A japán mozi (日本映画 (nihon eiga), vagy ahogy belföldön ismert: 邦画 (hóga, „japán film”)) több mint száz éves történelemmel rendelkezik. Japánnak van az egyik legrégebbi és legnagyobb filmipara a világon; 2010-es állás szerint a negyedik legnagyobb volt a játékfilmek előállítása szempontjából. 2011-ben Japán 411 játékfilmet készített, mely a jegyirodák bevételének 54,9%-át jelentette – ez 2,338 milliárd dollárral egyenértékű. 1897 óta készítenek Japánban filmeket, ekkor érkezett az országba az első operatőr. Az Ázsiában készített legjobb filmekről szóló listán, a Sight & Soundon a japán munkák a legjobb 12-ből 8 helyet foglalnak el, köztük például az 1953-as Tokiói történettel, amely első helyet ért el a listán. Japán négyszer nyerte el a legjobb idegen nyelvű filmnek szóló Oscar-díjat, többször, mint bármely más ázsiai ország.
Történelem
Néma korszak bélyegkép|Orocsi (Futagava Buntaró) bélyegkép|Roningai (Makino Maszahiro) A kinetoszkópot először Thomas Edison mutatta be, és helyezte kereskedelmi forgalomba az Amerikai Egyesült Államokban 1894-ben, Japánba pedig 1896 novemberében jutott el. A Vitascope (régi típusú némafilmvetítő gép) és a Lumière fivérek Kinematográfja Japánba 1897. elején jutott el, Kacutaro Inabata üzletember által. Lumière operatőr volt az első, akik japánban forgatott filmet. A mozgókép viszont nem számított teljesen újdonságnak a japánok számára a gazdag filmművészet előtti eszközeik hagyománya miatt, mint például a gentó és a laterna magica (bűvös lámpás). Az első sikeres japán film 1897. végén került napvilágra Tokióban.
1898-ban készítettek néhány kísértet filmet, mint például a Siró Asano rövidfilmek, a Bake Dzsizo és a Sinin no Szoszei. Az első dokumentumfilm a Gésa no teodori c. rövidfilm 1899 júniusában készült. Cunekicsi Sibata készített néhány korai filmet, köztük a Momidzsigarit 1899-ben, melyben két híres színész adott elő egy jól ismert kabuki színdarabot. A korai filmekre hatással volt a tradicionális színház, mint például a kabuki és a bunraku.
A 20. század hajnalán a mozik Japánban bensiket, azaz mesemondókat fogadtak, akik a vetítővászon mellett ülve narrálták a néma filmeket. Ők voltak a leszármazottjaik a kabuki dzsóruriknak, a kódan mesemondóknak, a vásári kikiáltóknak és más alternatív szóbeli mesemondóknak. A bensit zene is kísérhette, mint a néma filmeket a „nyugat mozijában”. A hang megjelenése a korai 30-as években a bensik fokozatos eltűnését eredményezte.
1908-ban Makino Sózót tekintették a japán filmrendezés előharcosának, befolyásos karrierjét a Honnódzsi gasszennel (本能寺合戦) kezdte, melyet a Jokota Sókainak gyártott. Sózó felvette Onoe Macunoszuke korábbi kabuki színészt, hogy szerepeljen produkcióiban. Onoe Japán elsőszámú filmsztárjává vált több mint 1000 filmben való szereplésével – ezek leginkább rövidfilmek voltak 1909 és 1926 között. Az Onoe-Makino páros úttörőként vezette be a dzsidaigeki stílust. Okada Tokihiko népszerű romantikus vezéregyénisége volt ugyanezen kornak.
Az első japán női előadó, aki hivatásos szereplőként jelent meg filmvásznon a táncos és színésznő Takagi Tokuko volt. Négy rövidfilmben szerepelt az amerikai székhelyű Thanhouser Company-nél 1911 és 1914 között.
