bélyegkép|Bartók Béla népdalgyűjtés közben, falusiak körében. A népzenegyűjtés a néprajztudománynak, azon belül a népzenekutatásnak azon tevékenysége, mely a népi kultúra hangzó emlékeinek gyűjtését, osztályozását tűzi ki célul. Jellemzően a népzene, a népdal, néptánc és szokások hang- és képanyagának rögzítését jelenti.
A népi kultúra zenei emlékeinek gyűjtésére irányuló tudományos igényű törekvések a 19. századra jellemzők, amikor a technikai fejlődés lehetővé tette a hordozható eszközzel történő hangrögzítést. A gyűjtés mozgatója a 19. és 20. századi társadalmi átalakulások miatt háttérbe szoruló és eltűnés, elsilányulás által fenyegetett népzene értékeinek feltárása, közreadása, ezek tudományos vizsgálatához szükséges eredeti források megismerése iránti igény. A népzenekutatás fontos forrása a népzenegyűjtők munkája, mely lehetővé teszi a területi és népcsoportra jellemző hasonlóságok és különbségek, illetve ezek időbeli változásának megismerését és leírását.
Története
Előzmények bélyegkép|172x172px|Athanasius Kircher A népzene iránti érdeklődés első példái a földrajzi felfedezésekhez kötődnek. Montagne esszéjében 1580-ban zenei összehasonlításokat tesz, Athanasius Kircher 1650-ben a Mausurgia Universalisában, Rousseau 1768-ban a Dictionnaire de musiquejában, Amiot 1779-es kínai népművészetről szóló monográfiájában szintén népzenéről ír, melyek a téma tudományos leírásának első példái. Az első átfogó összefoglaló mű Fétis: Histoire générale de la musique című műve volt (1869–1876).
Egy nép saját népzenei hagyományainak megőrzésére irányuló gyűjtőmunka először Európában, a 18. század vége felé indult, de tudományos igényű gyűjtések csak a 19. század közepén történtek. A gyűjtés kezdeti motivációja az a felismerés volt, hogy a népzene a nemzeti kultúra egy konzerváltabb, nemzetközi hatásoktól mentesebb forrása, mely segíti a nemzeti karakterjegyek megismerését. bélyegkép|134x134px|Alexander Ellis A jellegzetességek felismeréséhez kategorizálási rendszert kellett felállítani, melynek fontos lépése volt 1884-ben Ellis centrendszerének kialakítása, mely a félhangnál kisebb hangközök leírására és így a különféle európai és Európán kívüli népek hangsorainak összevetésére adott módot. Mivel egységes és egyértelmű dallamrendszerező elvek a népi zenei jellegzetességek nagy átfedése és nehézkes területi behatárolhatósága miatt nem alakíthatók ki, ezért a dallamrendszerezés célja általában nem egy egységes zeneelméleti keret felállítására, csak az adott katalógus rendszerezésére irányulnak.
A szervezett népzenekutatás kezdetei bélyegkép|Walter Fewkes gyűjtőúton, 1910 körül A rendszerezett, tudományos igényű néprajzi kutatás a gyarmati területeken, Európában és hazánkban is a 19. században alakult ki. A népi kultúrát őrző közösségek felkeresése, szokásaik leírása eleinte a nyelvi emlékek megismerésére irányult, később hangszeres és énekes népi emlékek, illetve táncok leírását is magába foglalta.
Az amerikai antropológus, Walter Fewkes passamaquoddy, zuni és hopi indiánok között végzett 1889-1891 közötti gyűjtése egy korai példa a zenei gyűjtőmunkára. A felhalmozott dallamanyag felhasználásával később Gilman mutatott rá, hogy ezen népcsoportok zenéjében mások az alapvető hangközök, mint a nyugati kultúrkör kiegyenlített hangolású skáláján. balra|bélyegkép|154x154px|Carl Stumpf G. Abraham és Erich von HornbostelVon Hornbostel, E. M. (1975). Die Probleme der vergleichenden Musikwissenschaft. In Hornbostel Opera Omnia (pp. 247-270). Springer Netherlands. 1985-ben kidolgozta az egzotikus dallamok lejegyzési módszerét, továbbá Ellis, Abraham, Stumpf, Adler, Hornbostel, Lach, Schünemann munkája nyomán kialakult az összehasonlító népzenetudomány berlini iskolája. Ennek jellemzője az volt, hogy a különböző népek zenéjét azok egyes zenei jellegzetességei szerint kívánta rendszerezni, ellentétben a ma jellemző, a zenén túlmutató, a szellemi kultúra egészét figyelembe vevő felfogással. Az 1900-as években Nyugat-Európában a népzenegyűjtés jelentősége csökkent, a berlini összehasonlító szemlélet ebben az időben inkább az észak- és kelet-európai népzenekutatók sajátja volt, melyek közül kiemelkedő Krohn, Bartók, Kodály, Beljajev, Brăiloiu tevékenysége. bélyegkép| Ilmari Krohn 1947-ben létrejött a Nemzetközi Népzenei Tanács (International Folk Music Council, IFMC), melynek harmadik elnöke Kodály volt. A szervezet célja a népzenekutatók nemzetközi munkájának összefogása, a nyugati népzenekutatás elhanyagolt területein (olasz, német, angol és skandináv területeken) való kutatás újraindítása illetve egységes dallamrendszerezési elvek kidolgozása. Kodály, Bartók és Lajtha hallás utáni lejegyző módszere az előadó viselkedésének rögzítését is magába foglalta, munkájukon tükröződik Hornbostel azon nézete, miszerint „az előadás a vokális és hangszeres népzenének éppen olyan fontos eleme, mint a dallam”.
