John Cooper Fitch (Indianapolis, Indiana, 1917. augusztus 4. – Lime Rock, Connecticut közelében, 2012. október 31.) amerikai autóversenyző, mérnök, feltaláló, akinek tevékenysége különösen a közlekedésbiztonság, és azon belül is a passzív biztonság terén jelentős. Autóversenyzőként az első amerikai volt, aki az európai kontinensen is jelentős sikereket tudott elérni.

18 évet felölelő versenyzői pályafutása alatt több sikeres versenyautót is épített és számos rangos futamot nyert meg, amelyek közül kiemelkednek az 1953-as Sebringi 12 órás autóverseny, az 1955-ös győzelmei a Mille Miglián és a RAC Tourist Trophy-n. A Briggs-Cunningham csapattal elért 1950-es Le Mans-i eredményei révén került a Mercedes-Benz gyári csapatába, ahol különleges szerepet kapott az 1955-ös Le Mans-i katasztrófa idején. A tragikus baleset hatására kezdett foglalkozni a versenyzés és a közúti közlekedés biztonságával, ahol a mai napig kiható eredményeket ért el. Megmérette magát a Formula–1-ben is, de két indulása során nem sikerült pontot szereznie. 1964-es visszavonulását követően csapatvezetőként, majd pályaépítéssel, versenybiztonsággal kapcsolatos tanácsadóként tevékenykedett, utóbbi szerepében még a 90-es éveiben is gyakori vendég volt a versenypályákon. Számos találmányával emberi életek ezreit mentette meg, és az általa kidolgozott eszközök világszerte óvják a közúti közlekedés résztvevőinek életét és testi épségét.

Korai évei John Fitch az Indiana állambeli Indianapolisban született 1917. augusztus 4-én. Egyenesági leszármazottja a XVIII. században élt John Fitch feltalálónak, aki Robert Fulton előtt, 1791-ben kapott szabadalmat az általa kidolgozott gőzhajóra. Mostohaapja, George Spindler, a Stutz autógyár ügyvezetőjeként korán megismertette vele az autóversenyek világát, gyermekként láthatta az akkor még tégla burkolatú, The Brickyard becenevű indianapolisi oválpályán az Indy 500 versenyeket.

A Kentucky Military Institute hallgatója volt, majd az évtized vége felé a Lehigh University építőmérnöki képzésében vett részt. 1939-ben a nagyapai örökségéből Európába utazott, majd a háború kitörésekor megpróbált önkéntesként a brit légierőhöz csatlakozni. Mivel a briteknek éppen több pilótája volt, mint repülőgépe, elutasították. Visszatérve az Egyesült Államokba, körbevitorlázta a Mexikói-öblöt Sarasotától New Orleansig. Mivel a repülés gyerekkori álma volt, ismét próbát tett, és 1941-ben önkéntesként bevonult a légierőhöz. Észak-Afrikában Douglas A-20 Havoc könnyűbombázókkal repült, majd Angliában harcolt. Már kapitányi rangban szolgált, amikor P–51 Mustang gépével egy bombázókat kísérő bevetésen, amerikai pilótaként az elsők között sikerült lelőnie egy Messerschmitt Me 262 gázturbinás vadászrepülőgépet. „A levegőben nem tudtuk elkapni őket, ahhoz egyszerűen túl gyorsak voltak. De szerencsém volt lecsapni egyre, ami éppen felszállt. Így viszonylag egyszerű volt.” – hárította később az elismeréseket. Négy év szolgálat után, mindössze két hónappal a háború vége előtt lelőtték és német hadifogságba esett.

Autóversenyzői pályafutása

thumb|200px|balra|Allard J2 1951-ből Érdekes módon, az Indy 500 még nem kötötte le a figyelmét („autók mennek körbe-körbe – ebben meg mi a jó?” – szokta volt mondogatni), azonban a háború kitörése előtti angliai utazása során tanúja volt, hogy az autóverseny más, sőt, érdekes is lehet. Ez nem az a „körkörös kör” („roundy round”) mint az oválpálya! Itt az autókkal fékezni is lehet, és mindkét irányba tudnak kanyarodni! A brooklandi verseny kifejezetten felkeltette az érdeklődését, így a háború után a New York állam-beli Bridgehampton pályáján MG-TC autókkal próbálgatta a szárnyait, mint sokan mások. Fitch azonban a sokan másokkal ellentétben jó is volt, így feltűnt Briggs Cunningham számára is, aki rábeszélte, hogy próbálja ki magát az 1951-es Argentin nagydíjon. Ütőképes autót azonban nem tudott venni hozzá, de szerzett egy karambolos Allard-Cadillac J2 kocsit, és azt helyrepofozta. Fitch személyiségére, humorára jellemző, hogy gyakran mesélte erről a következőt: Ezzel a győzelemmel Fitch magához ragadta az akkor alapított SCCA első nemzeti bajnoki címét. A nagydíj trófeája mellé Juan Domingo Perón tábornok még pártjának tagjai közé is felvette, mintegy ajándékba.

