Új-Zéland gazdasága a világ élvonalába tartozó fejlett piacgazdaság. 2015-ben az egy főre jutó GDP vásárlóerő-paritáson számolva USD volt. Az ország gazdasága rendkívüli mértékben nyitott, globalizált, erősen függ a nemzetközi konjunktúra alakulásától. Fő külkereskedelmi partnerei Kína, Ausztrália, az Egyesült Államok és Japán. A korábban mezőgazdasági jellegű ország a 20. század második felére erősen diverzifikált gazdaságot épített ki, a szolgáltatások aránya a GDP-ben 2015-re elérte a 69,4%-ot, az iparé 26,3%, a mezőgazdaságé 4,3% volt. Az exportban ennek ellenére még mindig döntő szerepet játszanak a nyersanyagok és az elsődlegesen feldolgozott termékek. A fő feldolgozóipari ágazatok az alumíniumtermelés (a bőségesen rendelkezésre álló vízenergiára alapozva), az élelmiszer-feldolgozás, a fémmegmunkálás, a fa- és papíripar. A bányászat, feldolgozóipar, elektromosenergia-termelés, a gáz- víz- és szemétszállítási szolgáltatások együttesen a GDP 16,5%-át tették ki 2011-ben.
Új-Zéland valutája az új-zélandi dollár, jele $, rövidítése NZD; ez a valutája a szigetországon kívül öt másik, lazábban Új-Zélandhoz kapcsolódó csendes-óceáni területnek is (Cook-szigetek, Niue, Ross antarktiszi terület, Tokelau-szigetek, és a Brit tengerentúli területekhez tartozó Pitcairn-szigetek). Az NZD a 10. legforgalmazottabb valuta a világon. [pg.10 of PDF] Az új-zélandi tőzsdén (New Zealand Exchange, NZX) 2014 novemberében 258 különféle értékpapír forgott összesen 94,1 milliárd NZD értékben.
Gazdaságtörténet Az európaiak előtt A maorik új-zélandi letelepedésük után körülbelül a 15. századra alakították ki gazdálkodási rendszerüket. Az egy főre jutó termelésük általában fedezte a mindennapi szükségleteket, jelentős gazdasági fejlődésre nem került sor, az egy főre jutó termelés nemigen növekedett. A természeti csapások, szárazság, hurrikánok, áradások, vulkánkitörések, földrengések hosszú időre visszavetették egy-egy körzet életszínvonalát. A 18. században – részben már európai fegyverekkel – jelentős törzsi háborúkat vívtak, amik a súlyos emberi veszteségek mellett óriási energiákat kötöttek le, például országszerte erődített falvakat hoztak létre.
Az európai letelepedés és gyarmatosítás előtt a maorik által folytatott naturálgazdálkodás alapegysége a hapu vagy klán, a törzs kisebb alkotórésze volt. A hapu alapvetően önellátó gazdálkodást folytatott. A csoporton belül volt munkamegosztás, a hapuk között azonban nem volt kereskedelem, legfeljebb ajándék-csere. A születéskor várható életkor és az életszínvonal nem volt alacsonyabb, mint a korabeli Európában. A létszükségleti cikkek megtermelése után sok szabadidejük maradt, aminek egy részét kézműipari cikkek, fafaragások létrehozására fordították. A természeti környezetre eleinte egyáltalán nem voltak tekintettel, vadászatuk miatt számos állatfaj kipusztult.
A 19. század első fele Az 1790-es évektől kezdve a környező vizeken rendszeresen megjelentek a brit, francia és amerikai bálnavadászok és kereskedők, akik európai árukat, fémeszközöket, fegyvereket kínáltak a bennszülötteknek élelmiszerért, vízért, fáért, az új-zélandi lennek nevezett textilnövényből készült termékekért valamint szexuális szolgáltatásokért cserébe. A rendezetlen, törvénytelen kereskedelem, az ezzel járó összecsapások, valamint a New Zealand Company betelepítési tervei nyomán vált szükségessé a waitangi szerződés megkötése (1840), ami Új-Zélandot hivatalosan is gyarmattá tette. A telepesek ez után is nagyrészt a maoriktól szerezték be élelemszükségletüket. Egyes neves európai telepesek benősültek a maori törzsfőnökök családjába, és közös kereskedelmi vállalkozásokat hoztak létre. Az 1850-es években önálló maori vállalkozások is kialakultak, amelyek az európaiak szükségleteire termeltek és szállítottak mezőgazdasági terményeket. Az 1860-as évektől azonban a bevándorlók fokozatosan önellátóvá lettek, egyúttal a földek nagy részét így vagy úgy a maguk kezelésébe vették. Környezeti károk is keletkeztek, egyes termőföldek kimerültek, bizonyos halfajok visszaszorultak.
