III. Sándor (Siena, 1105 körül – Civita Castellana, 1181. augusztus 30.) uralkodói néven lépett fel a történelem 170. pápája. Sándor vitathatatlanul a 12. század legkiemelkedőbb és az egyháztörténelem egyik legjelentősebb pápaegyénisége. III. Sándor számos „rekordot” tart: az I. Adorján (772–795) és VI. Pius (1775–1799) közötti ezer esztendő során ő viselte a leghosszabb ideig a pápai hivatalt (22 év). Dekretáliái jelentősebben járultak hozzá a kánonjog fejlődéséhez, mint bármely más pápáé. Az ő pontifikátusa alatt lépett fel a legtöbb ellenpápa (szám szerint négy). Végül, de nem utolsósorban ő vívta a leghosszabb, legintenzívebb és talán legtöbb áldozatot követelő harcot a világi hatalommal. Legkiemelkedőbb kortársainak nagy részével (Abélard, I. Frigyes, Becket, II. Henrik, VII. Lajos, I. Mánuel, Bánfi Lukács stb.) közvetlen kapcsolatot ápolt.
III. Sándor előélete, trónra lépése Sienától Rómáig
III. Sándor pápa életének mintegy első félszáz évéről igen kevés forrással rendelkezünk. Az elérhető dokumentumok zöme egytől egyig Boso bíboros (†1178) pápai történetíró Annales Romani című művére hivatkozik. Eszerint a pápa, eredeti nevén Rolando Bandinelli, egy feltörekvő polgári családban született Sienában, 1105 körül. Tanulmányait Párizsban és Bolognában végezte. Párizs a filozófiai alapozású teológiaoktatásnak volt a fellegvára, Bologna pedig a jog művelésében volt korának legelismertebb központja, amelyek közül elsőként a francia fővárosban tanult. Párizsban állítólag Petrus Lombardus (1100–1164) kurzustársa és nagy valószínűséggel Pierre Abélard tanítványa volt.
Bandinelli, miután befejezte tanulmányait, páviai kanonok, majd a jogtudományok professzora lesz Bolognában. Feltehetően itt írta szövegmagyarázatát Gratianus Decretumához és Sententiae című saját művét.
1153-ban III. Jenő pápa nevezte ki a Szent Márk-templom címzetes bíboros-presbiterévé és pápai kancellárrá. A beneventói konkordátum egyik tárgyaló fele és megalkotója volt.
Diplomáciai kiküldetés
Rolando Bandinelli bíborosként a 12. század közepétől a Szentszék legbefolyásosabb főpapjainak egyike lett. Nevének szélesebb körű ismertségét a besançoni birodalmi gyűlésen alapozta meg. Miután sikerült megkötni a beneventói konkordátumot, IV. Adorján Bandinelli vezetésével 1157 októberében követeket menesztett a burgundiai Besançonba, hogy a birodalom honatyáit értesítse a kúria és a normannok békekötéséről. Adorján a delegációt egy pápai levéllel is ellátta. A levélben Eszkillusz, a dániai Lund érsekének (1138–1181) fogvatartása ellen tiltakozott az egyházfő. A dán főpapot azért vetették fogságba, mert bele akart avatkozni a birodalom északi tartományainak egyházi ügyeibe. Eszkillusz éppen Rómából tartott hazafelé, amikor Diedenhofen mellett elfogták. A pápai levélben IV. Adorján erélyesen hangsúlyozta, hogy Frigyes a koronát csupán benefíciumként birtokolja, és ha további jótéteményeket óhajt a Szentszéktől, akkor engedje szabadon a lundi érseket.
A latin nyelvű levelet Rainald von Dassell kancellár (†1167) fordította le németre, fölöttébb pontatlanul, mert az irományban többször is használt benefícium szót hűbérként értelmezte. Hogy a kancellár szándékosan követte-e el ezt az „apró” malőrt, vagy csupán a latintudása volt erősen kezdetleges, arról az egyháztörténeti szerzők sincsenek egységes véleményen, de a benefitia (jótétemény) és a homagium (hűségeskü) szavak nagyon nehezen keverhetők össze, tehát messze nem alaptalan az az elgondolás, hogy Dassell célja az volt, hogy nézeteltérést okozzon a pápa és a császár között. A levél felolvasása után hatalmas vita robbant ki, melynek vezéralakja egyházi oldalról Bandinelli, birodalmi részről pedig Dassell volt. A leendő III. Sándor pápát, aki harciasan, de mégis lelkiismeretesen védte az egyház érdekeit, ekkor ismerte meg a német uralkodói elit. A vita olyannyira kiéleződött, hogy semmiféle egyezség sem született, Bandinellit pedig társaival együtt hazaküldték. Frigyes császár tehát nyíltan a pápaság ellen fordult, ami tagadhatatlanul nagy bátorságra, de forrófejűségre is vall. Helyzete annyiból volt kecsegtetőbb, mint annak idején IV. Henriké, hogy fejedelmei szinte egy emberként mögé álltak. Bandinelli bíboros önhibáján kívül kudarcot vallott, de bátor besançoni fellépése megalapozta tekintélyét Európa-szerte.
