bélyegkép|360px|A pekingi Dob-torony még az 1420-ban épült formájában a 20. század első éveiben készült fényképen A kínai társadalom a világ legrégibb folyamatosan fennálló civilizációja. A hatalmas ország mindennapi élete az évezredek során sok változáson ment keresztül, helyileg is nagy különbségeket mutatott fel, mégis voltak, vannak olyan, hosszú történelmi időszakokon át fennálló jellegzetességei, amelyek határozottan megkülönböztetik más tájak hétköznapjaitól. A középkori (14–17. századi) kínai Ming-dinasztia korának mindennapi élete azért is különösen érdekes, mert ez volt az utolsó etnikailag kínai császári dinasztia, és ebben a korban karakteresen jelentek meg a nemzeti kultúra sajátos vonásai a mindennapokban is.

A kínai társadalom alapját ebben az időben is a túlnyomórészt önellátó faluközösségek, a gerincét pedig a tőlük szedett adóra épülő hivatalnoki réteg, a mandarinok alkották, élükön a kínai császárral. Emellett azonban megjelent, sőt kiszélesedett a városi kereskedők és kézművesek rétege. A városokban sokszínű kultúra alakult ki.

A Ming-dinasztia idején Kína a világ egyik legerősebb hatalma volt, de kisugárzása a földrajzi elhelyezkedése, a kor közlekedési-technikai viszonyai és a hagyományos kínai elzárkózás miatt csak a közvetlen környezetére terjedt ki. Régiójában viszont igen jelentős hatást gyakorolt például Japán, Korea, Vietnám kultúrájára és mindennapi életére.

A kínai társadalom bélyegkép|Ming Jung-lö császár portréja A kínai társadalom élén ebben a korban is, már az ókortól kezdve, a teljhatalmat birtokoló kínai császár állott, aki hatalmát az „írástudók” rétegéből kikerült hivatalnoki osztályon, a mandarinokon keresztül gyakorolta. A társadalom alapját a faluközösségben élő parasztság adózása jelentette. A kor ipara főleg az állami tulajdonban lévő manufaktúrákban testesült meg. A Ming-korban a gazdagok és a parasztok között már erőteljesen kifejlődött a néhány száz évvel korábban megjelent új, közbeeső réteg, a kereskedőké, akik közül sokan hatalmas vagyonokat halmoztak fel. A meggazdagodott kereskedők azonban az ázsiai termelési mód viszonyai között nem tudták tőkéjüket ipari termelésbe fektetni, mert mind a faluközösségi parasztok háziipara, mind a városi manufaktúrák végső soron állami kézben maradtak. A kereskedők számára a társadalmi előrelépésnek egyetlen lehetősége maradt nyitva, mégpedig – fiaik révén – csatlakozni az írástudók rétegéhez, és a császári vizsgák letételével, majd hivatal szerzésével-vásárlásával belépni a mandarinok közé.

Hivatalnokok Az országosan mintegy húszezer főből álló hivatalnoki rendszer gúlaszerű képet mutatott. A fővárosban, Pekingben közülük körülbelül kétezren dolgoztak hat minisztériumban, mégpedig a Hivatalok, a Jövedelmek, a Szertartásügyek, a Hadügyek, a Büntetések és a Közmunkák Minisztériumában. A teljes közigazgatást a császárnak felelős úgynevezett Cenzori Hivatal irányította. A vidék ügyeit három bizottság intézte: az adminisztratív, a jogi és a katonai bizottság. A különböző közigazgatási egységek vezetőit fizetésük mellett az adókból származó különböző juttatások illették meg. A nagyobb területeket felügyelő kormányzók és főkormányzók katonai hatalommal is rendelkeztek.

A hivatalnoki pályára kerülni csak a császári vizsgák sikeres letételével lehetett. A hivatalnoki kinevezésekről és azok felülvizsgálatáról a Hivatalok Minisztériuma döntött. Törvény tiltotta, hogy a hivatalnok születési helyén kerüljön magasabb funkcióba. A kinevezéseknél viszont tág tere volt a különböző klikkek befolyásolási törekvéseinek. Egyes korszakokban pedig a jövedelmező beosztásokat egyszerűen áruba bocsátotta a császári udvar. Más időszakokban sorshúzással döntöttek a kinevezésekről.

