A Kistarcsai Központi Internálótábor a kistarcsai Deák Ferenc utca elülső szakasza mentén helyezkedett el. A tábor tényleges fennállása – különböző hatósági felügyelettel és az egyes politikai időszakok alatt eltérő célokkal – 1938-tól, kisebb megszakításokkal, egészen 1957-ig tartott.
Kistarcsán 1907-ben indult el a Gép- és Vasútfelszerelési Gyár kialakítása. Ezzel párhuzamosan kezdték meg a gyár lakótelepének felépítését egy, akkor még beépítetlen földterületen, a vasúti töltéstől északra. A meghirdetett lehetőséggel élve két év alatt 600, az ország különböző községeiből ideérkező munkás telepedett le Kistarcsán és Kerepesen. A község lélekszáma hirtelen jelentősen megnövekedett ennek következtében, és a születések száma is évi átlagban negyvennel emelkedett.
A gyár 1928-ban csődeljárás alá került, a gyárkomplexumot és a munkástelepet is egy éven belül felszámolták. A nagy gazdasági világválság időszakát követően, 1938-ban a Belügyminisztérium kezelésébe került a munkástelep területe. A Horthy-rendszer háborút megelőző időszakában megkezdődött a későbbi internálótábor kialakítása, majd a második világháború második felében, a német megszállást követően Adolf Eichmann és az általa vezetett SS-alakulatok használták a zsidó lakosság begyűjtésére és később vasúton Auschwitzba való szállításának előkészítésére.
A háborút követően a bujkáló nyilasokat és németbarát személyeket őrizték a táborban. 1947-ben rendőrképző tanosztálynak adott helyet az épületegyüttes, 1949 márciusában pedig megkezdődött a központosítás – a Buda-déli egykori központi internálótáborból folyamatosan telepítették át az internáltakat. A fővárosban és környékén létesített táborok száma a kistarcsaival együtt összesen 14 volt, a foglyok száma körüli. A tábor 1950 májusától az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) kezelésében működött. Az internáltakkal való bánásmód egyre brutálisabb és kíméletlenebb lett. Az internálások legkésőbb 1953 októberéig tartottak, amikor a tábort adminisztratív úton kiürítették.
1956 októberében, a forradalom időszakában a gödöllői térség fontos bázisa volt, a rögtönzött tagfelvételből megalakult nemzetőrök a Nemzeti Bizottság engedélyével láttak el karhatalmi feladatokat, a fogdában helyi pártfunkcionáriusokat őriztek, illetve hallgattak ki.
1957-ben ismét internálás folyt a falakon belül, javarészt a forradalomban való szerepvállalásuk miatt elítélt foglyokat tartották itt közbiztonsági őrizetben. Az általános amnesztiát követően a Belügyminisztérium rendőrképzésre használta – mint laktanyát –, egészen a rendszerváltás időszakáig. Ezt követően, 1990 és 1995 között közösségi szállásként használták az országba illegálisan érkező menekültek őrzésére, ennek bezárása óta pedig a terület nagy része hasznosítatlan, jelenleg is zajlik az érdemi hasznosítással kapcsolatos lehetőségek keresése.
A vasgyári munkástelep (1907–1928) bélyegkép|balra|203x203px|A munkástelep 1921-ben
A tábor alapjául az 1907 és 1928 között működő Gép- és Vasútfelszerelési Gyár (köznyelven „a vasgyár”) munkástelepe szolgált. Ez a gödöllői HÉV vonalától északra, a könnyebb megközelíthetőség érdekében a gyártól nagyjából 250 méter távolságra került kijelölésre. Kezdetben 600 munkás érkezett a községbe a jobb életkörülmények és a munkalehetőség reményében. Ez a szám a gyár csődjének idején 1000 fő körül volt. A munkások a falutól elszeparáltan, önálló kolóniában laktak. A szolgáltatási és infrastrukturális háttér éppúgy független volt, mint a népiskolai oktatás, a postahivatal, az élelmiszer-ellátás és az óvodai szolgálat. A lakóépületek hozzávetőleg 350–400 négyzetméter alapterületűek voltak, a földszintes tömbökben négy azonos lakószobát alakítottak ki, önálló udvarral, egymástól elválasztva. Az ivóvízellátást Kerepes területéről biztosították.
