A kolozsvári Hunyadi téri színház, más néven kolozsvári Nemzeti Színház a város meghatározó, a Farkas utcai színházat felváltó művelődési intézménye volt az első világháború előtt és a második bécsi döntést követő években (1940–1944). Igazgatója 1906–1919 között Janovics Jenő, 1940–1945 között Kemény János, illetve Táray Ferenc volt. „Az első világháborút megelőző évtized sajtókritikai véleménye szerint Janovics Jenő igazgatása idején a kolozsvári magyar színház klasszikus és modern realista repertoárja a fővárosi színházak fölött állott.”
Az épületben 1919–1940 között, illetve 1945 óta a Román Nemzeti Színház (Lucian Blaga Nemzeti Színház) és a Román Nemzeti Opera működik, a magyar színház a sétatéri épületbe költözött át. A Fellner és Helmer által tervezett eklektikus stílusú épület a romániai műemlékek 2010-ben kiadott jegyzékében országos jelentőségűként szerepel.
Leírása A Fellner és Helmer kései korszakából származó, eklektikus stílusú épület számos hasonlóságot mutat az építészpáros által tervezett színházépületekkel: az előcsarnok a karlsbadival (1884–1886), a tornyai a szófiaival (1905–1906), a központi rész a csernovicival (1904–1905), összességében pedig a fürthivel (1901–1902) és thornival (1903–1904).
bélyegkép|balra|190px|A színház épülete 2012-ben bélyegkép|balra|190px|A tornyon elhelyezkedő Apollón-szobor Az épület három tömbből áll: egyik a bejárati csarnok és a lépcsősorok, a másik az alacsonyabb tetejű nézőtér, a harmadik pedig a játszótér és a zsinórpadlás. Belső szerkezete és homlokzata egyaránt szimmetrikus. A homlokzatokat reneszánsz és barokk formaelemekkel alakították ki, a díszítések szecessziós jellegűek. A főhomlokzat két szélén egy-egy, a színházépítészetben kevésbé szokványos 9 méteres torony helyezkedik el. A tornyok tetején egy-egy bronz szoborkompozíció kapott helyet, amelyek oroszlános fogaton Apollónt illetve Thaleiát ábrázolják; ezek Szeszák Ferenc terve alapján és irányításával készültek.
A főbejárat két oldalán levő szoborfülkében eredetileg Wesselényi Miklós és Jósika Miklós szobra állt, amelyeket szintén Szeszák Ferenc tervezett. Ezeket 1919-ben ledöntötték, helyükön 1990 óta Thaleia és Euterpé szobra áll, mindkettő Vasile Rus Batin alkotása.
A bejárati csarnokból díszes főlépcső indul, amely az osztrák barokk kastélyokhoz hasonlóan az ünnepélyességet hangsúlyozza. A patkó alakú nézőtér hagyományos módon hármas páholysorral készült, főpáholy azonban nincs. A nézőtér eredetileg 1304 férőhelyes volt; ebből a 180 állóhelyet az 1970-es években megszüntették. A nézőteret a színpad felé enyhén lejtő álkupola fedi.
A belső díszítőelemek közül megemlítendőek az előcsarnokban elhelyezkedő bronzlámpák, igényes kivitelű tükrök, illetve stukkódíszek. A nézőtéren a páholyok mellvédjein, a páholyokat elválasztó falszakaszokon, a mennyezeten és a proszcéniumon barokkos díszítések figyelhetők meg. A nagy mennyiségű aranyozás amellett, hogy a belső fényt erősíti, szintén az ünnepélyességet emeli. Az eredeti bútorzat legnagyobb része elpusztult.
Története Építése és felavatása A 19. század elején épült, több szempontból is korszerűtlen Farkas utcai színházat a 20. század elején tűzveszélyesnek nyilvánították, és több évadon át csak belügyminiszteri engedéllyel, a kormány felelősségére nyithatott ki. Ezért 1903-ban a minisztertanács úgy döntött, hogy új színházat kell építeni. Ehhez a városnak ingyentelket kellett biztosítania, az építkezés fedezetét részben a Kolozsvári Országos Színházi Alap ingatlanvagyona, részben a színigazgató állami támogatására felvett banki kölcsön jelentette.