Az európai telepesek kezdetben jellemzően a természeti erőforrásokat kizsákmányoló gazdálkodást folytattak. A fókákat és bálnákat csaknem kipusztulásokig vadászták, az erdőket irtották, különféle bányákat nyitottak. Az egyes természeti erőforrások kitermelése azonban jellemzően gyorsan lezajlott. Az arany felfedezése vezetett a rövid, de intenzív otagói aranylázhoz 1861-ben. Ennek nyomán lett Dunedin néhány évtizedre az ország leggazdagabb városa.
Az első európai települések általában a telepesek által magukkal hozott tőkéből és eszközökből épültek fel. Fenntartásukhoz azonban szükség volt tartós források megteremtésére. A legsikeresebb ilyen ágazat hamarosan a juhtenyésztés lett, és ez is maradt hosszú időn keresztül.
A korai állattenyésztő gazdálkodás Először az Északi-sziget délnyugati részén, a Wairarapa földrajzi régióban kezdték el a juhok tömeges tenyésztését, de hamarosan, a közlekedési lehetőségek fejlődésének függvényében, az egész országban elterjedt. Az ehhez szükséges földet a maoriktól vették el vagy bérelték. Az 1850-es évek közepére a juhok száma elérte az egy milliót, az 1870-es évek elejére a tíz milliót. (Az abszolút csúcsot az 1980-as évek elején érték el 70 milliós állománnyal.) A gyapjú lett a legfontosabb exportcikk, eleinte csak Wellington kikötőjéből szállították külföldre, amit korábban a bálnavadászok használtak, de az a forrás kimerült.. A hús- és tejtermékeket hűtés nélkül csak Ausztráliáig tudták szállítani. A felesleges birkahúst és faggyút felfőzték és gyertyát, szappant készítettek belőle.
William Ball Sutch új-zélandi közgazdász szerint az egész ország gazdaság a „fű feldolgozására” alapult, azaz az 1861-es aranyláz rövid kivételével a legeltetésből származó gyapjú, hús és tejtermékek tették ki az export túlnyomó részét az 1850-es évektől egészen az 1970-es évekig, a mikor megindult a diverzifikálódás.
Fellendülés és válság Az 1870-es években idején gyors fejlődésnek indult a szigetország infrastruktúrája. Julius Vogel korabeli miniszterelnök a „Déli tengerek Britanniáját” akarta létrehozni itt. Állami hitelekből nagyszabású út-, vasút- és hídépítések, távíró-beruházások kezdődtek. Az anyaországi City of Glasgow Bank látványos összeomlása azonban 1878-ban a hitelek beszűküléséhez és a gazdasági aktivitás visszaeséséhez vezetett. 1882-ben azonban megkezdődött a hűtőhajók alkalmazása az exportban, ami a hús és a tejtermékek Nagy-Britanniába irányuló exportjának fokozatos növekedését eredményezte. A fagyasztás technikája az egész új-zélandi gazdaságot átalakította, de egyben a korábbiaknál is szorosabb láncolta a gyarmatot az Egyesült Királysághoz. A mezőgazdaság gyorsan fejlődött, egyre több földet vontak művelésbe. A 19. században a Déli-sziget gazdasága volt az erősebb, de a századfordulótól a tejtermelésnek szintén a hűtés által lehetővé tett fejlődésével nőtt a gyapjútermelésre kevésbé alkalmas Északi-sziget fontossága. Az 1890-es évektől egészen 1920-ig a gazdaságot szinte töretlen fellendülés jellemezte, amit a liberális kormányzat miatt „Liberal Boomnak” neveztek.
Az első világháború utáni visszaesést lassú fejlődés követte, amit aztán az 1929-33-as nagy gazdasági világválság szakított meg. Ekkor a külföldi hitelfelvételi lehetőségek elapadtak, az exportpiacok bezárultak. A GDP 25%-kal csökkent, a munkanélküliség 20%-osra nőtt. Azon keveseknek azonban, akiknek volt vagyonuk illetve biztos állásuk, tovább növekedett az életszínvonala az általános olcsóság és a technikai fejlődés eredményeképpen. Ekkoriban terjedtek el az elektromos vízmelegítők és kályhák.
