A Scarborough, Hartlepool és Whitby elleni rajtaütés során három kelet-angliai város, Scarborough, Hartlepool és Whitby katonai jelentőségű célpontjai ellen hajtott végre támadást 1914. december 16-án a Német Császári Haditengerészet egy nagycirkálókból (csatacirkálókból) álló hajóraja Franz Hipper tengernagy irányításával.
A rajtaütésszerű akció során számos partvédelmi üteg, gyárépület, hajógyár, kereskedelmi hajó, jelzőállomás, vasútvonal és egyéb infrastrukturális építmény semmisült vagy rongálódott meg. Ezeken kívül több mint 300 civil épület is megsérült, közte több templom és hotel is a célt tévesztett lövedékek miatt, aminek következtében 120 civil életét veszítette és csaknem 600-an megsebesültek. A támadás nagy közfelháborodást keltett Nagy-Britanniában, egyfelől a német haditengerészet ellen a civil célpontok szándékosnak vélt támadása miatt, másrészt a brit haditengerészet tehetetlensége miatt, amiért nem volt képes megakadályozni a támadást. Ez volt az első alkalom a 17. századi angol–holland háborúk óta, hogy angol katonák veszítették életüket hazai földön ellenséges harctevékenység következtében.
A támadással egy időben jelentős hadmozdulatok zajlottak a nyílt tengeren is. A rajtaütést végrehajtó egységeket a Nyílttengeri Flotta egésze kellett volna, hogy biztosítsa a Dogger-pad közelében pozíciót foglalva. A támadás napjának éjszakáján a csatahajóflottát kísérő erők azonban több alkalommal tűzharcba kerültek brit rombolókkal, amiből a német flottaparancsnok, Friedrich von Ingenohl tengernagy tévesen azt a következtetést vonta le, hogy az egész brit flotta a közelben tartózkodhat, és a császár utasításait szem előtt tartva, miszerint nem veszélyeztetheti a flotta meglétét egy, a túlerőben lévő brit flotta egészével vívandó csatával, a visszavonulás mellett döntött.
Ezzel páratlan esélyt szalasztott el Németország számára, mivel a brit hírszerzés csak a Hipper tengernagy felderítőerőinek bevetéséről szerzett előzőleg tudomást, és ezért csak 10 kapitális hadihajót küldtek ki ezek elfogására csekély kísérettel. Ingenohl így nagy túlerővel szállhatott volna velük szembe, ha folytatta volna az eredetileg kijelölt útját, és sikere esetén kiegyenlíthette volna a két szemben álló flotta közötti különbséget a kapitális hadihajók (csatahajók és csatacirkálók) terén.
Hasonlóan a britek is nagy lehetőséget szalasztottak el, mikor az angol partoktól az aknamezők közötti szűk átjárón át távozni igyekvő német hajókat kommunikációs problémák miatt nem sikerült elfogniuk, így azok szabadon térhettek haza honi kikötőikbe.
A német támadást a polgári áldozatok okán a brit propaganda a németek barbarizmusaként igyekezett tálalni, a német tengerészeket maga a brit haditengerészeti miniszter, Winston Churchill „csecsemőgyilkosoknak” (babykillers) nevezte. A brit polgári áldozatok magas számához valójában nagy mértékben járult hozzá, hogy Hartlepoolban felelőtlen módon a britek partvédelmi ütegeket helyeztek el sűrűn lakott településrészeken, közvetlenül lakóházak közelében, így azok leküzdését a polgári lakosság óhatatlanul megsínylette.
A „Remember Scarborough” (Emlékezz Scarborough-ra!) szlogennel indított toborzási kampány eredményeként a támadás utáni hetekben több ezer brit lépett be önként a fegyveres erőkhöz, megbosszulandó a történteket. Ugyanakkor az objektívebb brit lapok felhívták arra a figyelmet, hogy mind a három településnek voltak katonai fontosságú létesítményei, ami miatt a németek jogszerűen indíthattak ellenük támadást. Előzőleg pedig a brit hadihajók is intéztek hasonló támadást a megszállt Zeebrügge ellen, ahol a britek által kilőtt lövedékek is követeltek halálos áldozatokat a belga polgári lakosság körében is, ami miatt hiteltelenné vált a brit tiltakozás.
