A kelet-ázsiai mongol hódítások a Mongol Birodalom nagyszabású katonai erőfeszítéseinek eredménye volt, amelyek elsődleges célja Kína leigázása volt. A hadi cselekmény a 13. században hat évtizedet ölelt fel, és magában foglalta a Csin-dinasztia, a Nyugati Hszia, a Dali Királyság, a Déli Szung és a Keleti Hszia legyőzését. A Dzsingisz kán vezette Mongol Birodalom 1205-ben és 1207-ben a Nyugati Hszia elleni kisebb portyákkal kezdte a hadműveletet. 1279-re Kubiláj kán mongol uralkodó megalapította Kínában a Jüan-dinasztiát, és leverte az utolsó Szung ellenállást, ami egész Kína Jüan-uralom alá helyezésének a kezdetét jelentette. Ez volt az első alkalom a történelemben, hogy egy külső hatalom egész Kínát meghódította.

Kínai-nomád kapcsolatok a mongol hódítás előtt

Bár a nyugati világgal Kínának évezredekig nem volt közvetlen kapcsolata, a Középső Birodalom soha nem volt tökéletesen elzárva a külvilágtól. A kínaiakat már történelmük kezdetén „barbár” – vagyis nem letelepedett földművelő – népek vették körül, akikkel folyamatosan élénk kapcsolatban álltak. E kapcsolat nem merült ki a barbárok állandó támadásaiban: Kína kereskedett is velük, s számos fontos – elsősorban haditechnikai újítást – tőlük vett át.

A földművelő kínaiak és a sztyeppi nomádok világa közötti határvonal nagyjából a mai kínai nagy fal vonalában húzódott. A Fal – amely mai formájában egészen kései, Ming-kori (1368–1644) építmény – nem választotta el egymástól a két világot. A nomádok és a kínaiak folyamatosan kereskedtek egymással, s összeütközéseik is elsősorban gazdasági okokkal magyarázhatók. A legeltető nomád gazdálkodás ugyanis nem képes kielégíteni minden emberi szükségletet: állati termékekkel ugyan bőségesen ellátja művelőit, de növényi eredetű táplálékkal, kulcsfontosságú kézműves termékekkel, valamint a nomád elit által oly sokra becsült luxusjavakkal nem. A gabonát, a fémárukat, valamint a selymet – amely a sztyeppe egyik legértékesebb fényűzési cikke volt – tehát a nomádoknak földműves szomszédjaiktól kellett beszerezniük. A legfontosabb ilyen földműves terület az eurázsiai sztyeppe keleti felén Kína volt. Kínának is szüksége volt a nomádok termékeire, elsősorban a hadakozáshoz nélkülözhetetlen lovakra, ugyanakkor a kínai igények jóval kisebbek voltak, mint a mindenkori nomád szomszédoké. Mindennek következtében a két világ együttélését az jellemezte, hogy a nomádok igyekeztek Kínát rávenni arra, hogy minél többet kereskedjen velük, s mivel igényeiket a Középső Birodalom nem mindig elégítette ki, követeléseiknek gyakran igyekeztek fegyverrel is érvényt szerezni. Természetesen a nomádok nem csak azért támadtak Kínára, hogy kereskedésre kényszerítsék: fontos tényező volt a zsákmányszerzés, illetve – Kína ismétlődő meggyengülése idején – a területszerzés is. Kínának óriási tekintélye volt a sztyeppén, s minden jelentősebb nomád vezérnek az volt az álma, hogy maga ülhessen a sárkányos trónra.

Kína tehát állandó kapcsolatban állt az északi határain élő nomádokkal, amely kapcsolat hol békés, hol háborús formát öltött. A Kínától északra fekvő területeken az évezredek folyamán sorra alakultak és buktak el a nomád birodalmak, s Kína történelmét végigkísérik azok a diplomáciai és katonai próbálkozások, amelyekkel igyekezett határait biztosítani e birodalmak támadásaitól. Már az első császári dinasztia, a Csin-dinasztia (i. e. 221 – i. e. 207) védekezésre kényszerült a hsziungnuk ellen, s a nagy Han-dinasztia (Kr. e. 206-Kr. u. 220) is folyamatosan háborúban állt velük.

A Han-dinasztia bukása után hamarosan, 317-ben különféle északi barbár törzsek (topák, tagbacsok, hszienpik stb.) árasztották el Észak-Kínát, a kínai eredetű Nyugati Jin-házat délre szorítva. Ez volt az első alkalom, hogy nomád népek tartósan megvetették a lábukat Kínában. A nomádok azonban – akik számarányukat tekintve mindig kisebbségben voltak a hanokkal szemben – hamar rájöttek, hogy a kínaiakat csak kínai módszerekkel lehet kormányozni. Így a különböző törzsi csoportok kínai módra „császári” dinasztiát alapítottak az általuk meghódított kínai tartományokban, követni kezdték a kínai szokásokat, öltözködést, kormányzati módszereket, majd átvették a kínai nyelvet is, s fokozatosan elkínaiasodtak. Az egyik ilyen topa dinasztia, az Északi Wei odáig elment, hogy megtiltotta a topák számára a topa öltözet viselését.

