Ez a cikk a 2–4. század közötti kereszténységről szól; az 1. századi apostoli korszakról lásd: Őskeresztények.
Az ókeresztény egyház a kereszténység történetének az apostoli kort követő, a 2. század elejétől a 4. század végéig tartó szakasza. A kifejezés a keresztény közösségeknek azt a korszakát jelöli, amelyben az apostoli nemzedék eltűnése után megszilárdultak a helyi egyházak vezetési formái, kibontakozott a püspökök, presbiterek és diakónusok szolgálata, kialakult a keresztény kánon törzse, megjelentek a nagy teológiai iskolák és apologéták, majd a 4. században a kereszténység az üldözött vagy megtűrt vallási mozgalomból előbb jogilag engedélyezett, végül a birodalmi valláspolitikában kivételezett helyzetű vallássá vált.
A magyar egyháztörténeti szóhasználatban az „ókeresztény” korszak olykor tágabb értelemben az 1–7. század egészét, tehát az egyházatyák korát, a nagy egyetemes zsinatokat és a késő antik keresztény kultúra kialakulását is magában foglalja. Jelen szócikk szűkebb értelemben, az őskeresztény korszak utáni időszaktól a theodosiusi korig tárgyalja a főbb eseményeket. A tágabb korszakhoz tartoznak az 5–7. századi krisztológiai viták, a népvándorlás korának missziói és az iszlám megjelenése utáni keleti keresztény átrendeződés is, de ezek csak rövid kitekintésként szerepelnek.
A korszak értelmezése felekezeti és historiográfiai szempontból vitatott. Egyes protestáns, adventista vagy restaurációs hagyományok a 2–4. századi fejlődést olykor az eredeti apostoli kereszténységtől való eltávolodásként vagy „nagy hitehagyásként” írják le. A katolikus és ortodox egyháztörténeti értelmezés ezzel szemben az apostoli hagyomány folytonosságát, az egyházi intézmények szerves fejlődését és a dogmatikai tisztázódás szükségességét hangsúlyozza. A modern történettudomány általában nem egyszerű romlásként vagy mechanikus pogány átvételként, hanem több tényezőből álló történeti folyamatként vizsgálja a liturgia, a püspöki intézmény, a kánon, a hitvallások, a keresztény művészet és a birodalmi egyházpolitika kialakulását.
Korszakhatárok és források
Az ókeresztény egyház történetének kezdete többnyire az apostolok nemzedékének lezárulásához, János apostol halálának hagyományos idejéhez, illetve az apostoli atyák korához kapcsolódik. A 2. század elején már olyan keresztény szerzőkkel találkozunk, mint Római Szent Kelemen, Antiochiai Szent Ignác, Szent Polikárp vagy a Didakhé szerzője; ők még közvetlenül az apostoli hagyományra hivatkoznak, de már olyan egyházszervezeti és liturgikus helyzetben írnak, amely különbözik az Újszövetség legkorábbi leveleinek világától.
A korszak fő forrásai közé tartoznak az apostoli atyák írásai, a 2. századi apologéták művei, az eretnekellenes irodalom, a vértanúakták, a korai zsinati kánonok, a római és görög történeti utalások, a sírfeliratok, papiruszok, régészeti emlékek, katakombafestmények és korai templommaradványok. Kiemelt jelentőségű Caesareai Euszebiosz Egyháztörténete, amely ugyan teológiai szemléletű és forráskritikával kezelendő, mégis nélkülözhetetlen, mert számos elveszett korai iratból őrzött meg részleteket.
A történeti rekonstrukcióban nehézséget okoz, hogy a fennmaradt források földrajzilag és társadalmilag egyenetlenek. Rómáról, Kis-Ázsiáról, Alexandriáról, Antiochiáról és Észak-Afrikáról viszonylag bőségesebb adat áll rendelkezésre, más területekről jóval kevesebb. A keresztény közösségek belső életét gyakran olyan iratokból ismerjük, amelyek vitás helyzetben születtek: eretnekellenes művek, fegyelmi levelek vagy üldözési elbeszélések. Ezért az ókeresztény egyház történetét nem lehet egyetlen lineáris modellre redukálni; különböző régiókban eltérő ütemben és eltérő formákban ment végbe az intézményesedés.
