Benai Amalricus

Benai Amalricus vagy Benai Amalrik (franciául Amaury de Bène, Amaury de Chartres; latinul 'Amalricus de Bena', Almaricus, Amauricus; 12. század közepe – Párizs, 1205/1206 körül) középkori francia klerikus, filozófiai és teológiai tanár, akinek nevéhez az amalrikánusok néven ismert 13. század eleji párizsi vallási-teológiai mozgalmat kapcsolják. A Párizsi Egyetem környezetében működött, és híres dialektikai mesterként tartották számon.New Catholic Encyclopedia, 2. kiadás, 1. köt., „Amalric of Bène” és „Amalricians”, Thomson Gale, Detroit, 2003, 329.

Amalrik saját tanítása csak töredékesen és főként ellenfelei, valamint az őt és tanítványait elítélő források közvetítésével ismert. Nem maradt fenn tőle hiteles mű. A neki tulajdonított tételeket ezért meg kell különböztetni azoktól a radikálisabb nézetektől, amelyeket az 1210-ben elítélt amalrikánusok vallottak vagy amelyeket az eljárás forrásai nekik tulajdonítottak.Paolo Lucentini (szerk.): Garnerii de Rupeforti Contra Amaurianos. Corpus Christianorum. Continuatio Mediaevalis 232. Brepols, Turnhout, 2010, XXXII–LI.; 49–90. Tanait a kortárs egyházi és egyetemi környezet panteisztikus vagy panteizmushoz közeli tévedésként értelmezte, különösen azért, mert Isten és a teremtmények különbségét látszott elmosni.

Az amalrikánusokat az 1210-es párizsi egyházi eljárásban ítélték el. A mozgalom vezetői közül tízet kivégeztek, négyet életfogytiglani fogságra ítéltek; az egyszerűbb, megtévesztettnek tartott követőket a források szerint nem büntették ilyen súlyosan.Johannes M. M. H. Thijssen: „Master Amalric and the Amalricians: Inquisitorial Procedure and the Suppression of Heresy at the University of Paris”. Speculum, 71/1, 1996, 43–65. Amalrikot halála után posztumusz is elítélték: maradványait exhumálták, és a források szerint megszenteletlen földbe helyezték, illetve egyes későbbi beszámolók szerint elégették. Tanait a IV. lateráni zsinat 1215-ben ismét elítélte.John Joseph A’Becket: „Amalricians”. In: The Catholic Encyclopedia, 1. köt., Robert Appleton Company, New York, 1907.

Neve és azonosítása

A magyar szakirodalomban és lexikonokban neve több alakban is előfordul: Benai Amalrik, Benai Amalricus, Amaury de Bène, Amaury de Chartres, illetve latinul Amalricus de Bena. A „Bena”, „Bène” vagy „Bennes” elnevezés szülőhelyére utal, amelyet a források Chartres vidékére helyeznek. A „de Chartres” névváltozat valószínűleg tágabb származási vagy iskolai környezetére utal.

A „panteista filozófus” vagy „szektaalapító” megjelölés csak óvatosan használható rá. A panteizmus szó modern eredetű, és a 13. századi szerzők nem ilyen önmegjelöléssel éltek. Amalrik esetében pontosabb „panteisztikusnak értelmezett” vagy „monisztikus-immanentista” tételekről beszélni. Az is bizonytalan, hogy életében maga szervezett-e külön csoportot; biztosabban csak az állítható, hogy halála után tanítványait és követőit Amalrik nevéhez kötötték, és ő lett az amalrikánusok névadója vagy inspiráló alakja.Ludwig Hödl: „Amalrich von Bena / Amalrikaner”. In: Theologische Realenzyklopädie, 2. köt., De Gruyter, Berlin, 1978, 349–356.

Élete

Amalrik életéről kevés biztos adat maradt fenn. Feltehetően a 12. század közepén született Bène vagy Bennes faluban, Chartres környékén. Első képzését valószínűleg Chartres vidékén vagy annak iskolai környezetében kapta, majd Párizsban tanult tovább. A Párizsi Egyetemen megszerezte a magister artium fokozatot, amely feljogosította a hét szabad művészet oktatására.

Tanárként főleg a dialektika és a logikai érvelés területén szerzett hírnevet. A kortárs és közeli források szerint nagy hatású mester volt, aki sok hallgatót vonzott. Valószínűleg klerikus volt, és teológiai kérdésekkel is foglalkozott, de úgy tűnik, elsősorban a szabad művészetek fakultásának környezetében működött. Egyes források szerint II. Fülöp Ágost francia király fiának, a későbbi VIII. Lajosnak nevelésében is szerepet kapott; e kapcsolat pontos jellege és időtartama azonban bizonytalan.

