Jimmie Johnson, teljes nevén Jimmie Kenneth Johnson (El Cajon, Kalifornia, 1975. szeptember 17. –) a NASCAR Cup Series-kategóriájában versenyez.
A sorozatban 2001-ben futotta első versenyeit, első teljes szezonjára 2002-ben került sor. Ekkor rögtön meg is szerezte első győzelmeit, ezenkívül az ötödik helyen zárt újoncévében. 2006 és 2010 között sorozatban öt bajnoki címet szerzett, amelyhez még egyet hozzátett 2013-ban, majd 2016-ban újabb bajnoki címet nyert, ezzel a pedig a sorozat történetének legeredményesebb versenyzője Richard Pettyvel és Dale Earnhardtdal holtversenyben, akik egyaránt hétszer bizonyultak a legjobbnak.
A sorozat legnagyobb presztízzsel bíró versenyét, a Daytona 500-at kétszer nyerte meg, 2006-ban és 2013-ban. Ezeken kívül érdemes megemlíteni karrierje során szerzett összesen hetvenhét futamgyőzelmét, amivel az örökranglista hetedik helyén áll Petty, David Pearson, Jeff Gordon (korábbi csapattársa), Bobby Allison, Darrell Waltrip és Cale Yarborough mögött.
Hat pályán is ő a legsikeresebb versenyző a győzelmeket tekintve, ezek az Auto Club Speedway (6), Charlotte (7), Dover (10), Kansas (3, Gordonnal holtversenyben), Las Vegas (4) és Texas (6). A NASCAR speciális szezon végi rájátszása, a Chase for the Championship 2004-es életre hívása óta ő az egyetlen pilóta, akinek sikerült ebbe minden egyes szezonban bejutnia.
Karrierje
Kezdetek
Johnson 1980-ban, vagyis mindössze négyévesen kezdett el versenyezni, azonban ekkor még a korosztályának megfelelő méretű motorkerékpárokkal. Hétévesen már bajnokságot és futamokat nyert, egy térdsérülés ellenére is. Ezt követően a Mickey Thompson Entertainment Group (MTEG) Stadium Racing Series című sorozatban versenyzett, ahol további díjakat zsebelt be.
1993-ban már off-road versenyeken indult, stadionokban és sivatagi versenyeken is, immár autókkal. 1996-ban a Herzog Motorsportshoz került a Short Course Off-Road Drivers Association (SODA) szervezet által rendezett versenyeken. Egy évvel később, 1997-ben a SODA Class 8 elnevezésű géposztályában versenyzett, az ott használt Trophy Truck versenygépek teljesítménye elérte a nyolcszáz lóerőt is. Ebben az évben Scott Taylorral és Brendan Gaughannel harcolt a bajnoki címért, és kétszer is versenyt tudott nyerni a Lake Geneva Racewayen május elején. A harmadik versenyhétvégén, Antigóban ismét az élen végzett az első versenyen, a második pedig Gaughan mögött másodikként zárt. Júliusban a sorozat ismét Lake Genevában vendégeskedett, itt Johnson megnyerte a szombati versenyt, míg vasárnap a dobogó második fokára állhatott fel. A bajnokságot végül Taylor nyerte Gaughan és Johnson előtt. A SODA, SCORE és MTEG-sorozatokban összesen huszonöt győzelmet és száz dobogós helyezést gyűjtött össze, ezen kívül hatszor volt bajnok, valamint mindhárom kategóriában volt az év legjobb újonca.
1998-ban, amikor belépett az American Speed Association szervezetbe, aszfaltozott oválpályákon kezdett versenyezni, ezzel együtt pedig részszezonos programban elindult az 1998-as Busch Seriesben (ma Xfinity Series). Ugyanebben az évben ő lett az ASA legjobb újonca. Egy évvel később két győzelmet szerzett, és harmadik lett az év végi összesítésben. 2000-re ismét, ebben a sorozatban is a Herzog Motorsports versenyzője lett. A szezon során látványos balesetet szenvedett Watkins Glenben. Azért, hogy elkerülje az ütközést vetélytársával, Dennis Demersszel, jobbra rántotta a kormányt, emiatt pedig irányíthatatlanná vált az autója. Az incidens végkimenetele egy frontális ütközés lett a pályát övező korláttal, 250 km/órás tempónál. Sokan ekkor azt hitték, hogy Johnson súlyos sérüléseket szenvedett, esetleg meghalt, azonban az eset végén a pilóta sértetlenül szállt ki autójából. A nem túl eseménydús szezon végén tizedikként zárt, győzelem nélkül. 2001-ben Chicagolandben ismét nyerni tudott egy futamot, és nyolcadikként fejezte be az évet.