Az 1910-es években az értelmiség körében növekedett japán mozi kritikusainak száma, míg végül új mozgalommá alakultak, mely átformálta a japán filmet. A filmkritika a korai film-magazinokkal kezdődött, mint például a Kacudó sasin (1909-től), és egy teljes hosszúságú könyv, melyet Gonda Jaszunoszuke írt 1914-ben. Számos korai filmkritikus azonban arra fókuszált, hogy a Nikkacuhoz és a Tenkacuhoz hasonló stúdiók munkáit becsmérelje azon indokból kiindulva, hogy túl színháziasa: többek között a kabukiból és a sinpából használtak elemeket, mint például az onnagata, és nem alkalmazták a filmtechnika lehetőségeit a történet elmesélésére, hanem inkább a bensikre támaszkodtak. Később a "Tiszta Film Mozgalom"-nak nevezett írókból és magazinokból (mint például a Kinema Record) álló közösség szólalt fel ezen filmtechnikák tágabb körű használatáért. Néhány kritikus, ahogy Kaerijama Norimasza, saját ötleteit alkalmazva rendezett filmeket, mint például a Szei no kagajaki (1918). Ugyanekkor párhuzamos erőfeszítések folytak máshol a filmiparban. Inoue Maszao az 1917-es The Captain's Daughter című filmjében elkezdett olyan technikákat használni, melyek a néma filmek korában még jobbára ismeretlenek voltak, mint például a premier plán. A Tiszta Film Mozgalom volt a központja a gendaigeki és a forgatókönyv írás fejlődésének.
1920-as évek 1920 körül új stúdiók alakultak mint, a Sócsiku és a Taikacu, és ezek támogatták a filmreformot. A Taikacunál Thomas Kurihara rendezett filmeket, melyeket a novellista Tanizaki Dzsunicsiró írt – ő szintén erős támogatója volt a filmreformnak. Még a Nikkacu is gyártott reformfilmeket a rendező Tanaka Eizó segítségével. Az 1920-as évek közepére a színésznők leváltották az onnagatákat (női szerepet játszó férfiak), és a filmek egyre több új eszközt használtak az úttörő Inoue-t követve. A legtöbbet tárgyalt némafilmek japánból Mizogucsi Kendzsi művei, kinek későbbi munkái (mint például a Szaikaku Icsidai Onna) mind a mai napig nagy tekintélynek örvendenek.
A japán filmek az 1920-as évek közepe felé igen nagy népszerűségre tettek szert a külföldi filmekkel szemben, részben a filmsztárok népszerűségének köszönhetően, részben pedig egy új stílusú dzsidaigeki megjelenésének köszönhetően. Rendezők, mint például IItó Daiszuke és Makino Maszahiro olyan szamurájfilmeket készítettek, mint a Csúdzsi tabi nikki és a Róningai lázadó antihősökkel a főszerepben, gyors vágású harcjelenetekkel, melyek egyaránt voltak kritikailag elismertek és kereskedelmileg sikeresek. Néhány sztár, mint például Bandó Cumaszaburó, Arasi Kandzsúró, Kataoka Csiezó, Irie Takako és Csikava Utaemon a Makino Eigaszeiszakuso által ihletve megalakították saját független produkciós cégüket, ahol olyan rendezők fejlesztették képességeiket, mint Inagaki Hirosi, Itami Manszaku és Jamanaka Szadao. A rendező, Kinugasza Teinoszuke létrehozott egy produkciós céget, hogy elkészítse a kísérleti mesterművét a Kurutta Ippédzsit, főszerepben Inoue Maszaóval 1926-ban. Sok cég a fentiek közül, míg a némafilmek korában sikeresen helytállt a nagy stúdiókkal szemben, mint például a Nikkacu, a Sócsiku, a Teikine és a Toa Studios, a hang megjelenésével, és az arra való költséges átállás következtében nem tudtak fennmaradni.
A baloldali politikai mozgalmak és a szakszervezetek felemelkedésével az 1920-as évek végén keletkeztek az úgynevezett „tendencia filmek”, baloldali tendenciákkal, kiemelkedő példákkal Mizogucsi Kendzsi, Itó Daiszuke, Szuzuki Sigejosi és Ucsida Tomu által. Kontrasztként ezekkel a kereskedelmileg gyártott35 mm-es filmekkel szemben a Japán Marxista Proletár Film Szövetség (Prokino) függetlenül készített külön filmeket kisebb mérőkkel (mint például 9,5 mm és 16 mm), és radikálisabb szándékokkal. A tendencia filmek szigorú cenzúrázástól szenvedtek az 1930-as évek fele közeledve, s ennek következtében több Prokino tagot letartóztattak, és több mozgalmat eredményesen elnyomtak. Ezek a lépések a kormány részéről mély hatást gyakoroltak a politikai elégedetlenség kimutatására az 1930-as évek mozijában. Néhány film ebből a korszakból: Szakanaja Honda, Dzsicuroku Csúsingura, Horaiszan, Jamata no Orocsi, Maborosi no hikari, Kurutta Ippédzsi, Dzsúdzsiro, Kurama Tengu: Kjófu Dzsidai és Szódzsóbó.
