Az Orfűi Vízfő-barlang Magyarország fokozottan védett barlangjai közül az egyik. A Duna–Dráva Nemzeti Park területén lévő Orfűn található. A Mecsek hegység fokozottan védett öt barlangjának egyike. A harmadik leghosszabb barlang a Mecsek hegységben. A hegység legbővizűbb és legnagyobb vízgyűjtőterülettel rendelkező forrásának, a Vízfőnek a forrásbarlangja. A barlangból kifolyó víz az Orfűi-tórendszer fő táplálója. Egy időben Komló vízellátását segítette a barlang vize, majd később néha Orfű innen kapta az ivóvizet. A barlang vízzel kitöltött szifonja, amely kb. 20 m mély, Magyarország egykor legmélyebb szifonja volt. A nemzeti parkon belül a Nyugat-Mecsek Tájvédelmi Körzet része, a barlang feletti terület a Natura 2000 hálózatába tartozik.
Leírás
Az Orfűi-tó mellett, az Orfűi-völgy keleti oldalán, a völgytalpon, a Szuadó-völgy betorkollásával egyvonalban található a jelenlegi főbejárata, egy körülbelül 10 méter magas sziklafal tövében. Ezt a hat méter hosszú, másfél méter magas, egy méter széles és lezárt bejáratot robbantással alakították ki. Ettől balra található a másik bejárata, amely az ivóvíznyerés miatt készült. Megközelíthető a Vízfő tanösvényen is, amelynek a második állomása van a barlang bejáratánál. A bejárata előtt egy információs tábla van elhelyezve. A Vízfőnek, amely egy aktív karsztforrás, a régi, felszínre bukkanási helye el van tömődve. Az Orfűi Vízfő-barlang bejáratától nem messze található műemlék Forrásházat, azaz a Gomba nevű épületet, amely egy szivattyúház, a barlang ivóvíznyerés céljából történt kiépítésekor építették és Csete György tervezte. A Barlangkutató-forrás, másik néven Barlangkutatók forrása a közelében ered.
A barlang első része triász dolomitban, a bejárattól távolabbi része triász mészkőben alakult ki. A járatok helyét a tektonika jelölte ki és a tektonikus hasadékokat a hideg vizek eróziója, valamint korróziója tágította ember számára járható méretűre a 2001-ben készült barlang nyilvántartólap szerint. Parrag Tibor 2003-ban megjelent leírásában nem olvasható a tektonikus előkészítés szerepe és csak oldódással kialakult, azaz korróziós eredetű barlangként van ismertetve. Régen három szifon volt a barlangban, de közül csak a végponti szifon maradt meg, amely 42 m hosszú és régen egy betonfal akadályozta meg a megközelítését. Ebben a szifonban van a legmélyebb pontja. Ez a mélypont a bejárat alatt 21 méter mélységben helyezkedik el.
A víznyerés céljából történt kiépítése a barlang állapotát nagyon meghatározza. A bejárattól a Zuhatagos-teremig egy betonozott járda épült, a Zuhatagos-teremben egy kimélyített és kibetonozott, körülbelül öt–hat méter átmérőjű tavat hoztak létre, a barlang alját néhány helyen, több méter vastagon kibetonozták, a második szifont egy táróval kerülték meg és a harmadik szifon elé duzzasztógátat építettek. A jelenlegi járat a második szifon felett, körülbelül három méterrel magasabban vezet. A vízszintes kiterjedés és a hasadék jellegű járatok jellemzők a barlangra. A barlang elágazó és egy vízszintes, aktív ágra, valamint egy rövidebb, függőleges, inaktív ágra tagolható. Ebben a függőleges ágban van a barlang legmagasabb pontja. A járatok átlagos szélessége több mint másfél méter és a magasságuk legtöbbször két méter felett van, de néha 10 méternél is magasabbak. A keresztirányú töréseknél keletkeztek a barlangtermek.
A barlangban sok cseppkő található, amelyek között gyakoriak a sérült cseppkövek. Az ilyen mértékű cseppkövesedés dolomitban kialakult barlangokban ritka. A hegység egyik legcseppkövesebb barlangja. A végponti szifon előtt majdnem egy méter kerületű és 1–1,5 méter magas cseppkőoszlopok képződtek. Megfigyelhetők benne cseppkőlefolyások, cseppkőbekérgezések, függőcseppkövek, állócseppkövek, szalmacseppkövek és heliktitek is. A barlang egyes részein a falaknak és a cseppköveknek mangános a bevonata. Ez a fekete kéreg néhány helyen két centiméter vastag.