Az építkezéshez három lehetséges helyszín merült fel: a Széchenyi tér, a Hunyadi tér, illetve a meglévő színház helye a Farkas utcában; végül Tisza Kálmán miniszterelnök az akkor még elhanyagolt állapotú Hunyadi tér mellett döntött. Széll Kálmán miniszterelnök a Fellner és Helmer céget kérte fel, hogy nyújtson be tervet és árajánlatot a színház építésére. A megbízást utódja, Tisza István adta az osztrák cégnek, figyelmen kívül hagyva a szakmai és szélesebb közvélemény ellenkezését a pályázati kiírás hiánya és a magyar építészek mellőzése miatt, mert úgy ítélte meg, hogy a szűkre szabott költségvetés okán nagyon gyakorlott építészekre van szükség. A kivitelezési munkákra pályázatot írtak ki, amelyen kizárólag hazai vállalkozók vehettek részt. További bírálatokat szült az, hogy a minisztérium építési bizottsága az osztrák tervezőkkel véleményeztette a pályázatokat, és az ő ajánlásukat fogadta el a kivitelezők kiválasztásakor. Az 1904. május 16-án elfogadott terv irányzott elő a költségekre; a végső költség a felszereléssel, bútorokkal és a külön díszletraktárral tett ki.
Az építkezés földmunkálatait a Réhling és Spáda cég 1904. szeptember 9-én kezdte el. Az alapozást jó mélyre kellett ásni, mert az évszázadokon át piacként használt tér talaja háromméteres mélységig salakkal és kaviccsal kevert trágya volt. Az alapozás belcsényi cementből, mész nélkül készült, az alapfalat bácstoroki kőből rakták. Noha eredetileg 1905-re tervezték az épület átadását, az építkezés lassabban haladt a vártnál. A tető 1905 júliusában került a helyére. Nem sokkal ezután közfelháborodást okozott, hogy az építésvezető megtagadta a homlokzatra tervezett Wesselényi-szobor elhelyezését arra hivatkozva, hogy az építőbizottság egyik tagja rendelkezett így. A belsőépítészeti munkák további egy évet igényeltek; az építkezés végül 1906. augusztus 15-én fejeződött be. A munkálatok során a legfőbb szempont a tűzbiztonság volt, ezért a nézőteret a színpadtól hullámlemezekből készült vasfüggöny választotta el, a zsinórpadláson záporkészüléket helyeztek el, tizenegy kijáratot létesítettek, és a díszletraktárnak külön épületet biztosítottak.
Az épület ünnepélyes felavatására 1906. szeptember 8-án került sor. A színházépítő bizottság képviseletében gróf Béldi Ákos vette át a kulcsokat Ferdinand Fellnertől, majd átadta a kormányt képviselő Darányi Ignácnak, aki a Színügyi Választmány elnökének, Bánffy Miklósnak továbbította. Az építkezés befejezését szimbolikusan a zárókő befalazásával jelezték, amelybe az építkezés leírását helyezték el. Az előcsarnokba a színház igazgatója, Janovics Jenő adományaképpen Kótsi Patkó János és Ecsedi Kovács Gyula mellszobra került, mindkettő Róna József alkotása. A nyitóelőadás műsorát Kacsóh Pongrác nyitánya indította, melyet Janovics Jenő beköszöntője követett. A himnusz eléneklése után Herczeg Ferenc Színházavatás című drámai prológusát és Bujdosók című, erre az alkalomra írt színművét adták elő.
Mivel a színpadi rész és a kiszolgáló helyiségek szűknek bizonyultak, az első évad utáni nyári szünetben egy melléképületet húztak fel, amelynek alagsorában bútor- és kellékraktár, a földszinten a heti műsorhoz tartozó díszletek raktára és társalgó, az első és második emeleten irodák, könyvtár és próbaterem kaptak helyet.
Működése 1906–1919 A kezdetek Janovics Jenő szándéka egy repertoárszínház kialakítása volt; ennek eléréséhez az ifjúsági előadásokkal szándékozott közönséget nevelni, ehhez azonban meg kellett küzdenie a színházon belüli és kívüli ellenállással. Az ifjúsági előadások műsortervét az iskolák irodalomtanáraival együtt határozták meg; az előadások előtt egyetemi és középiskolai tanárok és maga a színigazgató tartottak bevezető előadásokat. Az első évadban tíz hónap alatt negyvenegy bemutatóra, összesen háromszázhatvan előadásra került sor. A prózai darabok és operák mellett az előadások több mint egyharmadában operett volt műsoron, engedményképpen a közönség ízlésének. Az igazgató – a korábbi gyakorlattól eltérően – nem a fővárosi színházak műsorát vette át, hanem ő maga szerezte meg egyes színdarabok előadási jogát. Így például 1908-ban a pesti színházakat megelőzve bemutatták Ibsen Rosmersholm, Strindberg Számum, Bjørnson Erőnkön felül, és Wilde Pádua hercegnője és Flórenci tragédia, című darabjait, 1909-ben pedig Strindberg Abu Kaszem papucsa és Maeterlinck Mária Magdolna című darabjainak ősbemutatójára került sor. 1907-ben, amikor Nagyváradon Szigligeti Ede szobrára indult gyűjtés, a nagyváradi és a kolozsvári színházak cserevendégjátékot szerveztek, az előadások bevételét a szoboralapnak juttatva.