A nyugállományba vonulás időpontját hatvan, majd hetven évben állapították meg. A hivatalnokot haláláig megillette az aktív korában elért rang és tiszteleti forma. A magas pozíciók alatt természetesen rengeteg beosztott kishivatalnok dolgozott a közigazgatásban.

Az államot irányító hivatalnokok sajátos kultúrát, informális hálót alakítottak ki maguk körül. Hivatalnoki ideáljuk magasztos volt: engedelmesség a feljebbvaló iránt, a nép javának szolgálata, mértékletesség, pártatlanság, erényesség. Ebben a korban a 18 hivatalos kategória szerinti besorolásban évi 10440 véka rizs járt az 1A kategóriás hivatalnoknak és hatszáz véka a 9B-snek. Emellett számos privilégiumban is részesültek, például nem kellett adót fizetniük, mentesültek a közmunkák alól.

A gyakorlatban hatalmas korrupció burjánzott, ez az elméleti tiltás ellenére tulajdonképpen része volt a hivatali „kultúrának”. Az ilyen szempontból is „jól jövedelmező” állásokért nagy küzdelem folyt. A korrupció elleni harc azonban ürügyet szolgáltathatott az ádáz klikkharcokban az ellenfél „lebuktatásához”. Egy-egy magas rangú hivatalnok bukása, kegyvesztettsége pedig egész klikkje, az addig őhozzá igazodó beosztottjai széles körének meghurcolásához is vezetett.

A körzeti elöljárók álltak a rendszer alsó fokán. Számos hivatali beosztott, illetve rendőr-szerű segéderő állt a rendelkezésükre. Ők már helyi lakosok voltak, a helyi dialektust beszélték, ismerték a helyi szokásokat. A mindennapi feladatok sokrétűek voltak. Központi feladat volt az adók, a gabona begyűjtése, majd elosztása, a küzdelem az éhínség ellen. Ügyelni kellett a közbiztonságra, a rendre, kezelni kellett a helyi konfliktusokat. Helyi ügyekben a körzeti elöljárók szolgáltattak igazságot is.

Vallás Kínában ekkor már sok évszázad óta egymás mellett él a konfucianizmus, a taoizmus és a buddhizmus. A Ming-korban igyekeztek egymással összhangba hozni ezt a három fő vallási-filozófiai irányzatot, és ennek jegyében elindították a „három tanítás” szinkretikus mozgalmát. Megpróbálták a buddhista karma fogalmát közelíteni az isteni jutalom taoista tanához és a konfuciánus etikai elvekhez. A közelítés fő tétele az volt, hogy minden jó cselekedet végső soron elnyeri méltó jutalmát. Ezt az irányzatot az előkelő rétegek tagjai buzgón felkarolták. Rendszeresen feljegyezték jó cselekedeteiket, és pontozták azokat. A központi helyen az ősök tisztelete állt. Városokban és vidéken rengeteg templom és kolostor működött, amelyekben taoista papok vagy buddhista szerzetesek tevékenykedtek. A köznép az ájtatosságot főleg otthon, a családi oltár előtt gyakorolta.

A népi vallásosságban azonban mindig is az ősi hagyományokra visszamenő helyi szokások játszották a főszerepet, és ezekhez számos bonyolult, réges-régi, de elevenen élő babona társult. Nagyon fontosnak tartották például a különböző talizmánokat. Sajátos kínai szokás volt a szerencsés napok megválasztása: minden évben megjelentették az úgynevezett „Jáde-naptárt”, ami tartalmazta a legfontosabb vallási ünnepeket, és segítséget nyújtott a különböző fontos cselekmények időpontjának meghatározásához. Így kiszámították, hogy mely napok a legalkalmasabbak a fürdésre, vadászatra, vendégfogadásra, orvos meglátogatására, és mely napokon nem érdemes komolyabb munkákba belekezdeni, költözködni, vetni, utat javítani. Különösen a házépítés kezdetekor konzultálnak a naptárral.

A különböző vallások templomai sok hasonlóságot mutattak. Minden templom kitűnt környezetéből, magas, lejtős, színes cseréppel fedett tetejével, vörösre festett, tekintélyt parancsoló oszlopaival, díszes famennyezetével. A templomok több épületet foglaltak magukba. A főépület központi termében gyűltek össze az egyházi személyek a reggeli és esti szertartásokra, s az ünnepeken itt csatlakoztak hozzájuk a hívek. A Konfuciusz tiszteletére emelt templomok az írástudók gyülekezési helyének, az államvallás színterének számítottak. Akik sikeresen teljesítették a mandarinvizsgákat, azoknak havonta kétszer meg kellett itt jelenniük. Az épületben iskola is működött, ahol főleg a konfuciánus „Négy könyv és öt klasszikus” tanításaival foglalkoztak.

