Eutükhész

Eutükhész, latinosan Eutyches (görögül: Εὐτυχής; kb. 378/380 – 450 után, gyakran 454 körülre teszik) Konstantinápoly környékén élő 5. századi presbiter és archimandrita volt, akinek neve az ókori krisztológia egyik legjelentősebb vitájához kapcsolódik. A nesztorianizmus határozott ellenfeleként lépett fel, de a khalkédóni egyházi hagyomány szerint ezzel ellentétes irányú túlzásba jutott: Krisztus személyének egységét úgy hangsúlyozta, hogy tanítása nem őrizte meg kellő világossággal Krisztus teljes emberségének és istenségének maradandó különbségét.Schütz Antal: Dogmatika. A katolikus hitigazságok rendszere, I. köt., Budapest: Szent István-Társulat, 1937, különösen a megtestesülésről és a monofizitizmusról szóló rész.Előd István: Katolikus dogmatika, Budapest: Szent István Társulat, 1978, 55. §.

A nevéből származó eutükhianizmus nem azonosítható egyszerűen a tágabb értelemben vett monofizitizmussal, és különösen nem azonos a mai orientális ortodox egyházak által vallott miafizitizmussal. A modern egyháztörténeti és dogmatörténeti irodalom ezért megkülönbözteti Eutükhész személyes, csak részben rekonstruálható álláspontját, a későbbi khalkédóni vitákban használt „eutükhiánus” polemikus címkét, valamint a khalkédóni zsinatot el nem fogadó, de Eutükhész tanítását elutasító keleti keresztény hagyományokat.Samuel Cohen: „Eutychianorum furor! Heresiological Comparison and the Invention of Eutychians in Leo I’s Christological Polemic”, Entangled Religions, 11/4. (2020), DOI: 10.46586/er.11.2020.9434.Siklósi István: A személy fogalma Boëthiusnál. Krisztológia és antropológia, doktori disszertáció, ELTE BTK, Budapest, 2022.

Történeti háttér

Eutükhész életéről kevés biztos adat maradt fenn. A késő ókori források szerint hosszú ideig élt szerzetesként, és mintegy harminc éven át egy Konstantinápoly melletti, jelentős szerzetesi közösség vezetője volt. A hagyomány mintegy háromszáz szerzetes fölött álló archimandritaként említi.Henry Wace – William C. Piercy (szerk.): A Dictionary of Christian Biography and Literature to the End of the Sixth Century A.D., London: John Murray, 1911, „Eutyches and Eutychianism”. A konstantinápolyi udvarral is volt kapcsolata: különösen Chrysaphius, II. Theodosius befolyásos udvari embere révén számított jelentős személynek a fővárosi egyházi és szerzetesi körökben.

Az 5. század első felében a krisztológiai viták középpontjában az állt, miként kell beszélni Jézus Krisztus istenségének és emberségének egységéről. A 431-es epheszoszi zsinat Nesztoriosz tanítását ítélte el, és Alexandriai Cirill teológiája alapján hangsúlyozta, hogy Krisztus nem két külön személy, hanem az Ige egyetlen megtestesült személye. A viták azonban nem zárultak le. Az alexandriai hagyomány Krisztus személyének egységét, az antiochiai teológiai nyelv pedig Krisztus valóságos emberségét és istenségét különböztető pontossággal kívánta megőrizni.Aloys Grillmeier: Christ in Christian Tradition, Vol. 1: From the Apostolic Age to Chalcedon (451), 2. kiad., ford. John Bowden, Atlanta: John Knox Press, 1975.John Anthony McGuckin: St. Cyril of Alexandria: The Christological Controversy, Crestwood, NY: St Vladimir’s Seminary Press, 2004.

Eutükhész önmagát a nesztorianizmus elleni küzdelem képviselőjének tekintette. A rendelkezésre álló adatok alapján nem rendszeres teológusként, hanem befolyásos szerzetesi vezetőként lépett fel, aki a krisztológiai terminológia finom megkülönböztetéseit nem mindig használta következetesen.Philip Schaff: History of the Christian Church, Vol. III: Nicene and Post-Nicene Christianity. A.D. 311–600, § 140. A későbbi vita egyik lényeges kérdése éppen az lett, hogy Eutükhész ténylegesen mit állított, és mennyiben torzították vagy élezték ki nézeteit ellenfelei.

Tanítása

Eutükhész tanítását elsősorban a 448-as konstantinápolyi zsinat jegyzőkönyveiből, ellenfelei leveleiből és későbbi dogmatikai cáfolatokból lehet rekonstruálni. Önálló, részletes teológiai műve nem maradt fenn. A neki tulajdonított legfontosabb állítás szerint Krisztus „két természetből” volt az egyesülés előtt, az egyesülés után azonban „egy természetben” áll fenn.

