A harmadik rabszolgaháború vagy Spartacus-felkelés, gladiátorháború a Római Köztársaság által uralt Itália területén végig söprő hatalmas felkelés, amelynek vezére Plutarkhosz szerint egy Spartacus nevű gladiátor, akit a közhiedelem trák származásúnak tart. A felkelés i. e. 73-tól 71-ig folyt és csak Marcus Licinius Crassusnak és Cnaeus Pompeius Magnusnak sikerült levernie.
A felkelő seregek a felkelés elején még számos nagy győzelmet arattak a római légiókon, hatalmas károkat okozva Itáliában és Róma is folyamatos fenyegetettségnek volt kitéve. A győzelmeik oka vélhetően Spartacus hadvezetési és szervezési képességeiben rejlett, aki talán ismerhette a római légiók harcmodorát és kiképzettségét is. Ám a rabszolgasereget mégsem tudta ütőképes haderővé formálni, mert a felkelőket nem tudta egységben tartani, végül hadai demoralizálódása is hozzávezetett a vereséghez.
Sikerei csúcsán Spartacus serege elérte a 120 ezer főt. Ebbe a számba beletartoznak még rabszolgaasszonyok és gyerekek, valamint harcra alkalmatlan személyek, mint aggastyánok is, akik csatlakoztak a felkelőkhöz. Ezen egyének tömegei is részben okozói lettek a sereg felbomlásának, mivel az asszonyok férjeiket, vagy családtagjaikat később rávették, hogy hagyják el Spartacust, aggódva személyes sorsuk felől a későbbi sorozatos vereségek miatt. Rajtuk kívül tömegével csatlakoztak a felkeléshez a szabad pásztorok, akik az ókori világ legalacsonyabb jogállású szabad személyeinek számítottak. Mivel semmiféle tulajdonuk nem volt és általában fedéllel sem rendelkeztek, ezért béresként mások nyájait őrizték, a társadalom más rétegei pedig kirekesztették őket. Idővel ezek is otthagyták a rabszolgasereget, mivel zömük Itáliában született és nem akarta elhagyni az országot, minthogy Spartacus tett kísérletet nem egy ízben Itália elhagyására.
A Spartacus-féle felkelés nem az egyetlen ilyen megmozdulás volt az ókorban. Ez megelőzően Szicíliában két nagy felkelés söpört végig (első és második rabszolgaháború), melyeket a rómaiak szintén levertek. Spartacus produkálta viszont az ókori történelemben a legnagyobb ilyen megmozdulást és huzamos ideig jelentékeny ellenállást fejtett ki kiképzett, felszerelt, reguláris csapatok ellen, ezért már életében legendává vált és hosszú ideig fennmaradt a hatása. A Római Birodalomban szinte sorozatosak voltak a paraszt- és rabszolgafelkelések, de egyik se múlta fölül Spartacust.
Spartacus idején a rabszolgaság intézménye a fénykorát élte és még hosszú-hosszú évszázadokig fennmaradt. A felkelésnek nem volt célja, hogy a rabszolgaság intézményét örökre eltörölje, a felkelők mind saját egyéni szabadságukat akarták megszerezni, amikor fegyvert fogtak és ennek okán csatlakoztak még mások is hozzájuk, másokat pedig valószínűleg a zsákmányszerzés reménye vezérelt. A felkelők egyetlen egy esetben sem próbálták meg ostrom alá venni Rómát, viszont kísérletet az Appennini-félsziget elhagyására, hogy a római köztársaság hatalmán kívül élhessenek szabadon.
Rabszolgák a Római Köztársaságban Az ókori birodalmak gazdaságának gerincét rendszerint mindig az olcsó rabszolgamunkaerő alkotta. A háborúk egyik fő célja is éppen a rabszolgák gyűjtése volt. A rabszolgák végletekig való kizsákmányolásának módja és agyonhajszolásuk régi bevett szokás volt már akkortájt. A rabszolgakereskedelem önálló és széles körű piaccal bírt az egész akkor ismert világon, míg békeidőben kereskedők útján szerezték be a rabszolgákat. A gazdasági élet minden területén dolgoztak rabszolgák, legyen szó kézművességről, vagy adminisztrációról. Ugyan számos rabszolga bizonyos idő elteltével felszabadult, de ez sok esetben függött a gazdák jóindulatától, s nagyon sokan így is örök életüket (akár már születésüktől fogva!) rabszolgaságban töltötték.