Megjegyzendő, hogy Kínát csaknem ugyanazokban az évszázadokban árasztották el a különféle barbár törzsek, mint Eurázsia nyugati felén a Római Birodalmat. Az egybeesés okát nem ismerjük. Mindenesetre az biztos: a Nyugatrómai Birodalom összeomlott a csapások alatt, a Kínai Birodalom azonban túlélte ezt az időszakot.

Észak-Kínát 317-től 581-ig barbár eredetű dinasztiák uralták, délen azonban olyan kínai uralkodóházak uralkodtak, akik magukat a kínai kultúra letéteményeseinek tartották. 581-ben északon egy államcsínnyel a Szuj-ház került a trónra (581-618), amely 589-ben egyesítette egész Kínát. Ezzel Kínának sikerült évszázadokra biztosítania határait a barbárokkal szemben, sőt a Tang-dinasztia alatt (618-907) sikeres terjeszkedésbe kezdett minden irányban. Bár a türk birodalom, a tibetiek és az ujgurok sok gondot okoztak, kínai területet tartósan meghódítani nem tudtak.

Kína a mongol hódítás előestéjén A Tang-ház összeomlása után Kína néhány évtizedre (907-960) apró államocskákra szakadt. Ebben az időszakban a barbárok újra megvetették a lábukat a kínai területeken: a dél-mandzsúriai kitaj törzs az egyik kínai államocskától katonai segítségéért fejében tizenhat járást kapott a mai Peking környékén. E területen a kitajok kínai mintára dinasztiát alapítottak, amelynek a Liao nevet adták (947-1125). A kitajok mongol nyelvet beszéltek , s később nagy segítséget nyújtottak Dzsingisz kán mongoljainak Kína meghódításában és kormányzásában. Jelentőségüket jelzi, hogy több nyelven (elsősorban a perzsa, a nyugati török és a keleti szláv nyelvekben) a kínaiakat – tévesen – kitajnak nevezik (kitajszkij, Cathay stb.).

960-ban megalakult a Szung-dinasztia (960-1279), az az uralkodóház, amelyet majd a mongolok fognak megdönteni. Bár ez a dinasztia sosem látott gazdagságot hozott Kínának, katonailag gyenge volt. A tizenhat járást sosem tudta visszaszerezni a kitaj Liao államtól, sőt a birodalom északnyugati sarkában egy másik „barbár” törzs, a tibetiekkel rokon tangut is államot alapított Nyugati Hszia (Hszi Hszia) néven (1038-1227).

A 11. században a kínai területeket e három állam törékeny egyensúlya jellemezte. Bár a legnagyobb területen és népességen a Szung uralkodott, katonailag kiszolgáltatott volt a Liao és a Nyugati Hszia birodalommal szemben, s kénytelen volt adót fizetni nekik a béke fejében. Ugyanekkor a „barbár” népekben kialakult valamiféle törzsi öntudat. Míg a 4-6. század nomád hódítói kínai földön megtelepedve igyekeztek teljesen azonosulni a hanokkal, a kitajok, tangutok, valamint az őket követő dzsürcsik és mongolok már büszkék voltak nem kínai voltukra, saját írásrendszereket dolgoztak ki (ez korábban nem fordult elő), és tudatosan törekedtek nyelvük és identitásuk megőrzésére.

A 12. század elején valamelyest módosultak az erőviszonyok és a nemzetközi helyzet. A Liao államtól északra új hódító törzs jelentek meg, a tunguz (mandzsu nyelvet beszélő) dzsürcsi. A dzsürcsik 1115-ben kínai módra dinasztiát alapítottak (Csin, 1115-1234). Az északkeleti területek visszaszerzésére szomjazó Szung-ház elkövette az a hibát, hogy szövetséget kötött a dzsürcsikkel a kitajok ellen. A dzsürcsik északról, a kínaiak délről támadtak a Liao Birodalomra. Bár a kínaiak a hadjáratban nem értek el jelentős sikereket, a dzsürcsik 1125-ben megsemmisítették a Liao államot. A Szung-ház azonban elégedetlen volt a zsákmánnyal, s a dzsürcsik ellen fordult, azok viszont erre 1126-ban egy lendülettel bevették a Szung fővárost, Kajfenget, és elfoglalták egész Észak-Kínát, vagyis a Jangcétól északra eső területeket. A kínai császárok tehát ismét délre szorultak, míg északot újra egy idegen eredetű uralkodóház, a Csin kormányozta. A dzsürcsik az 1126-os támadás során átkeltek a Jangcén, de a déli vidékeken, ahol a földet számtalan folyó, csatorna, mocsár, tó tagolja, lovas nomád harcmodorukkal kudarcot vallottak. A határ a Szung (1226-tól neve Déli Szung) és a csin-ház között nagyjából a Huai-folyó mentén, a Jangce és a Sárga-folyó között stabilizálódott, bár a két ország viszonya igen ellenséges maradt. Mindeközben a kínai területek északnyugati sarkában tovább virágzott a Nyugati Hszia birodalom, rendkívül gazdag kultúrát hozva létre.