A kortárs Guillelmus Brito szerint Amalrik már életében konfliktusba került a párizsi teológusokkal. A beszámoló szerint nézeteit elítélték, ő Rómába fellebbezett III. Incéhez, majd visszatérése után visszavonásra kényszerült. A történet hitelessége a kutatásban vitatott. Ludwig Hödl kételyeket fogalmazott meg, mert más források nem beszélnek Amalrik életében történt hivatalos egyházi fellépésről. Johannes M. M. H. Thijssen és Paolo Lucentini viszont megbízhatónak tartják a hagyományt, és a párizsi egyetemi tanfegyelmi eljárások egyik korai példáját látják benne.

Amalrik 1205 vagy 1206 körül halt meg Párizsban. Későbbi beszámolók szerint halálát a kényszerű visszavonás miatti megrendülés siettette, de ez inkább elbeszélő hagyomány, mint biztos életrajzi adat.

Amalriknak tulajdonított tanítások

Amalriktól nem maradt fenn hiteles írás. Tanításai az elítélő iratokból, az amalrikánusok elleni vitairatokból, krónikás beszámolókból és későbbi teológiai összefoglalókból rekonstruálhatók. Ezért a neki tulajdonított tételek értelmezése óvatosságot igényel.

A szakirodalom alapján viszonylagos biztonsággal három fő tételt szoktak Amalrikhoz kapcsolni:

hogy minden létező egy, mert ami van, az Isten: omnia unum, quia quidquid est, est Deus; hogy minden kereszténynek hinnie kell: Krisztus testének tagja, és e hit szükséges az üdvösséghez; hogy aki Isten szeretetében marad, annak a bűn nem számíttatik be ugyanúgy, mint annak, aki nem ebben a szeretetben él.

Az első tétel alapján Amalrikot a középkori panteisztikus vagy panteizmushoz közelítő gondolkodás egyik alakjaként szokták tárgyalni. A tétel azonban nem maradt fenn Amalrik saját megfogalmazásában, és az sem egyértelmű, hogy pontosan miként értette Isten és a teremtmények viszonyát. A későbbi amalrikánusok radikálisabb tanai valószínűleg túlmutattak azon, amit a mester maga kifejezetten tanított.

A források Amalrik gondolkodását részben Johannes Scotus Eriugena hatásával magyarázzák. Eriugena műve, a De divisione naturae a teremtés, az isteni megnyilvánulás és minden dolog Istenhez való visszatérése témáit tárgyalta. Amalrik és tanítványai e gondolatokat a kortárs egyházi értelmezés szerint egyoldalúan panteisztikus irányban olvasták. 1225-ben III. Honoriusz pápa Eriugena művét is elítélte, részben azért, mert azt az amalrikánus tévedések forrásának vagy támaszának tartották.

Az amalrikánusok

Az amalrikánusok Amalrik halála után a nevéhez kapcsolt követők és tanítványok csoportja voltak. A mozgalom a 13. század elején, főként Párizs és az Sens egyháztartományához tartozó területek környezetében terjedt. Tagjai között több pap, klerikus és egyetemi képzettségű személy volt, de tanításuk a latinul nem tudó laikusok között is terjedt, részben francia nyelvű prédikációk és magyarázatok révén.Gary Dickson: „The Burning of the Amalricians”. The Journal of Ecclesiastical History, 40, 1989, 347–369.

A mozgalom pontos szervezeti formája bizonytalan. Nem tudható, hogy Amalrik maga alakított-e ki tanítványi csoportot, vagy a halála után a hozzá kötött gondolatokból jött létre lazább, de befolyásos mozgalom. A források szerint a vezető szerepet főként képzett klerikusok és tanítók vitték. A német szakirodalom egyes adatai Bernardust és Godinust különösen jelentős vezetőként említik, akik a halála utáni tanfejlődésben önálló szerepet játszhattak.

A New Catholic Encyclopedia külön hangsúlyozza, hogy az amalrikánus tanítványok szélsőségesebbek voltak mesterüknél. Eszerint Amalrik alapvető gondolata Isten és a mindenség azonossága felé mutatott, de a tanítványok ebből további következtetéseket vontak le a szentségekre, erkölcsre, történelemre és üdvösségre vonatkozóan.