A magyar népzenegyűjtők munkája
Magyar sajátosságok A magyar népművészet, és ezen belül a népzene nemzetközi összehasonlításban igen jól dokumentált, sok magyar népzenei emléket ismerünk. Ez részben annak köszönhető, hogy az iparosodás hazánkban később kezdődött, és kisebb mértékű volt, mint Nyugat-Európában, így a 18.-19. században még intenzíven jelen voltak a népi kultúra eredeti forrásai. Másrészt fontos szerepe volt ebben az iskolateremtő tevékenységű, kiváló magyar etnográfusoknak és zenegyűjtőknek. Első gyűjtemények bélyegkép|158x158px| Bartalus István bélyegkép|139x139px|Kiss Áron A magyar népdalgyűjtés kezdete 1832-re tehető, amikor Mindszenty Dániel és Udvardy János akadémiai felkérésre gyűjtő- és rendszerezőmunkába kezdtek. A kutatás főleg a népi eredetű dalokra koncentrált, hallás utáni leírást alkalmaztak. A gyűjtéshez kategorizálási rend is társult, de a munka dallamanyaga nem maradt fenn. Az első, máig fennmaradt magyar dallamgyűjtemény Szini Károly 1865-ös kiadványában jelent meg. 1873 és 1896 között Bartalus István zenetörténész hétkötetes gyűjteményt adott közre Magyar népdalok egyetemes gyűjteménye címmel a Kisfaludy Társaság kiadásában, ez a gyűjtemény azonban nem tett különbséget népzene és népies műzene között. 1891-ben jelent meg Kiss Áron Magyar gyermekjáték gyűjtemény című műve, melyben versek, gyermekjátékok leírása mellett gyermekdalok kottáit is közölte.
A modern népzenegyűjtés kialakulása balra|bélyegkép|156x156px|Vikár Béla balra|bélyegkép|150x150px|Sebestyén Gyula Vikár Béla 1890-től kezdve folytatott népművészeti gyűjtőmunkát. Eleinte gyorsírással rögzítette a dallamokat és a szöveget, somogyi gyűjtőmunkája eredményét ki is adta. 1895-től a gyűjtőmunkát fonográffal folytatta, mely a népzenekutatásban nemzetközi jelentőségű előrelépés volt, ezt tekintjük a modern népzenegyűjtés kezdőpontjának. A dallamok pontos rögzítése igencsak lecsökkentette a hibalehetőségeket, másrészt megadta az objektivitást, és a hanganyag utólagos tanulmányozásának, tárolásának lehetőségét, mely a tudományos vizsgálatok fontos feltétele. Munkája nyomán a feltárt dallamállomány 1500 példányossá vált.
1901-ben jelent meg Sebestyén Gyula Zalamegyei regös-énekek című gyűjteménye, melyet két másik követett 1902-ben, a Regös-énekek és A regösök., majd 1906-ban a Dunántúli gyűjtés. Fonográffal végzett népköltészeti kutatásai, dalok, balladák, regösénekek, szójátékok, mondák, mesék lejegyzése kiemelkedő fontosságú, módszerei meghaladták korát. Tanulmányaiban 168 község népművészeti emlékeinek szöveganyagát adta közre.
Az 1900-as években a népzenegyűjtés népies irányzatának helyét a zeneelméleti ismeretek fontosságát hangsúlyozó irányzat vette át. Ennek jelentős népdalgyűjtő képviselői Bartók Béla, Kodály Zoltán, Lajtha László és Molnár Antal, akik munkája nyomán a dokumentált dallamállomány 8000 példányra bővült.