A denevérek néhány faja gyakran felkeresi nászidőszakban és telelőhelyként is igénybe veszik. Jellemző fajai a kis patkósdenevér, a nagy patkósdenevér, a vízi denevér és a tavi denevér. A Duna–Dráva Nemzeti Park Igazgatóság engedélyével és a csapadékviszonyok figyelembevételével tekinthető meg. Barlangjáró alapfelszereléssel, vízben gázolva járható. A denevérek nyugalmi időszakában nem lehet bemenni a barlangba.
A forrás éves vízhozama körülbelül 1,5 millió m³ (Parrag 2003), 4 millió m³ (barlang nyilvántartólap 2001), 1970-ben 4.731.971 m³ (Parrag 1998) és nagyon ingadozó a megjelenő víz mennyisége, a legnagyobb különbség 244-szeres, illetve 244-ednyi volt. A napi vízhozama 100.800 m³ és 414 m³ is lehet. A forrás hőmérséklete 9–12 °C. A vízgyűjtő-területe körülbelül 15,3 km², melynek mintegy 30%-a nem karsztosodó kőzetekből, leginkább alsó triász homokkőből és iszapkőből áll. Parrag Tibor 2003-ban megjelent leírása szerint a forrás vízhozamáról a legkorábbi adat 1898-ból való és a forrást a 19. században nem említik. A forrásbarlang fő víznyelőbarlangja valószínűleg a Szuadó-völgyi-víznyelőbarlang és a Gilisztás-víznyelőbarlang. Az előbb említett két barlangon kívül az Orfűi Vízfő-barlang feltételezett barlangrendszeréhez tartozik minden bizonnyal még az Achilles-víznyelőbarlang, a Jószerencsét-aknabarlang, a Remény-zsomboly, a Spirál-víznyelő és a Trió-barlang.
A Mecsek harmadik leghosszabb barlangja az Abaligeti-barlang és a Spirál-víznyelő után.
A Zuhatagos-terem a nevét az egykor itt található, több méter magas vízesésről kapta. 1980-ban volt először Orfűi Vízfő-barlangnak nevezve a barlang az irodalmában. Előfordul a barlang az irodalmában Orfüi-Vizfő-forrásbarlang (Bertalan, Schőnviszky 1973–1974), Orfüi Vízfő-barlang (Gonda 1982), Orfűi-barlang (Kordos 1984), Orfűi Vízfő-forrásbarlang (Szőke 2004), Orfűi Vízfő-forrás barlangja (Baja 1998), Orfűi Vízfőforrás barlangja (Kordos 1984), Orfűi Vízfő-forrásbarlangja (Székely 1986), Vizfő-barlang (Bertalan, Schőnviszky 1973–1974), Vizfő-forrás-barlangja (Rónaki 1977), Vizfőforrás-barlangja (Parrag 2003), Vizfői sziklaüreg (Kadić 1952), Vízfő-barlang (Földváry 1932) (ez a név a Lator-vízfő-barlangjának is az egyik neve), Vízfőbarlang (Kaán 1931) és Vízfő Cave (Takácsné, Eszterhás, Juhász, Kraus 1989) neveken is.
Kutatástörténet
Az első részletes leírásai Myskowszky Emil 1905-ben megjelent tanulmányaiban találhatók. A mecseki cseppkőbarlangokat is ismertető publikáció szerint akkor nem lehetett bejutni a barlangba, mert a körülbelül 2,5 méter magas bejárata beomlott, de a helyiek elmondása alapján 40–50 évvel korábban hosszú részét be lehetett járni. A leírás azt is közli, hogy a forrásnak nagy a vízhozama, a barlang eróziós eredetű és érdemes lenne feltárni. A barlangkutató osztály megalakításáról szóló írása szerint a Sárkánykút bejárata omlott be és 40–50 évvel azelőtt azt lehetett hosszan bejárni. A publikáció alapján a Vízfő barlangjába azért nem lehet bejutni, mert a barlang bejárata 45 cm magas és 12–14 cm széles.
Az 1931-ben kiadott, Természetvédelem és a természeti emlékek című könyvben, amelyet Kaán Károly írt, szó van arról, hogy a Mecsek hegység barlangjai az Abaligeti-barlang, a Törökpince-víznyelőbarlang, a Kispaplika, a mecsekrákosi Sárkány-forrás, az orfűi összeomlott Vízfőbarlang és a Mánfai-kőlyuk. Földváry Miksa 1932-ben publikált tanulmányában meg van említve az Orfűi Vízfő-barlang. Az 1932-ben napvilágot látott, Természetvédelem és a természeti emlékek című könyvben meg van ismételve a könyv 1931. évi kiadásának Orfűi Vízfő-barlangot említő része.