A köztársaság területén Dél-Itáliában és Szicíliában volt a legtöbb rabszolga, ezért nem meglepő, hogy a Spartacus-felkelés is itt vette kezdetét, illetve az előző két rabszolgaháború is Szicíliában zajlott le. A rabszolgáknak viszont szintén meg voltak a maguk különböző rétegei. Voltak ún. adósrabszolgák, akik valamilyen adósság törlesztése gyanánt átmeneti időre kényszerültek ebbe a státuszba, de amikor a törlesztés ideje lejárt, többnyire visszanyerték szabadságukat. Bizonyos római katonák is önkéntes rabszolgaságot vállaltak adósságuk visszafizetésére, s ezek tudásukat felhasználva gladiátornak álltak.
A pun háborúkat követően a köztársaság hatalma csúcsán állt, a társadalom különböző rétegei között pedig megnőttek a vagyoni különbségek, gyakori volt a korrupció (ami ellen Sulla diktatúrája próbált igen következetesen fellépni), illetőleg a gazdag rómaiak és magas rangú tisztviselők rendre visszaéltek hatalmukkal. Az elit telhetetlenségét magától értetődően leginkább a rabszolgák sínylették meg, csakhogy a gazdagabbak minél több haszonra tegyenek szert. A felkelést megelőzően a kisebb villongások már mindennaposak voltak Itáliában, jogszabályozás pedig nem létezett a rabszolgák védelmére, a tulajdonos gyakorlatilag az életük felett is rendelkezhetett. A legrosszabb helyzete a földeken és a bányákban dolgozó rabszolgáknak volt, ahol a nyomorúságos élelmezésen túl a nem megfelelő higiéniás körülmények és a megfeszített tempó tömegesen szedte áldozatai. A rabszolgafelkelőket már csak kilátástalan élet is arra sarkalta, hogy ragadjanak fegyvert, mivel számukra már nem volt veszteni való, hisz bukásuk esetén is kivégezték őket a rómaiak. Az ókorban a rabszolga még többnyire emberi lénynek se számított, az állatoknál is rosszabb sors jutott ki neki.
A szenátus a rabszolgafelkelésektől különösképpen nem tartott, lévén az első két háború is Szicília szigetén zajlott, távol Rómától, így saját hatalmukat szilárdnak hitték.
A gladiátorok
bélyegkép|jobbra|285px|Mozaik a 3. századból küzdő gladiátorokkal, mellettük a párbajokra felügyelő bíró, kezében vesszővel. A gladiátorok ügyes rabszolgákból, sok esetben katonaviselt emberekből kerültek ki. Bár a közhiedelemmel ellentétben a gladiátorjátékok nem voltak tömegmészárlások: nem tömegek csaptak össze az amfiteátrumokban és küzdöttek a legutolsó emberig, mivel ezeknek a játékoknak is meg voltak a szabályaik és általában két gladiátor küzdött egymással egy bíró jelenlétében, a tömegküzdelmek pedig ritkák voltak. A véres küzdelem pedig nem mindig végződött halállal, mert a legyőzött, de szívósan harcoló gladiátorok kegyelmet kaptak. Bizonyos gladiátorok elítélt bűnözők (haramiák) voltak.
Fegyverzetük is elég speciális volt és szabályokhoz kötött. Egyes gladiátorok gall, vagy trák típusú fegyverzettel voltak ellátva, de sosem teljes felszereléssel, gondolva itt is a lehetséges lázadásra. Egyes gladiátorokat is a fegyverzet szerinti küzdőstílus alapján képezték ki és a szabályban elő volt írva, hogy az egyes típusok melyekkel küzdhetnek meg. Egyes vélemények szerint talán Spartacus is épp a trák küzdőstílus után lett „trák”.
Mivel ez a sportág nagyon népszerű volt, Itáliában nagyon sok gladiátorképző működött. Az egyik Capuában, amelynek tulajdonosa Lentulus Batiatus (Vatia) volt. Itt volt gladiátor Spartacus is. bélyegkép|balra|280px|Freskó Pompeiből, amelyen egy amfiteátrum látható küzdő gladiátorokkal.
A capuai lázadás A Batiatus-féle iskola 200 gladiátora eltökélte, hogy megszökik, de a tervük kitudódott, ám több mint 70-nek sikerült megszöknie a kaszárnyából. Fegyvernek magukkal vitték felszerelésük egy részét és konyhai szerszámokat (késeket, fejszéket). A szökevények élére Spartacus és két gall gladiátor, Crixus és Oenomaus álltak. Vezérletük alatt a lázadók megverték a városi helyőrség katonáit és bevették magukat a Vezúv tetejére, ami a város mellett magasodott.
