezéséből ered, a hell popping up vagy hell(s) (a-)popping („a pokol felbukkanása / előugrása”) olyan hétköznapi szituációkat jelöl, amelyek kaotikusak, mozgalmasak, nehezen követhetőek – mint pl. egy veszekedés, egy akciódús és fordulatos sportmérkőzés, egy váratlan problémákkal teli építkezés, egy hadi ütközet stb. (nem lehet azt mondani, hogy egyértelműen negatív a szó jelentése). A hellzapopin ennek az idiómának a (még inkább) szlengesített változata, amelyet a korabeli újságírás (is) rendszeresen használt, mára kikopott az amerikai köznyelvből, de azért vannak példák a használatára.10 words, expressions conjuring hell and devil. Merriam-Webster (online) szótár. (angol nyelven) Magyar nyelven az „ ez tiszta őrültekháza” idióma áll értelmileg legközelebb az amerikai angol kifejezéshez.
Bővebben
Főszereplői két vaudeville-komikus, Ole Olsen és Chick Johnson. Ez a legismertebb és legsikeresebb filmjük. Továbbá játszik még a filmben Martha Raye, a korszak sikeres és elismert női komikusa; Mischa Auer, valamint a Three Stooges-ből ismert Shemp Howard is. Egy kameo erejéig megjelenik a film végén Dale Van Sickle, a korszak egyik sztárkaszkadőre, ő alakítja a Frankenstein-szörnyet, aki egy dobással visszasegíti Martha Raye-t a revüszínpadra.Olsen and Johnson meet Frankenstein Frankensteinia.blogspot.com.
Olsen és Johnson is képzett és/vagy gyakorlott zenészként kezdték előadói pályafutásukat, de a nagy recesszió és világválság éveiben hamar rájöttek, hogy a nevettetést is az előadásba vonó szórakoztatóiparban sokkal több pénz van, mint a puszta zenében. Hamarost akként – ti. humoristaként – társultak és saját műsort alakítottak ki, amely abszurd, improvizatív, performance jellegű – elsősorban a tekintetben, hogy építkezett a közönség bevonására, pontosabban inkább felhasználására – és a verbalitás mellett sok vizuális elemet tartalmazott (pl. állatok szerepeltetését, műcsirkék lelövését puskával vagy pisztollyal és más effélét). Hollywood vevő volt erre a humorra, először a Republic Pictures-nél készített három meglehetősen sikertelen filmet a páros, majd óriási szerencséjükre találkoztak Nat Perrinnel, aki segített nekik Anything Goes, majd Hellzapoppin''' néven futó élő műsorukat egyesíteni a Broadway musical műfajával. A komoly sikert aratott Hellzapoppint revünek vagy musicalnek nevezik a krónikások, de valójában egy hibrid előadás volt, amely megőrizte a duó élő fellépéseinek erősen improvizatív jellegét – sohasem volt két egyforma előadás – valamint műfaji eklektikusságát (valahol a revü, a musical, ezek paródiája, a stand-up, az állatcirkusz és a burleszk között, minden elemet felvonultatott a show), abszurd és interaktív, közönségbevonó voltát. Fennmaradt a krónikákban, hogy az egyik a közönség soraiból a színpadra hívott hölgy úgy megsértődött egy durva gegen, hogy esernyőjével nekiment a körülötte lévő szereplőknek; ez a jelenet ezután a show profi színészek alakította kötelező elemévé vált a következő előadásokban. A showban feltűnt rengeteg jelenet, amik a filmben is felismerhetőek a film végén lévő hosszas revü-színen (vagy revüparódia-színen), a táncosok szoknyájának szélgéppel való fellibentésétől vagy elvesztésétől kezdve az álvéletlen baleseteken, dobba eséseken, állatok okozta káoszon kívül egészen a bűvésztrükkökig. Szerepeltek azonban olyan elemek is, amik a filmből kimaradtak: kötelező volt pl. minden előadáson, hogy egy jegyárus végigmenjen a nézőtéren és „egy jóval érdemesebb show-ra” áruljon jegyeket (a jegyek és a reklámozott előadások valódiak voltak).
