Az apollinarizmus vagy apollinarianizmus 4. századi keresztény krisztológiai tanítás, amely Laodiceai Apollinariszhoz (kb. 310/315 – kb. 390) kapcsolódik. Lényege szerint Jézus Krisztusban az isteni Logosz nemcsak egyesült az emberi természettel, hanem az emberi értelmes lelket — görögül νοῦς, illetve ψυχὴ λογική — is helyettesítette. Apollinarisz tanítása szerint Krisztus az emberi testet és az éltető vagy érzéki lelket — ψυχή ἄλογος — felvette, de az emberi értelem helyét maga az isteni Logosz töltötte be.Gregory of Nyssa: Anti-Apollinarian Writings, ford., bev. és jegyz. Robin Orton, Washington, D.C.: The Catholic University of America Press, 2015.
Apollinarisz ezzel Krisztus személyének egységét és isteni változhatatlanságát kívánta védeni az arianizmussal szemben. A korabeli egyházi kritika szerint azonban tanítása Krisztus teljes emberségét tette kérdésessé: Krisztus emberségét valóságosnak tekintette, de nem teljesnek abban az értelemben, ahogyan a későbbi ortodox krisztológia a teljes emberi természetet — testet, emberi lelket, értelmet és akaratot — vallotta.Schütz Antal: Dogmatika. A katolikus hitigazságok rendszere, I. köt., Budapest: Szent István-Társulat, 1937.Előd István: Katolikus dogmatika, Budapest: Szent István Társulat, 1978.
Az apollinarizmust a katolikus, keleti ortodox és klasszikus protestáns krisztológiai hagyomány eretnek tanításnak tekinti, mert a keresztény hit szerint Krisztus valóságos Isten és valóságos ember. Ha Krisztusnak nem lett volna emberi értelme vagy értelmes emberi lelke, akkor embersége nem lett volna teljes. A patrisztikus ellenérv klasszikus megfogalmazása Nazianzi Szent Gergelytől származik: „amit Krisztus nem vett fel, azt nem is gyógyította meg” — latinul: quod non est assumptum, non est sanatum. A mondat értelme az, hogy a megváltás az egész emberre vonatkozik, ezért Krisztusnak az egész emberi természetet fel kellett vennie.Gregory of Nazianzus: Epistula 101 ad Cledonium.
A tanítást több helyi zsinat bírálta, majd a 381-es első konstantinápolyi zsinat — a második egyetemes zsinat — az apollinaristákat a kárhoztatott eretnek irányzatok közé sorolta.Heinrich Denzinger – Peter Hünermann: Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai, DS 146, 149. Az apollinarizmus később visszaszorult, de fogalmai, vitái és részben álnéven fennmaradt írásai jelentős hatást gyakoroltak az 5. századi krisztológiai vitákra, különösen a nesztorianizmus, az eutükhianizmus, a monofizitizmus és a khalkédóni zsinat körüli vitákra.
Elnevezés
Az irányzat neve Laodiceai Apollinarisz nevéből származik. A görög név alakja Ἀπολινάριος, magyarul Apollinarisz vagy Apollinariosz; latinul Apollinaris vagy Apollinarius. A magyar szakirodalomban az apollinarizmus alak a bevettebb, míg az apollinarianizmus inkább az angol Apollinarianism közvetlen megfelelőjeként fordul elő. A német szakirodalomban az Apollinarismus forma használatos.
Követőit a források apollinaristáknak nevezik. Az elnevezés történeti és dogmatörténeti fogalom: nem önmagában Apollinarisz egész teológiai munkásságát jelöli, hanem azt a sajátos krisztológiai tanítást, amelyet az egyházi hagyomány elutasított.
Apollinarisz élete és háttere
Laodiceai Apollinarisz — gyakran „ifjabb Apollinarisz” — valószínűleg 310 és 315 között született. Apja, az idősebb Apollinarisz, alexandriai származású grammatikus volt, aki előbb Bérütoszban, majd Laodiceában tanított, később pedig presbiterként működött. Az ifjabb Apollinarisz klasszikus műveltségű rétor, biblikus szerző, püspök és teológus volt.Philip Schaff – Johann Jakob Herzog: New Schaff-Herzog Encyclopedia of Religious Knowledge, Vol. I, „Apollinaris of Laodicea”.