A khalkédóni értelmezés szerint e megfogalmazás azért volt elfogadhatatlan, mert azt a látszatot keltette, hogy Krisztus emberi természete a megtestesülés után nem maradt meg saját valóságában, hanem az isteni természet mintegy elnyelte, átalakította vagy feloldotta. Eutükhész a hagyomány szerint a konstantinápolyi vizsgálat során azt vallotta, hogy Krisztus az egyesülés előtt két természetből volt, az egyesülés után azonban csak egyből; ebből a későbbi vitákban olyan értelmezések származtak, amelyek vagy az emberség istenivé változásáról, vagy a két természet összekeveredéséből létrejövő „harmadik” valóságról beszéltek.

Fontos azonban, hogy az „elnyelés”, „összekeveredés” vagy „feloldódás” képei részben Eutükhész ellenfeleinek értelmezéséből és a későbbi tankönyvi leírásokból származnak, célszerű ezért különbséget tenni Eutükhész bizonyíthatóan fennmaradt kijelentései és az ezekből levont dogmatörténeti következtetések között. A modern kutatás arra is felhívja a figyelmet, hogy Eutükhész leveleiben a korábbi zsinatokhoz, különösen Nikaia, Konstantinápoly és Epheszosz hitvallásaihoz való hűségét hangsúlyozta, és elhatárolódott Nesztoriosztól, Apollinarisztól és más elítélt tanítóktól.

A vita teológiai tétje az volt, hogy Krisztusban miként lehet egyszerre vallani az egyetlen személyt és a teljes istenséget, illetve teljes emberséget. A khalkédóni álláspont szerint Krisztus egyetlen személyében két természet van: az isteni és az emberi természet nem válik szét két személlyé, de nem is keveredik össze, nem változik át egymásba és nem szűnik meg.

A 448-as konstantinápolyi zsinat

448 novemberében Flavianosz konstantinápolyi pátriárka helyi zsinatot tartott Konstantinápolyban. A zsinat eredetileg más egyházfegyelmi ügyekkel foglalkozott, de Dorylaeum püspöke, Euszébiosz vádat emelt Eutükhész ellen, azt állítva, hogy tanítása eltér az egyház hitétől és veszélyezteti Krisztus valóságos emberségének megvallását.

Eutükhészt többször is beidézték. Védekezésében hangsúlyozta, hogy elfogadja a korábbi zsinatokat és elutasítja Nesztorioszt. A vita döntő pontja az lett, hajlandó-e megvallani, hogy Krisztus a megtestesülés után is két természetben ismerhető meg, és hogy embersége szerint velünk egylényegű. A fennmaradt jegyzőkönyvi hagyomány szerint Eutükhész vonakodott elfogadni ezt a megfogalmazást, illetve csak kényszeredetten vagy korlátozva fogadta el Krisztus velünk való egylényegűségét embersége szerint.Richard Price – Michael Gaddis (szerk.): The Acts of the Council of Chalcedon, 3 köt., Liverpool: Liverpool University Press, 2005.

A zsinat végül elítélte Eutükhész tanítását, megfosztotta presbiteri és archimandritai tisztségétől, és kiközösítette. Eutükhész ezt követően fellebbezett: a császárhoz, I. Leó pápához és más egyházi vezetőkhöz fordult. Leó kezdetben óvatosan kezelte az ügyet; a modern kutatás szerint csak Flavianosz részletes jelentéseinek kézhezvétele után alakította ki azt az álláspontot, amelyet később a Tomus ad Flavianum, vagyis a Flavianoszhoz írt dogmatikai levél fogalmazott meg.

A második epheszoszi zsinat

II. Theodosius császár 449-ben új zsinatot hívott össze Epheszoszba. Az ülést Dioszkorosz alexandriai pátriárka, Alexandriai Cirill utóda vezette. A zsinat felülvizsgálta a 448-as konstantinápolyi döntést, Eutükhészt visszahelyezte egyházi közösségbe és tisztségébe, Flavianoszt pedig elítélte és letette.

A zsinat megítélése kezdettől vitatott volt. A khalkédóni hagyományban és Leó pápai levelezésében az ülés latrocinium, azaz „rablózsinat” néven vált ismertté. E megnevezés arra utal, hogy a khalkédóni források szerint az eljárást erőszak, nyomásgyakorlás, a pápai levél felolvasásának megakadályozása és a Flavianosz melletti védekezés elfojtása kísérte. A mai szakirodalom ugyanakkor óvatosabban fogalmaz: elismeri a zsinat súlyos eljárási problémáit, de figyelembe veszi azt is, hogy az ókori zsinatok működését általában is erős császári, helyi és pártpolitikai nyomások befolyásolták.