A kormányzat még belső hitelezéssel sem tudta enyhíteni a nehézségeket, mivel az ország pénzügyeit egészen 1934-ig, az ország központi bankja, a Reserve Bank of New Zealand megalapításáig Londonból irányították. Addig a helyi valutát, az új-zélandi fontot magánbankok bocsátották ki, árfolyamát pedig a brit font sterlinghez kötötték. Az önálló központi bank létrehozása lehetővé tette az új-zélandi kormány számára, hogy saját monetáris politikát folytathasson.
Iparosítás és gazdaságpolitika a 20. század második felében A gazdasági világválság megmutatta, hogy Új-Zéland a néhány mezőgazdasági exporttermékre korlátozódó kínálatával, gazdasági kapcsolatainak szinte kizárólag Nagy-Britanniára koncentrálódásával különösen érzékeny a kedvezőtlen külső hatásokra. A 20. század közepére a mezőgazdasági termékek (főleg a gyapjú, tejtermékek és hús) tették ki az új-zélandi export 90%-át és ebből 65% Nagy-Britanniába került. A biztos brit piac, garantált áraival, lehetővé tette, hogy Új-Zéland magas vámot vessen ki a más országokból importált termékekre. Ez elősegítette az új-zélandi feldolgozóipar fejlődését.
1955-ben azonban Nagy-Britannia megszüntette az új-zélandi termékekre biztosított garantált árak rendszerét. Az intézkedés nyomán az új-zélandi életszínvonal visszaesett.
Nagy-Britannia fokozatosan a Közös Piac felé fordult, bár első tagsági kérelmét Franciaország 1961-ben blokkolta. A Keith Holyoake miniszterelnök vezette új-zélandi kormány azonban időszerűnek látta, hogy diverzifikálja az ország külkereskedelmi kapcsolatait. Ennek jegyében 1965-ben aláírták első szabadkereskedelmi egyezményüket Ausztráliával „Closer Economic Relations” (CER) néven. Új diplomáciai és kereskedelmi képviseleteket nyitottak Hongkongban, Jakartában, Saigonban, Los Angelesben és San Franciscóbanban. A brit közös piaci csatlakozási tárgyalások előrehaladtával Jack Marshall miniszterelnök-helyettes, majd miniszterelnök vezetésével kidolgozták a Nagy-Britannia és Új-Zéland közötti úgynevezett „luxemburgi egyezményt” a kétoldalú gazdasági kapcsolatoknak az új körülmények közötti alakításáról. A gazdasági kapcsolatok súlyának eltolódásával 1967-ben az ország új pénznemet vezetett be, az új-zélandi dollárt, aminek árfolyamát már az ausztrál dollárhoz kötötték.
Nagy-Britannia 1973. január 1-jén lett a Közös Piac teljes jogú tagja, és ezzel a korábbi kereskedelmi egyezményei Új-Zélanddal érvényüket vesztették, kivéve a luxemburgi egyezményt, amit már a Közös Piac szabályainak megfelelően hoztak létre. Az év végére Új-Zéland exportjának már csak 26,8%-a irányult az Egyesült Királyságba. Ezt a változást az életszínvonal is megsínylette. Míg 1953-ban az új-zélandi életszínvonal a harmadik legmagasabb volt a világon, 1978-ra a 22. helyre esett vissza.
Norman Kirk miniszterelnök kormánya folytatta az ország külkereskedelmének diverzifikálását, különös tekintettel Délkelet-Ázsiára. Az 1973-as, majd az 1979-es olajválság különösen súlyosan érintette az országot, elsősorban a nagy távolságok miatti magas szállítási költségek miatt. Rob Muldoon, Új-Zéland 1975 és 1984 közötti miniszterelnöke a válságokra válaszul Think Big (kb. „gondolkodjunk merészen”) néven új gazdasági stratégiát dolgozott ki. Az ország jelentős földgázkészleteire támaszkodva iparfejlesztési terveket kezdeményezett, például a műtrágyagyártás területén. Az ugyancsak bőségesen rendelkezésre álló villamos energia révén is igyekezett csökkenteni az ország kőolajfüggőségét; ekkor villamosították az Északi-sziget fő vasútvonalát (North Island Main Trunk). Újabb vízerőművet építettek a Clutha folyón, kibővítették a Glenbrook mellett acélművet. Tovább növelték a bőségesen rendelkezésre álló elektromos energia hasznosítására 1971-ben megnyitott Tiwai Point alumíniumolvasztót.