bélyeg|balra|200px|Cunningham-Chrysler C-4R versenyautó 1952-ből – 1953-ban ezzel a kocsival nyert Fitch Sebringen Fitch azonban inkább támaszkodott Cunningham támogatására, és az ő anyagi segítségével olyan versenyautók kormánya mögé ülhetett, amelyekkel a képességei megmutatkozhattak. Az Elkhart Lake vagy Watkins Glen közutakon rögtönzött Midget versenye akkoriban még újdonság volt, az ott aratott győzelmeinek valójában nem volt igazi presztízsük, és Cunningham nagyobbat álmodott: Le Mans-t vette célba. Az álom 1952-ben vált valóra, amikor Fitch a Cunningham C-4R versenyautóval a leggyorsabb edzéskört futotta, és csak azért kellett feladnia a versenyt, mert a szervezők nem megfelelő üzemanyagot biztosítottak neki. Fitch nem kért az összeesküvés-elméletekből, és helyén kezelte az esetet. John Wyer, a nagy esélyes Aston Martin akkori csapatfőnöke (későbbiekben a Ford Advanced Vehicles igazgatójaként a Ford GT-k egyik „atyja”) elképedt Fitch edzéselsőségén: „Sosem hittem volna, hogy meg tudnak verni minket. Különösen nem, hogy amerikaiak teszik!” – nyilatkozta.

Fitch találkozott az autóversenyzés veszélyesebb oldalával is. Reimsben egy Cunningham C-5R-rel 225 kilométer per órás sebességgel bukott, ami előtt a csapat teljesen értetlenül állt: az autó egyszerűen és teljesen váratlanul elrepült a pályáról. Jó negyven évvel később derült fény az okra: formai kialakítása révén a kocsi elnagyolt szárnyként működött.

Fitch későbbi munkásságát befolyásolhatta az a tény, hogy a bukást egy, a repülésben használt, ötpontos biztonsági öv jóvoltából élte túl. Az övet Cunningham ösztökélésére szerelték bele a kocsijába, egyébként a biztonsági öv rendkívüli ritkaság volt még a versenyautókban. „Csak azért viseltem, mert Briggs ragaszkodott hozzá. Olyan volt, mint egy nagyra nőtt kiscserkész. Mindig mindenkiről gondoskodott.” – emlékezett vissza 2012-ben egy interjúban.

A Mercedes-kapcsolat bélyeg|balra|200px|Egy 1955-ös Mercedes-Benz 300SL kupé egy 2015-ös veterán rendezvényen Valójában az 1952-es Le Mans-i kudarc segítette Fitch továbblépését a csúcs felé. Lenyűgözte őt a Mercedes-Benz 300SL teljesítménye és szépsége, és a Mercedes-Benz csapatot is Fitch versenyzése. Amikor Fitch odament a német csapathoz, hogy gratuláljon az új autóhoz, Rudi Uhlenhaut, a csapat főmérnöke váratlan ajánlatot tett: próbálja ki pár körön a kocsit a legközelebbi, nürburgringi futam után. Az ajánlat csak egy udvariassági gesztus volt, de a benne rejlő előrelépési lehetőség nyilvánvalónak tűnt. Amikor sor került a tesztvezetésre, a Mercedes éppen egy gyújtási probléma megoldásán küzdött, és kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy egy amerikai újonc úrvezetővel foglalkozzanak. Amikor végre beülhetett a kocsiba, a csapat menedzsere, Alfred Neubauer csak annyit mondott: „Lassan menjen. Ne tegye tönkre az autót. Ha kinyírja magát, az a maga baja.” Fitch azonban készült, és egy ismerőse, bizonyos Ferry Porsche jóvoltából számos kört megtett addigra a rendkívül hosszú és veszélyes pályán, és alaposan megismerte: a kölcsön kapott Porsche 356-ossal a GT betétfutamon a mezőny közepéről a harmadik helyen végzett. Így aztán a két Mercedeses próbakörből is három lett, Fitch szárnyalt, és Neubauer azzal búcsúzott el tőle, hogy majd keresik, ha adódik valami.