A szertartások nem igazán voltak nyilvánosak, nem kapcsolódtak hozzájuk népünnepélyek, legfeljebb a kilencedik holdhónap 28. napján, vagyis Konfuciusz születésének évfordulóján. A buddhista templomok szintén igyekeztek azonosulni a kínai építészet hagyományaival, kiegészülve egy jellegzetes építménnyel, a sztúpával, ami akár a tízemeletnyi magasságot is elérhette. A Mingek idején a régi sztúpákat felújították, és számos újat is építettek. A templomok mindenfelé a kínai táj jellegzetes tartozékai voltak.

A mindennapi vallásosság nagyrészt a házi oltárok előtt folyt. Ezeken elhelyezték a legfőbb istenségek (taoisták, buddhisták, gyakran vegyesen) képmását, szobrát. Eléjük helyezték az öt áldozati ajándékot, vagyis füstölőt, virágokat, illatos kenőcsöket, élelmet és olajmécsest. Az ősök tiszteletére elhelyezett élelemben volt húsétel, gabonaféleség és alkoholos ital is. Az otthoni ájtatosságon kívül viszonylag sokan választották a remeték életmódját, hogy a világból kivonulva egyesüljenek a természettel. Az egyszerű kínai emberek számára is fontosak voltak a zarándoklatok, a különböző vallások fontosabb szent helyeit milliók keresték fel az évek során.

bélyegkép|középre|925px|A Ming-korban épült Ég temploma Pekingben

Gazdasági élet

Az állam szerepe átfogó volt a gazdasági életben. A közmunkákat, gátépítéseket, a katonaságot, valamint természetesen a császár és környezetének luxusát, a hivatalnoki réteg eltartását adókból finanszírozták. A fő forrás a paraszti faluközösségek adóztatása volt, de számtalan más módon is igyekeztek növelni az állami bevételeket. A határ menti tartományokban súlyos katonai adókat is kellett fizetni. A túladóztatás viszont ellenállást, felkeléseket váltott ki, amelyek aztán – mint minden korábbi dinasztia esetében – végső soron a Ming-dinasztia bukását is eredményezték. Ezt segítette a földkoncentrációnak a szintén minden dinasztiában ismétlődő folyamata is: a földek mind nagyobb arányban kerültek a faluközösségektől a nagybirtokosokhoz, akik kevesebb adót fizettek, így az állami bevételek csökkentek, amit a maradék faluközösségek adójának emelésével igyekeztek pótolni.

Az adókat természetben egyenlítették ki, túlnyomórészt rizsben vagy más gabonában, amit aztán nagy állami raktárakba szállítottak. Az adók mellett jelentős, bár változó mértékű közmunkára is kötelezték a parasztságot. Az adó kiszámítása rendkívül bonyolult és vidékenként változó volt, a körzetek maguk határoztak a földadózás módozatairól. Emellett a helyi mértékegységek is különböztek, a telekkönyvezés is sokféle volt. A helyi hivatalnok fő gondja az volt, hogyan hajtsa be az előírt adót, úgy, hogy őt ne büntessék meg. A pénzügyi kultúra arra szorítkozott, hogy lehetőleg egyensúlyban tartsák a bevételeket és a kiadásokat. A sokféle hanyagság, sikkasztás, csalás mellett néha a túlzott precizitás is előfordult: egy hivatalnok például így határozta meg a helyi földadó összegét: 3668,752654866125 tael. A 16. századtól aztán igyekeztek az adókat és a közmunkák pénzbeni megváltását egyetlen, ezüstben fizetendő adóba összevonni.

A kínai hagyományoknak megfelelően a Ming-korban is az volt a gazdálkodás idilli képe, hogy minden parasztnak van egy kis földje, ott éli le egész életét és azt fogyasztja, amit megtermelt – de ez egyre kevésbé felelt meg a valóságnak. A lakosság száma rohamosan növekedett, és 1600 körül elérte a 150 milliót. A parasztság egy része új földterületeket keresett, mások pedig kézműipari, ipari tevékenységre váltottak. A 17. században megjelent a szövőgyárakban az éjszakai munka.

Mezőgazdaság