A tábor szerveződése (1928-tól a német megszállásig) balra|bélyegkép|Kistarcsai Kiegészítő Toloncház személyzete 1940-ben. Az ülő sorban balról a negyedik Fehér Mihály rendőr főfelügyelő, táborparancsnok. A gazdasági válság idején a Gyár tönkrement, 1928. április 30-án bezárt, munkásait kénytelen volt elbocsátani. Részvényeinek nagy részét a Ganz és Társa-Danubius Rt. vásárolta meg, a gépparkot teljes egészében elárverezték. A gyárhoz tartozó munkástelepet további hasznosításra 1938-ban a Magyar Királyi Rendőrség Vidéki Főkapitánysága vette át. Az 1938-1939. évi állami zárszámadásban külön említik: a BM költségvetésében „kistarcsai kisegítő toloncház” címen a rendőrség 200 000 pengőt költött internálási funkcióra való átalakításra. 1940-ben mint „Kistarcsai kisegítő toloncház” a „Budapestvidéki felügyeleti körzetbe” tartozott Ekkor kezdték tervszerűen felgyorsítani az internálótábor fejlesztését. Körülbelül négyzetméternyi területet szeparáltak el a község közepéből, utcákat zártak le betonkerítéssel, magasított szögesdróttal, őrtornyokkal. Keresztes-Fischer Ferenc fejlesztéseinek fő célja elsősorban a szélsőséges pártok térnyerésének mérséklése volt. 1941-ben az intézet neve: Magyar Királyi Rendőrség Kistarcsai Kiegészítő Toloncháza.A Kistarcsai Kiegészítő Toloncház küldeményének kézbesítési vevényén olvasható bélyegzőlenyomatMagyar Rendőr, 1941 (8. évfolyam, 17. szám) Az átalakítás anyagi kerete eredetileg egy budapesti rendőrfogház építését fedezte volna, de megfelelőbbnek találták, ha az eljárás alá vont személyeket a fővároson kívül helyezik őrzés alá. Feladatuk a rendszer által deviánsnak titulált, a közélet számára nemkívánatos személyek (kommunisták, csavargók, munkakerülők, prostituáltak) őrzése, továbbá az enyhébb bűntetteket elkövetők büntetés-végrehajtása volt.
Az internálás jogi szabályozása az alábbi jogszabályok alapján nyert keretet:
A honvédelemről szóló 1939. évi II. törvénycikk 150. § szerint:
Az 1939. évi 760. számú BM. rendelet 1. § szerint:
Az 1939. évi 8130. számú M. E. rendelet 1. § szerint:
bélyegkép|balra|Kistarcsai Kiegészítő Toloncház küldeményének kézbesítése vevénye (1942)
1939 augusztusában lázadás tört ki a toloncházban az akkori parancsnok, dr. Fehér Mihály rendőr főfelügyelő rendelkezése miatt, amelyben rendészeti okok miatt nem engedélyezte azoknak a személyeknek a látogatást, akik nem közvetlen hozzátartozói az internáltaknak. A táborban több, a „B épületben” elhelyezett internált fellázadt, eltorlaszolták magukat az épületben, és erőszakosan léptek fel az őrszemélyzettel és a Budapestről segítségként érkező rendőrökkel szemben. Az eset kapcsán 41 internáltat állítottak elő, és a pestvidéki törvényszék fogházába kísérték. A fővárosi királyi törvényszék 12 internált ellen megszüntette az eljárást bizonyíthatóság hiányában (őket visszakísérték a kistarcsai toloncházba). A 29 internált ügyében 1940. november 14-én született jogerős ítélet, ellenük hatósági közeg ellen elkövetett erőszak vétségével rendeltek el legkevesebb hat hónap fogházbüntetést.
A rendszer által vállalhatatlan szélsőséges (kommunista és hungarista) mozgalmak számos tagja került internálás alá. 1939. február 23-án a belügyminiszter a Nemzeti Szocialista Magyar Pártot feloszlatta, vezetőségének közel száz tagját pedig a következő napokban letartóztatták és internálták. Rajk László későbbi belügyminisztert 1941. október 14-én tartóztatták le az illegális kommunista pártban végzett tevékenysége miatt, és szállították Kistarcsára. Itt együtt raboskodott Apró Antallal, aki több, mint egy évi internálást követően megszökött a toloncházból.