Ugyanebben a szezonban elkezdett versenyezni a Winston Cup Seriesben is (ma Sprint Cup Series) a Hendrick Motorsports 48-as rajtszámú Lowe's Chevrolet-jében.
2002–2005: az első teljes évek a Cup Seriesben
A Hendrick Motorsports elégedett volt Johnson teljesítményével, így 2002-től teljes szezonban alkalmazta őt. Első pole-pozícióját rögtön a szezon első versenyén, a Daytona 500-on megszerezte. Ezzel akkor mindössze a második újonc volt Loy Allen 1994-es elsősége után, aki ezt meg tudta csinálni. Első futamgyőzelmére is mindössze tizenhárom futamot kellett várnia, ekkor az Auto Club Speedwayen végzett az élen. Ő lett az első újonc, aki egy pályán kétszer is nyerni tudott volna egy év során, valamint ugyancsak ő volt az első, aki vezethette a pontversenyt. Azzal, hogy begyűjtött három győzelme mellé négy edzéselsőséget is, a legjobb újonceredményt hozta szezon végi ötödik helyével Tony Stewart (1999) óta. Az imént említett eredmények mellett Johnson begyűjtött hat top 5-ös és 21 top tízes helyezést is.
A 2003-as Winston Cup Series során Johnson az örökranglista kilencedik helyéig kapaszkodott fel azzal, hogy megszakítás nélkül hatvankilenc héten keresztül a legjobb tíz között állt a pontversenyben. Versenyt hármat tudott nyerni (a charlotte-i Coca Cola 600-at és mindkét New Hampshire-i futamot), időmérőn kétszer végzett az élen (Kansas, Pocono), tizennégyszer végzett a legjobb öt, és hússzor a legjobb tíz között. Az év során megnyerte az All-Star versenyt is, és Matt Kenseth mögött már második tudott lenni, megelőzve jövőbeli csapattársát, Dale Earnhardt Jr.-t.
A 2004-es szezon rosszul indult Johnson számára az első két futamon elért negyvenegyedik és tizenhatodik hely miatt. A rossz futamok után nyerni tudott Carolinában és Darlingtonban, majd ezt követően Charlotte-ban és mindkét poconói versenyen is. Az igazán jó folytatás viszont hamar szertefoszlott, ugyanis Talladegában csak 37., Kansasben pedig csak 32. lett, így ismét messze került a közvetlen élmezőnytől. Később a Chase-ben, vagyis a bajnoki címért folytatott rájátszásban is tudott futamot nyerni, azonban Martinsville-i sikerét egy tragédia árnyékolta be. A csapatfőnök Rick Hendrick fia, Ricky és hét másik utas egy repülőbaleset áldozata lett, erről pedig csak a leintés után értesítették őt, hogy a vezetésre tudjon koncentrálni. Év végén nyolc győzelem, 20 top 5-ös és 23 top 10-es pozíció állt a neve mellett, ami ismét a második helyhez volt elegendő.
2005-ben ismét számos futamgyőzelmet szerzett, ő nyert ugyanis Las Vegasban, a Lowe’s Motor Speedwayen, Doverben, majd ismét Lowe's-ban, ezzel a „hazai” pályán (Johnsonnak és a charlotte-i pályának ekkor egyaránt a Lowe's volt a főszponzora) már négy egymást követő futamgyőzelemnél tartott. A szezon végén reális esélye volt pályafutása első bajnoki címének megszerzésére, azonban egy baleset miatt az egész versenye arról szólt Homesteadben, hogy felzárkózzon, és mivel ez csak az ötödik helyig sikerült, harmadszor is másodikként zárta az aktuális szezont.
2006–2010: a bajnoki évek
2006-ban rögtön úgy indította a szezont, hogy pályafutása során először megnyerte a Daytona 500-at. A következő versenyen, Kaliforniában második lett, majd Las Vegasban ismét az élen végzett. Ehhez újabb sikereket tudott hozzátenni a Brickyard 400-on, majd Martinsville-ben és Talladegában. Ezzel a teljesítményével ő lett a modern éra történetének első versenyzője, aki első öt évében legalább három győzelmet szerzett. Év végén a rekord mellé őt választották az év legjobb versenyzőjének, ugyanis jó teljesítménye karrierje első bajnoki címével is párosult. A szezonzáró után ötvenhat ponttal előzte meg Matt Kensethet.