Flavianoszt száműzték, és röviddel ezután meghalt. A khalkédóni források halálát a zsinaton vagy az azt követő eseményekben elszenvedett bántalmazással hozták összefüggésbe; a történeti részletek megítélése a források polemikus jellege miatt körültekintést igényel.

A khalkédóni zsinat

II. Theodosius 450-ben meghalt. Utóda, Marcianus, valamint Pulkheria császárné új egyetemes zsinat összehívását támogatta. A 451-ben tartott khalkédóni zsinat megsemmisítette a második epheszoszi zsinat döntéseit, megerősítette Flavianosz rehabilitációját, elítélte Eutükhész tanítását, és letette Dioszkoroszt is.

A zsinat dogmatikai határozata a krisztológiai viták klasszikus megfogalmazásává vált. A khalkédóni formula szerint Jézus Krisztus „teljes az istenségben és teljes az emberségben, igaz Isten és igaz ember, eszes lélekkel és testtel”, istensége szerint az Atyával egylényegű, embersége szerint pedig velünk egylényegű. Ugyanazt az egy Krisztust „két természetben” kell vallani, „össze nem elegyítve, változhatatlanul, meg nem osztva és szétválaszthatatlanul”, úgy, hogy az egyesülés nem szünteti meg a természetek különbségét, hanem mindkét természet sajátossága megmarad egy személyben és egy hüposztasziszban.Heinrich Denzinger – Adolf Schönmetzer: Enchiridion Symbolorum, 35. kiad., Freiburg: Herder, 1973, DS 301–302.

A négy tagadó határozószó – összeelegyítés nélkül, változás nélkül, megosztás nélkül, szétválasztás nélkül – egyszerre irányult a két nagy szélsőség ellen. A „megosztás” és „szétválasztás” kizárása a nesztoriánusnak tekintett kettősséget utasította el, az „összeelegyítés” és „változás” kizárása pedig az Eutükhész nevéhez kötött egytermészetű értelmezést.John Meyendorff: Imperial Unity and Christian Divisions: The Church 450–680 AD, Crestwood, NY: St Vladimir’s Seminary Press, 1989.

Későbbi sorsa

Eutükhész a khalkédóni zsinat után száműzetésbe került. További életéről kevés adat maradt fenn; halálát rendszerint a 450-es évek közepére, gyakran 454 körülre teszik. Nem tudni, hogy önálló, szervezett követői közösséget hozott volna létre. A későbbi „eutükhiánus” megnevezés ezért nem feltétlenül egy valóságos, intézményesen elkülönült csoportot jelöl, hanem sok esetben a khalkédóni polemikus nyelv részeként működött.

A vita hatása azonban jelentős volt. Eutükhész ügye hozzájárult ahhoz, hogy a krisztológiai viták a 451-es zsinaton új dogmatikai formulához vezessenek, majd a khalkédóni és nem khalkédóni közösségek közötti tartós egyházi szakadás egyik történeti tényezőjévé váljanak. A szakadás különösen Egyiptomban, Szíriában, Örményországban és a birodalom keleti vidékein járt tartós következményekkel.

Megítélése és hatástörténete

Eutükhianizmus, monofizitizmus és miafizitizmus

A régebbi szakirodalom gyakran tág értelemben használta a „monofizita” kifejezést, és ezzel sokszor egy kalap alá vette Eutükhész tanítását, Dioszkorosz alexandriai álláspontját, Antiochiai Szevérosz későbbi teológiáját, valamint a mai orientális ortodox egyházak hagyományát. A mai tudományos és ökumenikus szóhasználat ennél differenciáltabb. Szűk értelemben az eutükhianizmus azt az álláspontot jelöli, amely Krisztus emberi természetének megmaradását nem tudja kielégítően megvallani. Ezzel szemben a miafizita hagyomány Krisztus egy megtestesült természetéről beszél, de saját értelmezése szerint nem tagadja sem teljes istenségét, sem teljes emberségét.

A kopt ortodox egyház, a szír ortodox egyház, az örmény apostoli egyház és más orientális ortodox közösségek nem tekintik magukat Eutükhész követőinek, és hagyományosan elutasítják azt a felfogást, amely Krisztus emberségét az istenségben feloldaná vagy azzal összekeverné. Ezért pontatlan volna e közösségeket egyszerűen „eutükhiánusnak” nevezni.

Boëthius értelmezése