A német haditerv Az első világháború elején a Német Császári Haditengerészet (Kaiserliche Marine) északi-tengeri stratégiájának lényege abban állt, hogy igyekezett a túlerőben lévő brit flotta (Royal Navy) kisebb kötelékeit kicsalogatni a kikötőkből, és csapdát állítva nekik, megsemmisíteni őket, hogy így egyenlítsék ki az erőviszonyokat, ami után már a főerők összecsapását is vállalhatták volna. Nem sokkal korábban a yarmouthi rajtaütés során, bár csekély eredményeket értek el, de a hadművelet megmutatta az angol partok elleni gyors támadásokban rejlő lehetőségeket. Franz Hipper tengernagy, a német csatacirkálókat tömörítő I. felderítőcsoport (Aufklärungsgruppe I) parancsnoka november 16-án meggyőzte feljebbvalóját, Friedrich von Ingenohl tengernagyot, hogy a császárnál kérjen engedélyt újabb rajtaütés végrehajtására, amit II. Vilmos meg is adott. Yarmouth után arra számítottak a németek, hogy erősebb lesz a brit fellépés, és lehetőségük lesz kisebb egységeik megsemmisítésére a fő stratégiának megfelelően.
A németek esélyeit javította, hogy ezekben a hónapokban az Északi-tengeren szembenálló erők között kisebb különbség volt, mint bármikor a háború folyamán. Nagy-Britannia a háború későbbi szakaszában több hajót épített, mint Németország és ezzel tovább javított a helyzetén. Főleg a nagyobb ütközetek során döntőnek tekintett Dreadnought-típusú modern csatahajókból építettek többet. Ráadásul 1915 elejére az orosz Balti Flottának is átadták a Gangut-osztály négy dreadnought-típusú csatahajóját, ami tovább növelte az antant erejét a kapitális hadihajók terén. Ennek tekintetében a német flottának ekkor volt a legnagyobb esélye a háborúban arra, hogy kiegyenlítse a brit flottával szembeni számbeli hátrányát. (DreadnoughtProject.org)
A német információk a brit partvédelemről A támadásra az Admiralstab azt a partszakaszt szemelte ki, amelyhez a britek által aknagyanúsnak jelentett területek közötti szabad sáv vezetett, Scarborough és Hartlepool városok magasságában. A két város közötti partszakaszt számos ponton a helyi népfelkelők egységei (Territorials) védték, míg a két település erődítményei gyengének minősültek. A Hartlepool melletti Heugh-üteg két 152 mm-es és két 76 mm-es gyorstüzelő ágyúból, a Cemetery-üteg alkalmasint csak két 120 mm-es löveggel vagy tarackkal rendelkezett. A Light House-ütegről annyi volt tudható, hogy lövegállásokkal rendelkezik, de az nem volt ismert, hogy milyen lövegek vannak idetelepítve. Scarborough védelméről már a háború előtt ismert volt, hogy egy üteg védelmezi, mely hat 152 mm-es löveggel rendelkezik és további három hasonló kaliberű lövege volt elraktározva békeidőben. Scarborough-ban emellett a brit haditengerészet rendelkezett egy 1912-ben létrehozott rádióállomással, amelynek a háború kitörése után a fő feladata a német rádióforgalom megfigyelése volt. A briteknek ez volt a legnagyobb ilyen jellegű létesítményük, amely közvetlenül a városközpont mellett kapott helyet.
Whitbyről annyi volt tudott, hogy csak egy tengerészgyalogosok által kiszolgált parti őrállomása van. Értesüléseik szerint a háború kitörése óta számos partmenti erődítményt – mint pl. Plymoutht vagy Bristolt – jelentősen megerősítettek, így feltételezték, hogy a német támadásoknak jobban kitett keleti partot még ennél is nagyobb mértékben megerősítették. A németeket ebben az is megerősítette, hogy a Reuters egyik közreadott információja szerint West-Hartlepoolt a brit hatóságok törölték a kikötők azon listájáról, melyben a semleges hajók legénységének tagjai partra léphetnek.
A partok előtt több kémjelentés alapján felfegyverzett halászhajókra, jachtokra és vitorlásokra lehetett számítani, egyes kikötők előtt tengeralattjárókra és rombolókra. A yarmouthi rajtaütés után nyilvánvalónak tűnt, hogy ezek számát megnövelték. Más jelentések szerint azt sem lehetett kizárni, hogy ezeket a partvédő egységeket nehéz erők támogatják. Már október közepén érkeztek jelentések ilyenek feltűnéséről a Tyne, a Humber és a Firth of Forth vizein. Egy-két csatahajóból vagy páncélos cirkálóból és néhány rombolóból álló csoportok végeztek egy-két napos felderítőtevékenységet ezeken a területeken. Az erről szóló jelentések azonban többé-kevésbé bizonytalanok voltak.