A 13. század elején tehát, a mongol hódítás előestéjén a kínai területeken a következő három állam osztozott:

A Déli Szung, amely ekkoriban a világ leggazdagabb, technikailag legfejlettebb, legnagyobb városokkal rendelkező, legmagasabb életszínvonalú országa volt. Kína legtermékenyebb rizstermő területeit uralta, a Wei-folyótól a Dél-kínai-tengerig. Fővárosa, a mai Hangzhou a korabeli világ legnépesebb városa volt, s Marco Polo valószínűleg nem túlzott, amikor „a világ legszebb és legnemesebb városának” nevezte. Gazdagsága ellenére a Déli Szung katonailag nem tudta felvenni a versenyt a lovas nomád harcmodorral szemben, amely egészen a modern tűzfegyverek megjelenéséig a legfélelmetesebb harcmodor volt. Saját területét sikerült több mint egy évszázadig megőriznie, de a korábbi kínai területek visszaszerzéséhez nem volt elég ereje. A tangut Nyugati Hszia Birodalom, amely Dél-Mongóliától Qinghai tartományig húzódott, magába foglalva a hagyományosan han lakosságú Shaanxit, Shanxit és Gansut. A birodalom a legkülönbözőbb nyelvű és kultúrájú népeket fogta egybe, gazdasága elsősorban állattenyésztésre és kereskedelemre alapult. A Nyugati Hszia birodalmon vezettek keresztül azok az utak, amelyek a Szung Birodalmat összekötötték a külvilággal – elsősorban Nyugat-Ázsiával, sőt Európával –, úgyhogy a kereskedelem hasznának nagy részét a tangutok fölözték le. Gazdagságukat tovább növelte az adó és hadisarc, amelyet a Szungoktól kaptak. A dzsürcsi csin állam, amely eredetileg Mandzsúria nagy részét, majd egész Észak-Kínát magában foglalta. A dzsürcsik szintén vegyes nemzetiségű birodalmon uralkodtak, és hamar átvették a kínai szokásokat és kormányzati módszereket. A Déli Szung-házzal meg-megújuló háborúkba keveredtek, majd a mongolok semmisítették meg birodalmukat. Mivel a csin államnév „aranyat” jelent, a mongol forrásokban a mindenkori dzsürcsi uralkodó Altan (Arany) kánként jelenik meg.

Említést érdemel még a Karakitaj Birodalom, amely ugyan nem kínai területen jött létre, de erőteljes kínai hatást mutatott. Mint már említettük, a dzsürcsik 1225-26-ban megsemmisítették a kitajok Liao birodalmát. Ekkor a kitaj előkelőségek egy része a kelet-turkesztáni ujgurokhoz menekült, akiknek segítségével 1128-1133 között az Ili-folyó völgyében megalakították a Karakitaj („fekete kitaj”) Birodalmat (kínaiul: Xi Liao, Nyugati Liao). Mivel a kitaj elit korábban jelentős mértékben kínaisodott, a karakitajok állama sok kínai intézményt meghonosított területén, amely olyan híres kereskedővárosokat is magában foglalt, mint Kasgar és Szamarkand. A karakitajok részben buddhisták, részben nesztoriánus keresztények voltak. Azzal, hogy 1141-ben Szamarkand mellett legyőzték a szeldzsuk törököket, nagyban hozzájárultak a keleti János pap európai mítoszának kialakulásához.

Meg kell jegyezni, hogy a különböző „nomád” birodalom-elnevezések (kitaj, dzsürcsi, tangut, mongol) csak a vezető réteget jelölik, nem az adott állam lakosságát. A Kína területén berendezkedett birodalmak lakosságának túlnyomó többsége mindig is han volt, csupán az uralkodóház, a legfelsőbb elit, és a hadsereg egy része volt idegen származású. Emiatt az idegen hódítók mindig rákényszerültek arra, hogy kínai kormányzati módszereket és kínai hivatalnokokat alkalmazzanak. Így az idegen hódítás nem okozott éles törést a kínai társadalom fejlődésében.