A rómaiaktól elszedett fegyverekkel a gladiátorok felszerelték magukat és elkezdték fosztogatni a környéket, ezzel egész Campaniában felkelést robbantottak ki, mert a vidéki rabszolgák mind csatlakoztak hozzájuk. A Vezúvon Spartacus egy jól védhető ponton ütötte fel táborát és a jelek szerint megszervezte a csapatát, amelyet rablásból tartott fenn. A felkelők kifosztották a gazdag birtokosok földjeit és villáit. Ezen földbirtokosok többnyire Rómában és nem Campaniában éltek. bélyegkép|jobbra|Az ún. murmillo gladiátor, akit gall harcmodor szerint képeztek ki. A károkat szenvedett földbirtokosok panaszai révén a capuai és campaniai felkelés híre a szenátus elé is eljutott, de a szenátorok úgy vélték, hogy csupán bűnözési hullám harapódzott el a régióban, nem pedig fegyveres felkelés zajlik. Mégis, hogy a zavargások ne terjedjenek át Latiumra és Róma környékére (mivel Rómában ekkortájt több rabszolga élt, mint szabad polgár, illetőleg Capua rendkívül fontos város volt, a második legnagyobb Róma után Itáliában, s itt haladt keresztül a létfontosságú Via Appia útvonal is), ezért gyorsan összetoboroztak egy irreguláris félkatonai erőt, amelynek vezetését Gaius Claudius Glaber praetorra bízta a szenátus.
Glaber Spartacus főhadiszállása ellen vonult, de csak az odavezető hegyi utakat zárta le, úgy vélve, hogy csak közönséges rablókkal van dolga, akiket kiéheztethet. Spartacus viszont már előbb felkészült a harcra és mivel a rómaiak nem indítottak támadást, embereinek elég ideje maradt kötélhágcsókat fonni növényekből és azok segítségével leereszkedtek a hegy egyik járhatatlannak hit oldalán. Spartacus hátba támadta Glaber háromszoros túlerőben levő seregét, ami szinte nem is harcolt, mert meglepte őket a rabszolgák rajtaütése. A Vezúv-hegyi ütközet a rabszolgaháború első csatája volt és Spartacus győzelmével ért véget, s serege felszereléshez, illetve zsákmányhoz jutott.
Spartacus itt mutatta meg leleményességét és ezzel képes volt kompenzálni emberei képzetlenségét is. De a rómaiak még mindig nem vették túl komolyan a campaniai felkelést, ezért egy másik sereget küldtek Publius Varinius vezérletével. Ezt a római sereget Spartacus nagyobbrészt megsemmisítette. A rómaiak vereségének hatására a felkelés Dél-Itália valamennyi latifundiumára elterjedt, ezért Spartacus serege heteken belül 60-70 ezer embert számlált már. bélyegkép|balra|260px|A felkelés hadműveleteinek lefolyása Appianosz leírása alapján.
A felkelés céljai és motivációi Hogy lett volna a felkelésnek konkrét célja, azt nehéz meghatározni. Spartacus serege elfoglalt néhány dél-itáliai várost és itt töltötte az az évi telet, majd a következő évben a sereg elindult északnak. Crixusszal viszont nézeteltérése támadt, Florus római történetíró szerint a gall alvezér a gazdag zsákmányt ígérő vidéken akart maradni. A korabeli adatok egyáltalán nem számolnak be arról, hogy Spartacusnak célja lett volna Róma legyőzése és a rabszolgaság eltörlése, lehetséges viszont, hogy valamiképp ki akart jutni Itáliából.
A rabszolgasereg többnyire a győztes csaták után az elesett római legionáriusoktól, vagy foglyoktól elszedett fegyverekkel szerelte fel magát, de így sem jutott elegendő felszereléshez, így állományának jelentős hányada hiányosan és gyengén volt ellátva. Mindenki nem volt harcra alkalmas a lázadók közül, hisz tömegével voltak jelen öregemberek, nők és gyerekek. Mindenkit nem sikerült ügyes harcossá kiképezni, s nem tartottak állandó gyakorlatokat, mint a római légiók, sőt a harcosok többsége igen fegyelmezetlen volt, mivel sokszor öncélú rablásokban és fosztogatásokban vettek részt. A rabszolgasereg kialakított magának egy gladiátorokból, veteránokból és rátermett (főleg gall) harcosokból álló elit csapatot, ami a sereg magvát alkotta, a sereg többi része ide-oda tengő, fegyelmezetlen fegyveres csoportok tömege volt. Mégis Spartacus egységben tudta tartani, ami vélhetően jó vezetési képességeiben rejlett és a feljegyzések szerint komoly hatással volt az emberekre mindaddig, amíg végképp ki nem merültek a felkelők.