Az amalrikánus tanok

Az amalrikánusoknak tulajdonított tanítások főként az 1210-es eljárás és az ellenük írt vitairatok alapján ismertek. A források szerint központi tételük az volt, hogy „Isten minden”, illetve hogy minden, ami van, Istenben vagy Istennel azonos módon áll fenn. Ebből a kortárs bírálók szerint következett a Teremtő és teremtmény közötti különbség elmosása, ami a keresztény dogmatika szempontjából alapvető tévedésnek számított.

A tanítványoknak tulajdonított legfontosabb nézetek:

Isten azonos minden létezővel, vagy minden létezőben úgy van jelen, hogy a különbség Isten és teremtmény között elhalványul; a történelem három korszakra oszlik: az Atya, a Fiú és a Szentlélek korszakára; az Atya korszaka az ószövetségi korszakhoz, a Fiú korszaka Krisztus és az Egyház idejéhez, a Szentlélek korszaka pedig az amalrikánusok saját korához kötődik; a Szentlélek új korszakában a külső szentségi és egyházi rendet a belső megvilágosodás váltja fel; a „lelki” vagy megvilágosodott ember már ebben az életben részesedik a feltámadás és az üdvösség valóságában; a menny, pokol és feltámadás hagyományos értelmezését spirituális vagy belső állapotként magyarázták; a hit és remény helyét egyes források szerint a pozitív tudás vagy belső ismeret veszi át.

A kortárs elítélő források azt is állították, hogy az amalrikánusok antinomista következtetéseket vontak le tanításukból: aki Isten szeretetében vagy a Szentlélek korszakának tudásában él, annak cselekedetei nem számítanak bűnnek. Az ilyen állítások értelmezése különösen forráskritikát igényel. A középkori eretnekmozgalmak elleni polemikában a szexuális vagy erkölcsi szabadosság vádja gyakran toposzként is szerepelt; ugyanakkor az amalrikánusoknál valóban voltak olyan tételek, amelyek a bűn és felelősség hagyományos tanítását veszélyeztették.

A keresztény dogmatika szempontjából az amalrikánus tanok több okból számítottak súlyosnak: feloldották Isten és teremtmény különbségét, szükségtelenné tették a szentségi rendet, megkérdőjelezték a transzszubsztanciációt, átalakították a feltámadás és eszkatológia tanát, valamint erkölcsi következményeikben a jó és rossz különbségét is veszélyeztették.

Az 1210-es párizsi eljárás

Az amalrikánusok elleni eljárás 1209 végén vagy 1210-ben bontakozott ki. A források szerint a párizsi püspök, Péter párizsi püspök és Guérin királyi tanácsadó tudomást szerzett a mozgalom tanairól. A vizsgálatban szerepet kapott egy Radulf vagy Ralph nevű mester, aki információkat gyűjtött a csoport tanításairól és tagjairól.

Az ügyben egyházi bírák és a Párizsi Egyetem teológiai szakértői működtek együtt. Az eljárás jelentősége abban áll, hogy a kánonjogi és egyetemi tanfegyelmi gyakorlat korai, jól dokumentált esetei közé tartozik. A fennmaradt perirat-töredékek szerint az eljárásban vádpontokat olvastak fel, a vádlottakat kikérdezték, és egyesek beismerték vagy részben elismerték, hogy tévedésbe estek. A modern kutatás szerint a fennmaradt adatok nem utalnak arra, hogy a vallomásokat kínvallatással csikarták volna ki.

Az 1210-es párizsi zsinaton vagy tartományi eljárásban tizennégy főbb amalrikánus vezetőt ítéltek el. Tízet — papokat és klerikusokat — a világi hatóságnak adtak át, és máglyán kivégeztek. Négyet életfogytiglani fogságra ítéltek. Az egyszerűbb követőket, köztük több nőt, a források szerint megtévesztettnek tekintették, és nem sújtották a vezetőkkel azonos büntetéssel.

Az eljárás értelmezésekor fontos a középkori jogi és társadalmi kontextus. A 13. század elején a vallási tévedés nem pusztán magánvéleménynek számított, hanem a keresztény közösség, az egyházi rend és a világi társadalom egységét érintő ügynek. Az ítéletek mai szemmel rendkívül súlyosak, de történetileg az egyházi és világi joghatóság összefonódásának, valamint a középkori eretnekségfogalomnak a keretében értelmezhetők. Edward Peters szerint az inkvizícióval kapcsolatos középkori és kora újkori eljárásokat mindig meg kell különböztetni a későbbi, polemikus „Inkvizíció”-mítosztól, amely egyetlen mindent átfogó, időtlenül azonos intézményt képzelt el.Edward Peters: Inquisition. The Free Press, New York, 1988, 1–11; 263–296.

Amalrik posztumusz elítélése