1158-ban a pápa és a császár Augsburgban békét kötöttek, de az nem bizonyult másnak, mint rövid fegyverszünetnek, mert a roncagliai mezőn 1158 végén megtartott tanácskozáson Barbarossa felújította a császári jogokat, alkalmazta az invesztitúrát, és csúnyán semmibe vette a lombard városok kiváltságait. A császár kiközösítését kimondó bulla már elkészülőben volt, amikor IV. Adorján 1159. szeptember 1-jén elhunyt.
Szent Péter trónja tehát akkor ürült meg, amikor az egyház és a császárság viszonya régen nem látott mélypontra jutott. Rendkívül kényes, és fenyegető nemzetközi helyzetben kellett sorra kerülnie az 1159. évi konklávénak, mely a kúria akkori legjelentősebb bíborosát, az éles eszű jogászt és kancellárt, Adorján pápa régi bizalmasát, Rolando Bandinellit választotta Róma püspökévé.
Az 1159-es kettős pápaválasztás
Az előzményekből sejthető, hogy a pápa megválasztásakor a bíborosok között is nagy lehetett a feszültség. A konklávé sürgősségében minden választásra jogosult egyet értett, így az Adorján pápa halála után néhány nappal le is zajlott. Meglepő módon a forrásként felhasznált művek szerzői (Battista Mondin, Harald Zimmermann, Gergely Jenő, Török József, Szántó Konrád, Chobot Ferenc stb.) egyáltalán nem jelölik meg a konklávé helyszínét. Egyedül Bodri Ferenc könyve utal arra, hogy a nagyon is jelentékeny 1159. évi pápaválasztásra Anagniban került sor.
A konklávé 1159. szeptember 7-én ment végbe. A szavazati joggal rendelkező húsz bíboros közül 14-en adták le voksukat Bandinelli kardinálisra, míg a fennmaradó hat főpap Ottaviano de Monticellót választotta egyházfővé. Hogy a bíborosok képtelenek voltak az egyhangú döntésre, az a testület belső megosztottságának tudható be, ami nem volt más, mint a római pápapárti (guelf) és császárpárti (ghibellin) nemesi pártok kollégiumon belüli leképződése. Nagyjából ugyanaz eshetett meg, mint 1130-ban, II. Ince pápa megválasztásakor, csak ezúttal sokkal kényesebb politikai légkörben. Állítólag amikor Bandinelli immár III. Sándorként éppen a bíborosok hódolatát fogadta, az ellenpárt, egyúttal a császárság jelöltje, Monticello bíboros-diakónus erőszakosan leszedte róla a pápai jelvényeket és a bíborpalástot, és gyorsan magára aggatta őket. A tettlegességig fajuló légkör diktálta nagy sietség miatt állítólag a palástot kifordítva öltötte magára, mire a helyiségben nagy hahotázás támadt. Az ellenpápa a IV. Viktor nevet vette fel. Az itáliai közhangulatnak köszönhetően egyik pápa sem tudott Rómában tábort ütni, így III. Sándort – a kétségkívül törvényes pápát – és kíséretét a Frangipani család párthívei az egyházi állam déli csücskében található Nimfa kastélyába vitték. Itt került sor a pápa felszentelésére és trónra emelésére, az erre jogosult ostiai bíboros-érsek közreműködésével. Ezzel egyidejűleg történt IV. Viktor pápává „avatása” is, a farfai apátságban, mindössze egy bíboros és néhány német püspök jelenlétében. Ezzel a skizma kezdetét vette.