A 2. század általános képe
Az apostoli kor utáni helyzet
A 2. század elején a keresztény közösségek már nem csupán palesztinai vagy zsidó diaszpórabeli csoportok voltak. A kereszténység jelentős központokkal rendelkezett Rómában, Antiochiában, Epheszoszban, Szmirnában, Korinthoszban, Alexandriában és más városokban. A közösségek továbbra is őrizték zsidó bibliai gyökereiket, de tagjaik között egyre nagyobb számban voltak pogány származású keresztények.
A zsidóságtól való elkülönülés nem egyetlen döntés eredménye volt. A Jeruzsálemi templom 70-es pusztulása, a Bar Kohba-felkelés, a pogánymisszió sikere, a körülmetélés és a mózesi törvény kötelező voltáról folytatott viták, valamint Jézus messiási és isteni státuszának keresztény megvallása fokozatosan új vallási identitást alakított ki. A keresztények továbbra is Izrael Írásait olvasták és saját hitük előképének tekintették, de egyre inkább Krisztusban látták azok beteljesedését.
A régebbi szakirodalomban olykor „páli fordulatnak” nevezték azt a folyamatot, amelynek során a kereszténység a zsidó törvény megtartásától függetlenül is nyitottá vált a nem zsidók előtt. A mai kutatás árnyaltabban fogalmaz: Pál szerepe döntő volt, de nem egyedülálló szakadásként, hanem az apostoli misszió és a korai közösségi viták részeként értelmezhető. A pogányok befogadásának kérdése már az Apostolok cselekedetei és Pál levelei szerint is az 1. század közepén eldőlt, de társadalmi és liturgikus következményei a 2. században bontakoztak ki teljesebben.ApCsel 15; Gal 2; Róm 9–11.
Az apostoli atyák
Az apostoli atyák írásai átmenetet képeznek az Újszövetség és a későbbi egyházatyák teológiája között. Római Szent Kelemen korinthusiakhoz írt levele a helyi egyház belső rendjével és a presbiterek elmozdítása körüli vitával foglalkozik. A levél az apostoli eredetű szolgálat folytonosságára hivatkozik, és azt mutatja, hogy a római közösség már az 1–2. század fordulóján tekintélyes szerepet töltött be más egyházak vitáinak rendezésében.
Antiochiai Szent Ignác hét levele a püspöki szolgálat, az eucharisztia, a vértanúság és a krisztológia korai tanúja. Ignác hangsúlyozza a püspök körüli egységet, de ezt nem pusztán hatalmi szerkezetként, hanem a hit, az eucharisztikus közösség és a tanbeli egység biztosítékaként értelmezi. Leveleiben szerepel először fennmaradt keresztény forrásban a „katolikus egyház” kifejezés, amely eredetileg az egyetemes, teljes egyházat jelölte.
Szent Polikárp levele és vértanúságának elbeszélése a 2. századi kis-ázsiai egyház életéről ad képet. A Polikárp vértanúsága különösen fontos, mert világosan megkülönbözteti Krisztus imádását a vértanúk tiszteletétől és emlékezetétől, ami a későbbi szentkultusz megértéséhez is alapvető forrás.
Didakhé és korai egyházi rendtartások
A Didakhé vagy A tizenkét apostol tanítása a korai keresztény erkölcsi, liturgikus és közösségi élet egyik legfontosabb dokumentuma. Keltezése vitatott: egyes részei akár az 1. század végére is visszanyúlhatnak, a végső forma azonban valószínűleg a 2. század elején alakult ki. A mű a „két út” erkölcsi tanítását, a keresztség kiszolgáltatásának szabályait, a böjt és ima rendjét, az eucharisztikus imákat, valamint a vándorapostolok, próféták, tanítók, püspökök és diakónusok szerepét tárgyalja.
A Didakhé alapján nem állítható, hogy a 2. század eleji keresztény összejövetelek teljesen „szabályoktól mentesek” lettek volna. A dokumentum éppen azt mutatja, hogy már ekkor léteztek ismert keresztségi, böjti, imádságos és közösségi szabályok. Ugyanakkor a püspökök és diakónusok mellett még fontos szerep jutott vándorprófétáknak és tanítóknak is. A korszak tehát átmeneti: a karizmatikus és intézményes szolgálatok együtt éltek.
Egyházszervezet és a püspöki szolgálat
A háromszintű szolgálat kialakulása
A 2. század egyik legfontosabb fejleménye a helyi egyházak vezetési rendjének megszilárdulása volt. Az Újszövetségben már szerepelnek presbiterek, episzkoposzok és diakónusok, de a fogalmak jelentése nem minden iratban azonos. A 2. század folyamán egyre világosabbá vált az egy püspök, presbiteri testület és diakónusok alkotta helyi struktúra, különösen Kis-Ázsiában, Szíriában és Rómában.Fil 1,1; ApCsel 14,23; 1Tim 3,1–13; Tit 1,5–9.