Az első évadot követően Apponyi Albert kultuszminiszter további nyolc évre megbízta Janovics Jenőt a színház igazgatásával. Abból a célból, hogy a Hunyadi téri színház repertoárszínházzá válhasson, Janovics a könnyű műfajt a sétatéri színkörbe akarta átirányítani, ezért az addig favázas épület helyett 1908–1910-ben újat építtetett. A második évadban háromszázötvennyolc előadást – köztük kilenc bevezetővel ellátott ifjúsági előadást – tartottak, és folytatták azt az irányt, hogy Budapesten még be nem mutatott darabokat adjanak elő. Az évad végén a kultuszminiszter Várady Miklóst a színház örökös tagjává nevezte ki azzal, hogy amíg erre nincs költségvetési fedezet, a színész javadalmazását a színigazgató köteles folyósítani.
Több korabeli hírességet hívtak meg vendégszereplésre: 1910. március 4-én Újházi Ede és Blaha Lujza léptek fel Móricz Zsigmond Sári bírójában, 1910. április 24-én pedig Lehár Ferenc vezényelt a Luxemburg grófja huszonötödik előadásán, de felléptek a pályájukat hajdan Kolozsváron kezdett Ivánfi Jenő, Sándor Erzsi és Székelyhidy Ferenc is.
Magyar drámatörténelmi ciklus 1911–1912
Már a színház 1907–1908-as műsortervében szerepelt, hogy az igazgatóság magyar drámatörténelmi ciklus indítására készül, és „főpróbaképpen” az évad második felében hat héten át kizárólag hazai darabokat játszottak. A terv az 1911–1912-es évadban valósult meg, amikor huszonhét előadáson huszonnyolc művet mutattak be, köztük több feledésbe merült klasszikus darabot. Ezzel Janovics a gyakorlatba is átültette 1907-es műve, a Magyar dráma főirányai gondolatait. Az ünnepélyesség hangsúlyozására a sorozat előadásaihoz Förstner Tivadar iparművész tervezett különleges, magyar motívumokkal díszített színlapot.
Noha a tervet a szakmai körök és a közönség egyaránt hitetlenül fogadták, már az első előadás nagy sikert aratott. A Pesti Napló szerint „legizgatóbb modern daraboknak alig lehet olyan intenzív hatásuk és sikerük, aminőt ezek az évszázadok előtti darabok ma Kolozsvárott arattak. A közönség megértéssel és nem lankadó érdeklődéssel kísérte az első darab szenvedélyes vitáit, a második darab tréfás jelenetein pedig igen jóízűen mulatott.” A Kolozsvári Hírlap, amely többször támadta a színházat, a következőképpen reagált: „Sokan a drámatörténelmi ciklus komolyságát kétségbevonták, sőt mi magunk is hajlandók voltunk e sorozatos előadások programját inkább az ú.n. papírosrepertoár számlájára elkönyvelni. […] Amit a drámatörténeti ciklus előadásával nyújtott, az egyelőre ugyan előleg, de megnyugtató előleg arra, hogy a kolozsvári Nemzeti Színházat az ország második színházának lehet tartani.” A drámatörténeti ciklus országos visszhangot keltett; az Országos Színészegyesület a magyar színigazgatókat a példa követésére hívta fel; a budapesti Nemzeti Színház vígjátékciklust szervezett. A magyar drámatörténeti ciklus előadásainak bevezetőit az Országos Irodalmi és Közművelődési Szövetség könyv alakban is kiadta A magyar dráma fejlődése címen. A ciklus néhány darabját Budapesten, a Magyar Színházban 1912. május 2-ától kezdődő vendégjátékon is bemutatták.
Szerző Cím Keletkezéséve Bevezető előadás Időpont Sztárai Mihály Az igaz papságnak tiköre 1557 Janovics Jenő 1911. október 7. ismeretlen pálos szerzetes Omnia vincit amor 1765 Bessenyei György A philosophus 1777 Dézsi Lajos 1911. október 21. Csokonai Vitéz Mihály Gerson du Malhereux 1795 Janovics Jenő 1911. október 30. Katona József Bánk bán 1814 Erdélyi Pál 1911. november 10. Kisfaludy Károly A pártütők 1817 Seprődi János 1911. november 16. Vörösmarty Mihály Csongor és Tünde 1830 Janovics Jenő 1911. december 1. Gaal József A peleskei nótárius 1838 Gyalui Farkas 1911. december 12. Teleki László Kegyenc 1840 Csengery János 1911. december 21. Nagy Ignác Tisztújítás