Fitch elbűvölő egyéniség volt, de nem a türelme miatt. Javaslatokkal, pályaadatokkal, időjárási információkkal bombázta Neubauert, hogy a 300SL-ek induljanak a Carrera Panamericana versenyen, ami egyáltalán nem szerepelt sem a Mercedes programjában, sem a költségvetésében. „Túl nagy verseny és túl messze van” – próbált védekezni Neubauer. Fitch azonban nem csak a pályán tudott győzni, és elérte, hogy 1952. október 26-án ő vezesse az ezüst 300SL roadstert a különleges versenyen, Eugen Geigerrel az oldalán. Nem nyertek. Kivívta azonban Neubauer bizalmát és tiszteletét, és innentől egyenes út vezetett ahhoz, hogy a Mercedes 1955-ös szupercsapatába helyet kapjon olyan sztárok mellett, mint Juan Manuel Fangio, Stirling Moss, Karl Kling, Pierre Levegh, André Simon, Peter Collins, Werner Engel, Olivier Gendebien, Hans Herrmann, Piero Taruffi és Wolfgang von Trips. A Mercedes igazi All Star válogatottat állított pályára, hogy minden idők legnagyszerűbb csapata legyen. Abban az évben két olyan verseny volt, ami John Fitch pályafutására rendkívüli hatással volt. Az első a Mille Miglia, amin egy széria kivitelű „abszolút utcai” Mercedes-Benz 300 SL kupéval indult, aminek annyira rossz volt a felfüggesztése, hogy az övükkel kellett felkötözniük – és ezzel a kocsival szenzációs helyezést ért el. Saját kategóriájában elsőként, összesítésben a szinte hihetetlen ötödik helyen futott be Bresciába. Az abszolút első Moss 300SLR-je volt, a második Fangio, szintén 300SLR-rel, aztán egy Ferrari és egy Maserati, szintén gyári versenyautók következtek – Fitch teljesítménye minden várakozást felülmúlt.

Moss a Mille Miglián egy érdekes újítás segítségével érte el mindenkit megszégyenítő sikerét. A vallásos olasz helybeliek között elterjedt egy legenda, hogy a nagyszakállú ember, aki vele utazott a kocsiban, egy pap volt, aki végig a Bibliából olvasott fel neki és imádkozott a győzelmükért. Ez persze csak legenda volt, a szakállas utas Denis Jenkinson volt, és az útvonal leírását olvasta és mutogatta Mossnak (mert hallani nem hallották egymást a kocsiban). Az itiner egy hosszú papírcsíkra volt felírva, amit „Jenk” egy dobozban, két henger között mozgatott, és egy plexi lapon keresztül olvasott le. Finch úgy emlékezett erre, hogy az egész konstrukció az ő ötlete volt, Jenkinson szerint Moss készítette a dobozt – de ő is elismeri, hogy az ezer mérföldes „kör” ilyen formán való navigálása Fitch nagy találmánya. Eredetileg ugyanis Fitch oldalán tervezte megtenni a távot, és el is kezdték a felkészülést, amikor Moss meghívta, hogy tartson inkább vele. Fitch nagyvonalúan beleegyezett, és végül egy ismeretlen német újságíróval az oldalán vágott neki a futamnak, akinek fogalma sem volt az egész útvonalról. Ennek tudatában még nagyobb csoda Fitch abszolút ötödik helye.

A csoda megalapozta a helyét a Le Mans-i csapatban is, ahol a 19-es rajtszámú 300SLR-rel, Levegh váltótársaként nevezték. A sors úgy hozta, hogy mire az autóba ülhetett volna, az már nem létezett többé.

Az 1955-ös „Le Mans-i katasztrófa”

bélyeg|jobbra|200px|Egy Mercedes-Benz 300 SLR, hasonló ahhoz, mint amit Levegh és Fitch 1955-ben vezetett