A Vadász Elemér által írt, 1935-ben megjelent könyv szerint a Mecsek hegység triász (jól rétegzett, repedésekkel sűrűn átszőtt, vizet nyelő) mészkövének karsztos üregekkel, barlangjáratokkal teli rétegeiben néhány helyen föld alatti vízfolyások vannak, melyek megfelelő helyeken felszínre lépnek (pl. Orfű). Hegyszerkezeti hatások miatt lépnek a triász mészkőből külszínre a hegység legjelentősebb forrásai. Ezek karsztforrások (pl. Orfű). A Mecsek hegység É-i oldalán sok forrás bukkan elő a mészkőből. Közismertek ezek közül az Abaligeti-barlang körül, a Bános és Orfű között felszínre lépő, illetve a Melegmányi- és a Mély-völgyi-források. Ezek egy része a mészkőösszlet tektonikai végződésénél, az alaphegység és fedőhegység határán határán tör felszínre (pl. Orfű), másik részük a mészkőösszleten belül, ugyancsak tektonikus repedések közelében mutatkozik. Az orfűi forrás is kb. 200 m tszf. magasságban tör felszínre. A Mánfai-kőlyuknál (az orfűi forráshoz hasonlóan) kb. 200 m tszf. magasságban bukkan elő egy forrás.
bélyegkép|262px|balra|Az Orfűi Vízfő-barlang egyik víznyelőbarlangja, a Szuadó-völgyi-víznyelőbarlang bejárata
1937-ben a Budapesti Egyetemi Turista Egyesület barlangkutatói vizsgálták meg a helyszínt. 1943-ban a Mecsek Egyesület barlangkutató osztályának tervei között szerepelt a barlang robbantással történő feltárása. Az 1943. évi Pécsi Naplóban napvilágot látott közlemény szerint a Mecsek Egyesület barlangkutató osztályának egyik legfontosabb 1944. évi barlangkutatási terve a Vízfő kutatása. Az 1944-ben kiadott, Szép magyar tájak című könyv szerint Orfű mellett található a majdnem teljesen beomlott Vízfő-barlang, amelyet részletesen át kell kutatni. 1946 nyarán a Magyar Barlangkutató Társulatnak és a Természetbarátok Turista Egyesületének tagjai közös mecseki expedíciójuk során a Vízfő-forrást és a környékét átvizsgálták. Az expedíció eredményeiről 1952-ben Vértes László számolt be. 1952 telén a forrásküszöb szintjének lesüllyesztése után Kessler Hubert nézte meg a szifon utáni első üregét, de a vízhozam nagy emelkedése miatt nem tudott bejutni a megfigyelt üregbe.
1958. október 23-án Marek István és Hortolányi Gyula, a MÜHOSZ két könnyűbúvára átúszta a bejárati szifont sűrített levegős légzőkészülékkel és bejutottak az első, légteres járatba. 1959 tavaszán sikerült átjutniuk az első szifonon a Pécsi MHSZ búvárainak is. 1959 júliusában a Pécsi MHSZ búvárai sikertelen kísérletet tettek a második szifon átúszására. A vállalkozás a szűk járatok miatt hiúsult meg. 1959. augusztus 18-án a Baranya megyei Idegenforgalmi Hivatal Barlangkutató Csoportjának tagjai folytatták a barlang feltárását a szifon vízszintjének csökkentésével. Ekkor sikerült az első terembe búvárfelszerelés nélkül bejutni. Ezen a napon fel lett mérve a barlang. A barlang első barlangtérképe a barlang alaprajzát, az első terem fenékmetszetét és az első szifon keresztmetszetét ábrázolja különféle adatokkal. 1959 őszén a bejárati szifon megkerülése miatt egy bejárati tárót készítettek, amelyet egy vasajtóval zártak le.
1960-ban tudtak a kutatók túljutni a második szifonon és egy új barlangszakaszt tártak fel mögötte, amelynek a végpontján egy másik, körülbelül 20 méter mély szifont találtak. Ekkor a barlang hossza 150 m volt. 1960–1962-ben Rónaki László és Vass Béla mérték fel a barlang járatait, majd a felmérés alapján elkészült a barlang térképvázlata. Az 1962. évi Karszt és Barlang 2. félévi füzetében publikálva lett a barlang alaprajz térképvázlata és hosszmetszet térképvázlata. A térképvázlatok a barlangi patak mentén húzódó járatokat mutatják be. Az 1965-ben kiadott, Turisták zsebkönyve című könyv szerint a mecseki barlangok közül az egyik említésre méltó a Vízfő mögötti, három szifonnal elzárt jelenleg feltárás alatt álló barlang.