A Broadway-show sikerén felbuzdulva az Universal Pictures rávette a duót, hogy filmesítsék meg a Hellzapoppin't, azonban a páros kételkedett abban, hogy ez megvalósítható-e. És ezzel elő is állt a film egyik központi témája, amely ironikusan, sokszor szarkasztikusan reflektál magára a film műfajára, illetve magára a konkrét filmre. A Hellzapoppin' a „posztmodern” dekonstrukció és az anarchista „anything goes”-szemlélet előfutára lehet ugyan, de ez nem életidegen elméleti, metafizikai és szociológiai megfontolásokból fakadó ideológiai követelmény volt, ez Olsentől és Johnsontól idegen volt, inkább teljességgel praktikus és technikai problémákat jelenített meg.
Cselekmény
Bevezetés
A film, amely egy horrorisztikusból gyorsan komikusba és abszurdba forduló pokolábrázolással (pokol = hell) kezdődik, talán hogy a saját címét egy jelenet erejéig szemmel is láthatóvá és szó szerintivé tegye, egyszerre a film alapjául szolgáló Broadway-musical elkészítésének (hamis, fiktív és nagymértékben ironikus) háttértörténete, illetve musicalből filmmé adaptálásának – groteszk, és börleszk-szerű poénokkal telezsúfolt paródiája. De nem werkfilmről van szó, hanem abszurd komédiáról, amely állandóan játszik a fiktívvel és valóssal, reálissal és irreálissal, narrációval (ide-oda ugrálva a narrátorok és a narrált karakterek és események között, sokszor hirtelen fel is cserélve őket), a színpad és nézőtér viszonyával, és gyakorlatilag bármilyen más dramaturgiai, módszertani és technikai eszközzel, ami egy musical, illetve film elkészítése kapcsán szóba jöhet.
A nyitó jelenet a főcímdal előtt kap helyet, ebben a tekintetben a Hellzapoppin nagyon modern film. A filmkészítők logója után a Louie nevű szereplő jelenik meg (később kiderül, hogy ő Ole Olsen unokaöccse, akit Olsen protezsált az állásába), amint befűz egy filmszalagot a vetítőgépbe; miközben arról panaszkodik, hogy ő mozigépész, és nem akart színész lenni ebben a filmben. Ezután megelevenedik a filmszalag tartalma: egy csapat estélyi ruhás – kosztümös táncosnő énekli egy színpadon a főcímdalt, miközben egy lépcsőn mennek lefelé; hirtelen megcsúsznak és hosszú zuhanás után, miközben a stáblista látható, a Pokolba zuhannak. A Pokolban folytatódik a revü: fürdőnadrágos ördögök végzik dalolva és táncolva szokásos munkájukat – nőket forgatnak nyárson, késeket köszörülnek és tüzeket gyújtanak, akrobatikus tánc közben szurkálnak vasvillával különféle embereket, akik ennek ellenére elég vidámak – mígnem hirtelen egy taxi hajt a helyszínre, és egy sereg háziállat kíséretében Olsen és Johnson huppan ki az autóból.
Ezután egy sor többé-kevésbé gyermeteg kabarépoén és geg következik – ezek közül főleg a Louie közreműködésével lezajló filmvisszatekeréses jelenet említésre méltó, amikor először törik át a „negyedik fal” a filmben – majd amikor egy bosszantó mellékkaraktert üldözni kezd a páros, hirtelen beleszaladnak a jelenetet forgató kamerába és stábba, és a filmstúdióban találják magukat, ahol a film készül. Itt az eddig előadott műsor értelmetlenségétől és a stúdióban zajló káosztól (feltűnik számtalan más esemény között két, a Broadway-műsorban is elmaradhatatlan geg, a fakereskedő vagy „Mrs. Jones-ember”, valamint az „Oscar-nő”, aki a férjét keresi szüntelenül – őket a színdarabban egyébként sokszor Olsen és Johnson rokonai játszották) idegállapotba került Rendező kioktatja a főszereplőket arról, hogy egy filmbe megfelelő cselekményt kel rakni, s az sem árt, ha ez a nézők feltételezhető elvárásainak szolgaian megfelel – egyszóval romantikus – még ha sablonos is. (Egyébként ez valós eseményeket tükröz és gúnyol ki szarkasztikusan: Olsen és Johnson több bukott, lényegében a rendezők által rájuk erőltetetten sablonos filmet csináltak a Hellzapoppin' előtt több hollywoodi stúdióban, ahol efféle tárgyalásokkal töltötték idejük jelentős részét). Rövid idő alatt meg is győzi az eleinte ellenkező komikusokat – akik rutinos előadók ugyan, de a filmkészítés terén nem igazi szakemberek. Az Író segítségével a Rendező ismertetni kezdi a darab / film cselekményét, elmondja, hogy a cselekmény szerint Olsen és Johnson az egyik főszereplő, egy tervezett musical / revü írásával foglalkozó Jeff Hunter jó barátai és Hollywoodba bejáratos emberekként a segítői lesznek, majd egy látványtervet rak ki a táblára, ami egy házat ábrázoló fénykép. A fénykép hamarosan mozgóképként elevenedik meg, és Olsen és Johnson meglátják magukat is szereplőként – s rövidesen, pár filmtrükk után (pl. Kitty Rand, a betéttörténet női főszereplője leszól a filmvászonról, hogy elmondja, a családja „gusztustalanul” gazdag) a kamera ráfókuszál a filmben-filmre, és az események a Rand-rezidencián folytatódnak, ahol estélyre és Rand eljegyzésére készülnek.