2007-ben még előző évi teljesítményét is meg tudta fejelni. Ebben az idényben tízszer haladt át elsőként a célvonalon, hússzor végzett a legjobb öt, és huszonnégyszer a legjobb tíz között. A Chase után (ahol a legjobb teljesítményt nyújtotta 5,0-es helyezésátlaggal) sorozatban második bajnoki címét ünnepelhette. Decemberben egy komoly edzésbe kezdett John Sitaras személyi edzővel, hogy kiegyensúlyozza az erejét, ugyanis a folyamatos balról ható G-erők miatt nem volt egyforma fizikailag a teste két oldala. Két év alatt a testzsírszázaléka 20-ról 8-ra csökkent. Ennek az edzésmunkának is köszönhetően 2009-ben ő lett az első autóversenyző, aki az Associated Pressnél az év férfi sportolója lett.
thumb|200px|right|Jimmie Johnson a 2008-as Daytona 500-on
A 2008-as szezon végén a második olyan versenyző lett Cale Yarborough után, aki három egymást követő évben is bajnoki címet tudott szerezni. Szezonbeli hét győzelmének köszönhetően a harmadik legsikeresebb aktív versenyző lett, ezen kívül szerzett hat pole-pozíciót és tizenöt top 5-ös helyezést.
2009-ben zsinórban negyedik Cup-bajnoki címét szerezte, erre előtte senki nem volt képes. Azzal, hogy ebben a szezonban is nyert hétszer, immár nyolcadik olyan szezonjánál tartott, amikor legalább három győzelmet össze tudott gyűjteni. Ugyancsak ő volt az egyetlen olyan pilóta, aki a Chase létrehozása óta minden egyes szezonban bejutott ebbe a sajátos, NASCAR-ra jellemző rájátszásba. Év végén már harmadszor lett az év autóversenyzője, ezzel beállította Jeff Gordon, Mario Andretti és Darrell Waltrip rekordját.
Johnson győzelmi sorozata 2010-ben sem szakadt meg, ugyanis ötödször is őt koronázták meg a Sprint Cup Series királyának. Két futamon indulhatott az első rajthelyről, ezen kívül hat győzelmet szerzett, és tizenhétszer zárt a legjobb öt között. 2010 végére már a legjobb tíz között állt a pályafutása során szerzett futamgyőzelmeket tekintve. Negyedszer is ő lett az év autóversenyzője, erre addig csak csapattársa, Gordon volt képes. Év végén megnyerte Tony Stewart jótékonysági versenyét, a Prelude to the Dreamet, az Eldora Speedway dirt pályán, ezzel élete első győzelmét szerezte ilyen borításon.
2011: egy küzdelmes év
left|thumb|Johnson (5) és Jeff Gordon az All-Star Race-en
2011 elején Johnson egy negyedik hellyel indított a Budweiser Shootout gálaversenyen azután, hogy huszonharmadik helyről indult. Egy héttel később a Daytona 500 nem sikerült jól számára, ugyanis huszonharmadik rajthelyét csak egy huszonhetedik helyre tudta váltani, miután a huszonkilencedik körben balesetbe keveredett. A daytonai verseny után a Subway Fresh Fit 500-on harmadik lett, amit egy tizenhatodik hely követett, ezután viszont kétszer is a legjobb öt között zárt.
Statisztikai értelemben 2011 volt pályafutása második legrosszabb szezonja annak ellenére, hogy év végén hatodikként zárt. Mindössze két futamot tudott nyerni, ebből az első a talladegai Aaron's 499 volt. A pálya sajátosságaiból adódóan a versenyzők párokra oszlottak, úgy tandemeztek a lehető legnagyobb sebesség elérése érdekében, Johnson párja pedig a csapattárs Dale Earnhardt Jr. volt. Az utolsó körökben ők ketten az ötödik-hatodik helyen haladtak két másik pár, a két csapattárs (Gordon-Martin) és két Richard Childress Racing-versenyző (Bowyer-Harvick) mögött. A végén Earnhardtnak sikerült Johnsont az élre „tolnia”, aki végül mindössze 2 ezredmásodperccel (0,002 mp) előzte meg Bowyert. Ez a pálya történetének legszorosabb befutója, és az egész NASCAR történetében is a holtversenyes legszorosabb finis (a 2003-as Carolina Dodge Dealers 400-on ugyanekkora különbség döntött). A következő négy futamon egyaránt be tudott kerülni a legjobb tizenöt közé, a Coca Cola 600-at Charlotte-ban viszont motorhiba miatt nem ért célba. Egy héttel később ugyanúgy nem ért el jó eredményt, mert bár célbaért, mindössze huszonhetedikként intették le. A következő versenyen, a Toyota/Save Mart 350-en már jobb eredményt ért el, ezen hetedik lett, ennek köszönhetően pedig felkapaszkodott a tabella harmadik helyére.