A The Captain's Daughter egy későbbi verziója volt az egyike a legelső hangosfilmeknek. A film a Mina Talkie System-et használta. A japán filmipar később két csoportra vált szét: az egyik megőrizte a Mina Talkie System-et, míg a másik az Iisutofyon Talkie System-et kezdte el használni, amellyel Tojo Masaki filmjei is készültek.
Az 1923-as nagy kantói földrengés, a második világháború alatti tokiói bombázás, az idő múlásának természetes hatásai következtében, továbbá Japán páratartalmának és a gyúlékony és instabil nitrocellulóz film azt eredményezte, hogy Japánban nagy hiány van a túlélő filmekből ebből az időszakból.
1930-as évek bélyegkép|Jamanaka Szadaó mozi plakátja 1937-ben a Ninjó kami fúszen-re A Nyugattal ellentétben Japánban még az 1930-as években is gyártottak némafilmeket. Néhány japán hanggal ellátott rövidfilm készült a 20-as 30-as években, de Japán első játékfilm hosszúságú hangosfilmje a Fudzsivara Josie no furuszato (1930) volt, mely a Mina Talkie Systemet használta. A jelentősebb hangosfilmek közé tartozik ebből a korszakból például Narusze Mikiótól a Cuma jo bara no joni (1935), mely az első Japán film volt, ami filmszínházi kiadást kapott Amerikában. Ozu Jaszudzsirótól a Tókjó no jado a neorealizmus műfajának előfutárának tekinthető. Ide tartozik még Mizogucsi Kendzsitől a Gion no simai (1936), a Naniva eredzsii (1936) és a Zangiku monogatari (1939); valamint Jamanaka Szadaótól a Nindzsó kami fúszen (1937).
Az 1930-as években jelentősen növekedett a kormány közreműködése a filmiparban, amit a Film Törvény 1939-es bevezetése is jól szimbolizál – ez nagyobb hatáskört biztosított az államnak a filmipar felett. A kormány ösztönözte a filmek egy bizonyos formáját, mint például a propagandafilmek gyártását, valamint támogatta a dokumentumfilmeket (bunka eigának, azaz „kultúrafilmeknek” is nevezték ezeket) melyek fontos közlendővel rendelkeztek. Ilyen filmeket készített többek között Kamei Fumio. A realizmus részesült előnyben; filmelméleti kutatók, mint például Imamura Taihei a dokumentumfilmeket pártolta, míg egyes rendezők, mint Simizu Hirosi és Taszaka Tomotaka fantasztikus filmeket készítettek erőteljes realisztikus stílusban.
1940-es évek A második világháború és a gyenge gazdaság miatt a munkanélküliség gyorsan terjedt Japánban, és ennek következményeit a filmipar is megszenvedte.
Ebben az időszakban, mikor Japán a birodalmát terjesztette, a japán kormány a propaganda egyik eszközét látta a moziban, hogy a Japán Birodalom dicsőségét és legyőzhetetlenségét mutassa. Ennek következtében sok film ebből a korszakból hazafias és katonai témákat ábrázol. 1942-ben Jamamoto Kadzsiró Hawai Mare oki kaiszen című filmje a Pearl Harbor-i csatát ábrázolja. A film speciális effektek segítségével készült, Cuburaja Eidzsi rendezte. Pearl Harbor egy miniatűr modelljét is elkészítették, és használták a filmhez.
Kuroszava Akira debütáló filmje a Szugata Szansiro volt 1943-ban. Az első közös munka Kuroszava és a színész Mifune Tosiró között a Joidore Tensi (1948), és a Nora Inu (1949) voltak. Ozu Jaszudzsiró rendezte a kritikailag és kereskedelmileg sikeres Bansun-t 1949-ben.
A Mainicsi film díjat 1946-ban alapították.
A második világháború vége a szövetséges hatalmak legfőbb parancsnoka megszállását jelentette japánban. Ezt követően Japán egy évtizednyi amerikai filmnek lett kitéve mely a háború idején tiltva volt a kormány által.
1950-es évek