A Rand-rezidencia
A gazdag családból való Kitty Rand egy Jeff Hunter nevű fiatalemberbe szerelmes, és Jeff is szereti. Ám a Rand szülők egy másik fiúhoz, Jeff jó barátjához, a kissé szerencsétlen és lusta, de gazdag Wood Taylorhoz akarják adni a lányt. Jeff musical-producerként akar sikeres lenni, és úgy gondolja, ha befut a darabja, akkor elég híres lesz ahhoz, hogy elvehesse Kittyt.
Sem Kitty, sem Jeff nem merik elmondani senkinek, hogy éreznek egymást iránt, nehogy megsértsék Wood érzéseit. Megérkezik még a színre Betty Johnson, Chic Johnson nővére, aki, mint kiderül, férfifaló (nimfomániás, bár ezt a negyvenes években valószínűleg nem illett kimondani) és emiatt sokszor kellemetlen botrányokba keveredik, valamint már a Rendező jelenete alatt bemutatták a nézőnek Pepi herceget, Randék egyik vendégét, aki valódi orosz arisztokrata létére szélhámost játszik, aki orosz arisztokratának adja ki magát (hogy érdeklődést keltsen). Jeff és Kitty egy dalbetétnek látszó díszletépítési jelenet közben meglehetősen összemelegednek, Pepi egy félreértés miatt ajánlatot tesz Bettynek, de amikor kiderül, hogy a lány egyáltalán nem gazdag, akkor menekülni kezd előle. Számos gegen és jeleneten át Pepi végül Kitty szobájában találja magát, és a lánynak is megkéri a kezét, aki Betty szobájába menekül előle, ahová Pepi üldözi – itt azonban szembe találja magát Bettyvel, és visszamenekül Kitty szobájába, ahová Betty követi és gyakorlatilag megerőszakolja. Viszont Johnson, Olsen és Wood is csak az ablakban ordítozó árnyalakokat látja, és azt hiszik, Kitty és Pepi vannak együtt – emiatt a komikusok úgy döntenek, hogy Kitty nem érdemli meg Jeffet, és szabotálni fogják Jeff műsorát, hogy megmentsék ettől a ... „CENSORED” nőtől. (A filmben a többszöri kísérlet ellenére nem mondják ki a „prostituált” szó semmilyen szinonimáját, hanem filmszakadás vagy különféle képkocka-átmenetek eredményeképp a „censored” felirat jelenik meg helyette, újabb vizuális gegként).
Mindeközben a burleszkszerű üldözési jeleneteket és párbeszédeket állandóan megszakítják a szintén burleszkszerű, a cselekmény szerves részét szándékosan nem képező gegek, nemkívánatos statiszták, szóviccek, filmtrükkök, továbbá azok a dal-és táncbetétek, amelyek folyamatosan maguk is megszakadnak, vagy átmennek a saját paródiájukba – vagy csak egyszerűen ott vannak, mert a főszereplők éppen azon a helyszínen tartózkodnak. A kerettörténet szerint Olsen és Johnson például kellékeket gyűjtenek és leltároznak a film számára, de ezt természetesen nem kell és nem szabad komolyan venni, csak ürügy a további szertelen bolondozásra.