Röviddel beiktatása után – immár Terracinából – Sándor pápa levelet intézett az éppen Lombardia földjén hadakozó Barbarossa Frigyeshez, hogy értesítse a kialakult helyzetről. A császár úgy gondolta, hogy szakadás esetén az ő hatáskörébe tartozik az egység helyreállításának keresztülvitele, ezért 1160 februárjában zsinatot hívott össze Páviába, melyre mindkét pápát maga elé idézte, mint Bandinelli és Monticello bíborosokat. III. Sándor azonban szilárdan ellenszegült az uralkodónak, és megüzente neki, hogy világi ember nem hívhat össze zsinatot, és nem vethet legitim pápát világi ítélőszék bíráskodása alá. Ekkor vette kezdetét az egyház és az állam második nagyszabású összeütközése (VII. Gergely és IV. Henrik után). A közel húsz évig elhúzódó, tisztán politikai jellegű küzdelem célkeresztjében az egyetemes hatalom megszerzése állt. A császár célja az volt, hogy birodalmát visszahelyezze a konstantini és a Nagy Károly-i idők ragyogásába. Ennek eléréséhez viszont vissza kellett szereznie a gregorián reformok folyamán elvesztett uralkodói jogokat és pozíciókat.
A páviai zsinat a meghirdetett időpontban összeült, de Sándor pápa természetesen távol maradt. Frigyes és a befolyása alatt álló zsinati atyák – többségében német főpapok, kiknek fülében a besançoni gyűlés óta a Bandinelli név igencsak negatívan csengett – IV. Viktort kiáltották ki legitim pápának, Sándort pedig Rolando kancellár néven kiátkozták. A kiközösítésre kiközösítés volt a válasz, ami a császárra és az ellenpápára irányult. A páviai zsinat törvényességét egyébként Európa-szerte megkérdőjelezték. 1160 őszén a többi ország képviselői Toulouse-ban tartottak zsinatot, ahol III. Sándort erősítették meg. Kialakultak tehát a frontvonalak. IV. Viktor jórészt csak a birodalomra támaszkodhatott, III. Sándor azonban magáénak vallhatta a franciák, az angolok, és a spanyolok támogatását. Érdemes megjegyezni, hogy egy 1160. február 12-én kelt páviai dokumentum szerint Magyarország akkor még Frigyes táborát erősítette, egy évvel később azonban, vélhetően a toulouse-i határozatok és Lukács esztergomi érsek (1158-1181) hatására, immár Sándor pápa táborában jelent meg.
III. Sándor és Barbarossa Frigyes viszálya III. Sándor Franciaországban Az 1160-as évek elején, amikor az imperium et sacerdotium konfliktusa kezdett kiszélesedni a Sándor-párti lombard városok és a német hódítók háborújává, a császár, illetve a pápa mögött felsorakozó politikai erők határozott körvonalat vettek fel. 1161-ben III. Sándor egy rövid időt székvárosában tölthetett, de nemsokára ismét el kellett hagynia Rómát, és újra Terracinába utazott. Mikor északon egyre nyilvánvalóbbá vált Barbarossa katonai fölénye, az egyházfő úgy döntött, hogy egy darabig a békésebb Franciaországba teszi át székhelyét. Az áttelepüléshez szükséges hajókat a normannok biztosították számára. Az átköltözés azonban nem ment zökkenőmentesen, mert az indulás előtt egy tomboló vihar tönkretette a flottát, így a főpapok csak 1161/1162 telén – Genova és Montpellier érintésével – utazhattak át Franciaországba. Mikor a pápa kikötött, hatalmas ünneplő tömeg fogadta. Nemzetközi tekintélyének elvitathatatlan voltát fényesen bizonyítja az a mozzanat, hogy megérkezésekor egy muzulmán követ is térdet hajtott előtte.
Miközben Sándor diadalmenetben bevonult VII. Lajos országába, az itáliai helyzet katasztrofálissá vált, ugyanis I. Frigyes 1162-ben megtámadta a lombard ellenállás tűzfészkének számító Milánót. Seregei kifosztották a várost, lerombolták védőfalait, megszüntették az önkormányzatot. A földdel egyenlővé tett nagyváros helyén négy kis falut alapítottak. Az aggasztó események hatására 1162-ben egész Lombardia kénytelen volt behódolni a császár előtt. Ezzel párhuzamosan VII. Lajos francia király királytalálkozót hirdetett meg a Saône folyó partjára. Ennek célja az volt, hogy a két uralkodó (Lajos, Frigyes) és a két pápa együttes részvételével számolják fel a szakadást. Az ötlet ellen Sándor pápa hevesen tiltakozott, Barbarossa pedig finoman Lajos király értésére adta, hogy nem tartja valami sokra békeközvetítő képességeit. A találkozó tehát több okból is meghiúsult.
Időközben az éppen francia földön tartózkodó II. Henrik angol király, aki ekkor már komoly vitát folytatott Thomas Beckettel, tiszteletét tette a pápánál a déols-i kolostorban. A fényes körülmények között tartott találkozón Henrik nagyvonalúan kifejezte Sándor pápa iránti hűségét, és még a lábcsóktól sem riadt vissza.