A belügyminiszter 1943. október 29-én kelt 1943. évi 690. számú rendelete alapján Kistarcsa területén a rendőrhatósági jogkört (melyet 1925-ben a csendőrségnek utaltak ki) a mátyásföldi rendőrkapitányság látja el november 15-től. A mátyásföldi kapitányság személyi állományának tagjai voltak ekkor Vasdényey István és Jámborffy Béla rendőr főfelügyelők is, akik később a toloncház vezetését (előbbi táborparancsnokként, utóbbi helyettesként) látták el. A Toloncházban működött a 145. számú rendőrőrszoba, a Deák Ferenc utca 1. szám alatt, Toloncház II. jelöléssel (a Toloncház I. a budapesti Mosonyi utcai Toloncház volt).
A német megszállás és a vészkorszak idején (1944) bélyegkép|273px|Koncentrációs táborok Európában a második világháború idején a főbb deportálási útvonalakkal (közöttük Kistarcsa is)
Március–május Az erősödő külpolitikai hatás, majd Magyarország 1944. március 18-19-én bekövetkező német megszállása után a tábor öt pavilonjából négy állt a rendőrség rendelkezésére, az egyikben kaptak helyet az ún. „régi őrizetesek”, a folyamatosan itt működő kiegészítő toloncház (főképpen politikai, szocialista ideológiájú) foglyai. Egy pavilont pedig a németek használtak a Wehrmacht és az SS különböző kihágások miatt megbüntetett katonáinak őrzésére. Az őrizetesek mellett helyet kaptak az összegyűjtött és deportálásra váró zsidók (az objektum neve németül: RSHA Transport Lager Kistarcsa), akiket a magyar hatóságok már március 19-én elkezdtek összegyűjteni Budapest területén. A következő napokban pedig a megszálló német hadtestetekkel érkező SS alakulatok hajtóvadászatot indítottak (Einzelaktionen, vagyis „egyedi akciók”) a pályaudvarokon, külvárosi villamosmegállókban és hajóállomásokon újabb zsidók után. A zsidó foglyok maximális létszáma a megszállás után közvetlenül még csupán 485 fő volt. Ezeket az embereket a magyar hatóságok által előre összeállított, kész listák alapján, a saját lakásukon kereste fel razziák keretében az SS és a magyar rendőrség. Először a Rökk Szilárd utcai Országos Rabbiképző Intézetben berendezett kisegítő toloncházba kerültek (melyet a németek felügyeltek), majd innen szállították át őket Kistarcsára.Benoschofsky Ilona szerint: „Közvetlenül a megszállás után a németek elkezdték a budapesti zsidóság részleges összefogását. (...) Ezek a letartóztatások kész listák alapján történtek... két SS-katona egy magyar rendőr kíséretben kereste fel a letartóztatandóakat a lakáson, és elvitték őket. (...) Ezeket ez úgynevezett túszokat mind a Rökk Szilárd utcai Rabbiképző Intézet helyiségeibe vitték, amelyeket a németek lefoglaltak kisegítő toloncház céljaira. (...) A túszokat innen néhány nap múlva a kistarcsai internáló táborba vitték (...). A túszok maximális létszáma Kistarcsán 485 fő volt.” (Mementó - Magyarország 1944, 66. o.) Az úgynevezett „B” pavilonban, a központi épületben tartottak fogva 280, prominensnek titulált zsidót (gyáriparosokat, politikusokat), illetve Bálint Ákos György (ekkor még ügyvédjelölt) összesen 75 zsidó ügyvéd nevét sorolta fel visszaemlékezésében.Dr. Bálint Ákos György nyomán ismert a zsidó ügyvédek névsora – a könyvben összesen 75 nevet sorolt fel (lásd: Sziget a mérgezett tengerben, 25–27. o.) A legnagyobb csoportot (800-1000 fő körül) azok a zsidók alkották, akiket a Gestapo tartóztatott le, és átmeneti börtönfogság után egy Lemke nevű SS altiszt vitetett át Kistarcsára.