Az aknamezők kérdése és az U 27 felderítő útja Nagy volt a bizonytalanság afelől, hogy a partszakasz mentén telepített német aknazárak megvannak-e még, illetve hogy a britek telepítettek-e itt víziaknákat a november 4-ei bejelentésüknek megfelelően. Szeptember 8-ikai holland információk szerint a Tyne torkolatától keletre hosszan elnyúlóan egy 20-30 tmf távolságra illetve az északi szélesség 53° 40’ és 54° 15’ között a partoktól 8-30 tmf hosszúságban húzódó aknazárak voltak. Ezek a megjelölések vonatkozhattak akár az augusztus 25-26-ika éjszakáján az Albatroß és a Nautilus német aknarakók által telepített aknazárakra is éppúgy, mint új brit aknamezőkre.
Ezzel szemben október végén és november elején dán és holland gőzhajók kapitányai arról számoltak be, hogy a Tyne-tól délre az egész angol partvonal mentén a 3-mérföldes sávon kívül brit aknamezők vannak és nagyon nehéz ezen a brit hatóságok által vörös bójákkal megjelölt, a 3-mérföldes határon belül lévő folyosón éjszaka vagy borult időben közlekedni, főleg úgy, hogy közben a világítótornyok többsége el van sötétítve. Német részről ezeket az információkat kétkedve fogadták, mivel a britek nyilvánvalóan nem rendelkeztek megfelelő számú aknával ilyen méretű aknamezők telepítéséhez, és nem is állhatott szándékukban a saját erőik mozgásterének korlátozása ilyen kiterjedt aknamezőkkel. Azt azonban elképzelhetőnek tartották, hogy a fontosabb megközelítési pontokon (Ansteuerungspunkte) és kikötők bejáratánál aknamezőket hozhattak létre. Más hajóskapitányok arról számoltak be, hogy a brit tájékoztatás blöff csupán, és kiváltképp a Scarborough és Hartlepool közötti területen nincsenek aknák. A hajóskapitányok benyomása a brit tájékoztatással kapcsolatban az volt, hogy ezzel is azt akarták elérni, hogy a kereskedelmi hajók minél jobban közelítsék meg a partokat, ezzel is megkönnyítve az átvizsgálásukat. Ezt erősítette meg az is, hogy svéd hajók, amelyek a hivatalosan aknamezőként megjelölt területeken áthaladva közelítették meg a Tyne-t és Hartlepoolt, nem ütköztek aknának.
bélyegkép|300px|jobbra|Az U 27 jelzésű tengeralattjáró Biztosabb információk beszerzése érdekében a flottavezetés november 21-én a flandriai partoknál már kiemelkedő felderítési tevékenységet felmutató U 27 jelű tengeralattjárót (Wegener sorhajóhadnagy) küldte ki a Scarborough és Hartlepool hivatalosan erődített városként (fortified town) megjelölt települések partvédelmének felderítésére. A csatacirkálók számára kijelölni szándékozott útvonalon kellett dél-délnyugatnak tartva megközelítenie a Whitbynél lévő világítótornyot és onnan a part mentén haladva Hartlepool, és Scarborough irányába a bójákat és az általuk jelzett aknamezőket megfigyelnie, valamint információkat gyűjtenie a várható ellenállásról. A küldetés céljáról a legénység nem tudhatott, annak legkésőbbi november 26-ai visszatérésük után is teljesen titokban kellett maradnia. Az Admiralstab vezetője a Balti-tengeren gyakorlatozó IV. és V. csatahajóraj feltűnésmentes átvezénylését szükségesnek gondolta, hogy az Elbához a visszatérő flotta elé kifuthassanak biztosításul, azonban a flottaparancsnok jóval nagyobb veszélyt látott a hadműveletre tekintettel arra, hogy az ellenség kémjei ezt az átcsoportosítást felfedezhetik, és ezáltal a britek megneszelhetik a készülő rajtaütést, ezért lemondtak ezeknek az erőknek a bevonásáról.