A püspök kiemelkedése nem egyszerűen a hatalom központosításaként értelmezhető. A források szerint a püspök feladata a tanítás őrzése, az eucharisztikus közösség egységének biztosítása, a fegyelmi ügyek kezelése és a szegénygondozás irányítása volt. Az apostoli nemzedék eltűnésével és a tévtanítások megjelenésével a helyi egyházaknak olyan vezetési formákra volt szükségük, amelyek biztosították a tanbeli és liturgikus folytonosságot.
Az apostoli szukcesszió tana a 2. század végén különösen Lyon-i Szent Ireneusznál kapott jelentőséget. Ireneusz a gnosztikus tanítókkal szemben arra hivatkozott, hogy az apostolok tanítása a püspöki utódláson és az egyházak nyilvános hagyományán keresztül őrződött meg. Érvelésében a római egyház különleges tekintélyű tanúként jelenik meg, mert Péter és Pál apostolokhoz kötötték alapítását és hagyományát.
Klérus és laikusok
A klérus és a laikusok későbbi terminológiai megkülönböztetése fokozatosan alakult ki. Már a 2. században különbséget tettek a felszentelt vagy kijelölt szolgálattevők és a hívők közössége között, de a korai egyházban a hívők részvétele a közösségi életben, a tanúságtételben, az adományozásban és a fegyelmi ügyekben továbbra is jelentős volt. A „minden hívő papsága” és a rendelt szolgálat nem feltétlenül kizáró fogalmak: a katolikus, ortodox és több protestáns értelmezés szerint a hívők közös papi méltósága mellett már az apostoli korban létezett különleges szolgálat is.1Pt 2,5–9; Jel 1,6; 1Tim 4,14; 2Tim 1,6.
Róma tekintélye
A római egyház a 2–3. században fokozatosan különleges tekintélyre tett szert. Ennek oka a birodalmi fővárosi helyzet, Péter és Pál római vértanúságának hagyománya, a római közösség nagysága és jótékonysági tevékenysége, valamint a hitvitákban betöltött szerepe volt. Kelemen levele, Ignác rómaiakhoz írt levele, Ireneusz tanúsága és a húsvét-vita mind jelzik Róma növekvő jelentőségét, bár a későbbi pápai joghatósági fogalmakat nem szabad egyszerűen visszavetíteni a 2. századra.
A papa vagy „pápa” cím korai használata nem kizárólag Rómához kötődött; több keleti püspököt is neveztek így. A római püspökre vonatkozó kizárólagos használat későbbi fejlődés eredménye. A 2–4. században a római püspök tekintélye valós és növekvő volt, de a keleti nagy központok, különösen Alexandria és Antiochia, szintén nagy tekintéllyel rendelkeztek.
Liturgia, keresztség és eucharisztia
A vasárnapi istentisztelet
A 2. században a keresztények legfontosabb rendszeres összejövetele a hét első napjához, az Úr napjához kapcsolódott. A vasárnap jelentőségét a keresztény források elsősorban Jézus feltámadásával magyarázzák, nem pusztán a zsidóságtól való elkülönülés szándékával vagy a napkultuszhoz való igazodással. Szent Jusztinosz első apológiája szerint a keresztények vasárnap azért gyűltek össze, mert ez volt a teremtés első napja és Krisztus feltámadásának napja.
A vasárnap keresztény ünneplése tehát már Konstantin 321-es rendelete előtt is létezett. Konstantin törvénye polgári munkaszüneti szabállyá tette a „Nap tiszteletreméltó napját”, de ez nem a vasárnapi keresztény istentisztelet kezdete volt, hanem egy már régóta meglévő keresztény gyakorlat új birodalmi jogi helyzetbe kerülése.
Keresztség és katechumenátus
A keresztség a keresztény közösségbe való belépés alapvető szertartása volt. A Didakhé folyóvízben vagy más vízben végzett keresztséget említ, lehetőség szerint az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. A 2–3. században fokozatosan kialakult a katechumenátus, vagyis a keresztségre készülők oktatásának és erkölcsi felkészítésének rendszere. A katechumenátus különösen ott vált fontosabbá, ahol a kereszténység nagyobb számban fogadott be pogány hátterű megtérőket.