Kodály 1905-től kezdve folytatott népdalgyűjtést. Először Galánta környékén és a magyar nyelvterület északi határvidékein járt kutatóúton, eredményeit az Ethnographia szakfolyóiratban tette közzé. A következő évben védte meg „A magyar népdal strófaszerkezete” című doktori munkáját. 1910-ben több ízben Erdélybe látogatott, 1914-ben pedig a bukovinai székely falvakban végzett népdalgyűjtést.
Kodály és Bartók már a kezdetektől fogva összehangolta kutatómunkáját, ez egyrészt a gyűjtési helyszínekre, másrészt a munka jellegére is vonatkozik: Kodály nagyobb hangsúlyt fektetett a hangzó anyagok történetére, míg Bartók a zeneelméleti értelmezésben, rendszerezésben vállalt nagyobb szerepet. 1906-tól több közös folyóiratcikket adtak ki. Az 1910-es évekre a gyűjtött anyag már tudományos igényű közléshez is alkalmasnak mutatkozott, melyet Ilmari Krohn finn zenetörténész népdalrendszerezési elveit követve osztályoztak.
A következő évtizedekben, egészen az első világháborúig a törekvések egy átfogó, kisebbségi zenét is tartalmazó népzenei gyűjtemény létrehozására irányultak. Ennek a megvalósítását a háború végén kötött trianoni békeszerződés értelmében kialakított új országhatárok megakadályozták, a határon túlra került területek elérése és a zavartalan gyűjtőmunka nem volt lehetséges.középre|bélyegkép|Bartók és Kodály 1905-ben|309x309px Bartók és Kodály már 1913-ban javasolta a Kisfaludy Társaságnál egy népzenei kiadványsorozat indítását, melynek szerkesztése azonban csak 1933-ban kezdődhetett el az MTA megbízásából. 1924-ben jelent meg Bartók A magyar népdal című tanulmánya, mely a magyar népi dallamok főbb típusait jelölte meg és gyűjtési-rendszerezési rendszert alkotott. Kodály is két nagy jelentőségű írást tett közzé, 1923-ban jelent meg az Erdélyi magyarság. Népdalok, majd 1937-ben A magyar népzene, utóbbiban a magyar népzene fontos stíluselemzése és történeti összehasonlítás szerepelt. bélyegkép|Domokos Pál Péter csángó népdalokat rögzítA háború után Kodály 1950-ig a Dunántúlon folytatta a gyűjtőmunkát. Az 1930-as években bővült a feltérképezett dallamanyag a csángó zenei hagyományok nagy gyűjteményével, melyet Domokos Pál Péter, Veress Sándor és Balla Péter munkájának köszönhetünk. balra|bélyegkép|A kecskeméti Kodály Intézet épülete napjainkban Az MTA felkérésére Bartók 1934-ben felfüggesztette tanári tevékenységét, hogy részt vegyen a Magyar Népzene Tára összeállításában, munkatársa Rácz Ilona és Kerényi György volt. Bartók a tevékenységét 1940-es emigrációjáig folytatta.
Pátria lemezek Magyarországon a 20. század első felének egyik legnagyobb népzenegyűjtő vállalkozása volt a Pátria népzenei gramofonfelvételek elkészítése. 1936-ban Magyar Népzenei Gramofonfelvételek címmel négy kísérleti hanglemez készült a Magyar Történeti Múzeum és az MTA összefogásával. E lemezek mellé részletes lemezkísérő dokumentáció tartozott, amelyben egymás mellé kerültek a dallamok és a szövegek lejegyzései, a gyűjtés, valamint az énekesek adatai, fényképei – szinte megelőlegezve a CD-ROM „eszméjét”. E kísérleti lemezek tanulságai alapján kezdődtek meg 1937-től a Magyar Rádió stúdiójában a Pátria lemezsorozat felvételei (egészen 1963-ig). Ekkor adtak ki először Magyarországon paraszti zenét paraszti előadásban.
A Néprajzi Múzeum szakembereinek közreműködésével elindult felvételsorozat időtartamát és méreteit nem korlátozták előre. Az volt a szándék, hogy az egész magyar nyelvterület még elérhető és rögzítésre érdemes értékei belekerülhessenek. A szakmai irányítást Bartók Béla mellett Kodály Zoltán és Lajtha László vállalta. Kilenc év leforgása alatt 125 fémmatrica jött létre, amelyekről (1942-ig) 107 lemezt préselt és hozott üzleti forgalomba a Kelen Péter Pál vezette Patria cég. Ebben az új sorozatban a népzene mellett népmese, szokásanyag és a vallásos népénekek is helyet kaptak, bemutatva a legfőbb magyar népzenei dialektusterületek jellegzetességeit.
20. század második fele