A 4. század közepén Apollinarisz Alexandriai Atanáz szövetségesének számított az arianizmussal szemben. Határozottan védte a első nikaiai zsinat tanítását, különösen azt, hogy a Fiú az Atyával egylényegű — görögül ὁμοούσιος. Emiatt a niceai ortodoxia képviselői hosszú ideig nagyra becsülték. Kapcsolatban állt Nagy Szent Vazul körével is; a Vazullal folytatott levelezés, illetve a neki tulajdonított válaszok a 4. századi szentháromságtani és krisztológiai terminológia történetében fontosak, bár a szövegek hitelessége és értelmezése a modern kutatásban vitatott kérdés.Alessandro Capone: „Apollinaris, Basil and Gregory of Nyssa”, Zeitschrift für Antikes Christentum, 17/2. (2013), 315–331.
Püspöki helyzete történetileg nem teljesen világos. A szakirodalom gyakran 361 körülre teszi laodiceai niceai püspökké választását vagy püspöki tekintélyének megszilárdulását. A városban ekkor párhuzamos egyházi irányzatok és rivális püspöki igények is jelen lehettek, ezért a kronológia nem minden részlete állapítható meg teljes bizonyossággal.
A hagyomány szerint Julianus császár keresztény tanárokat sújtó rendelkezése idején Apollinarisz apjával együtt bibliai szövegeket dolgozott át klasszikus görög irodalmi formákba. A beszámolók szerint a Pentateuchust hexameteres formában, bibliai történeteket pedig epikus, tragikus vagy komikus műfajokban is feldolgoztak, hogy a keresztények a pogány klasszikus tananyag részleges elvesztése mellett is művelt irodalmi oktatásban részesülhessenek.
Apollinarisz halálát rendszerint 390 körülre teszik; egyes források ennél korábbi vagy kissé későbbi dátumokat is említenek. Szent Jeromos 392 körül már halottként utal rá.
Művei és a források állapota
Apollinarisz jelentős irodalmi munkásságot folytatott. Írt bibliai kommentárokat, apologetikai műveket, szentháromságtani és krisztológiai értekezéseket, valamint a hagyomány szerint irodalmi parafrázisokat is. A modern kutatás ugyanakkor csak töredékesen ismeri műveit. Ennek oka részben az ókori szöveghagyomány általános vesztesége, részben pedig az, hogy tanításának elítélése után írásai gyakran nem saját neve alatt maradtak fenn.Hans Lietzmann: Apollinaris von Laodicea und seine Schule, Tübingen: J. C. B. Mohr, 1904.
Különösen fontos, hogy több apollinarista szöveg később tekintélyes, ortodox szerzők — például Alexandriai Szent Atanáz, Szent I. Gyula vagy Csodatévő Szent Gergely — neve alatt terjedt. Ez az álnéven való hagyományozás nagyban befolyásolta a későbbi krisztológiai vitákat, mert egyes 5. századi szerzők ilyen szövegeket patrisztikus tekintélyként idéztek.
A modern rekonstrukció egyik klasszikus alapja Hans Lietzmann 1904-es kiadása, amely összegyűjtötte Apollinarisz és iskolája fennmaradt töredékeit. A kortárs angol nyelvű kutatásban különösen fontos Robin Orton fordítása és kommentárja Nüsszai Szent Gergely apollinarizmus elleni írásairól, mert ezek a művek őrizték meg Apollinarisz elveszett Apodeixis című munkájának jelentős részleteit.
Filozófiai és antropológiai háttér
Az apollinarizmus megértéséhez fontos Apollinarisz antropológiája, vagyis emberképe. A görög filozófiai és teológiai hagyományban többféle emberkép élt egymás mellett. A dichotomikus modell az embert testre és lélekre osztotta; a trichotomikus modell testet, lelket és szellemet vagy értelmet különböztetett meg.
Apollinarisz gondolkodásában a szakirodalom szerint valószínűleg fejlődés figyelhető meg. Korábbi megfogalmazásai olykor inkább dichotomikusnak tűnnek, mintha az ember testből és lélekből állna. Későbbi, érettebb krisztológiájában azonban a trichotomikus séma válik meghatározóvá: az ember testből, érzéki-éltető lélekből és értelmes lélekből vagy szellemből áll.
E hármas felosztás elemei: test vagy hús — görögül σῶμα, illetve σάρξ; érzéki vagy éltető lélek — ψυχή, illetve ψυχή ἄλογος; értelmes lélek, értelem vagy szellem — νοῦς, πνεῦμα, illetve ψυχή λογική.
Apollinarisz szerint az emberben az értelem vagy szellem az irányító központ. Krisztusban ezt a központot nem emberinek, hanem isteninek tekintette: az emberi νοῦς helyén az isteni Logosz áll. Harry A. Wolfson klasszikus tanulmánya az apollinarizmust az arianizmus ellenkező irányú túlzásaként értelmezi: míg az arianizmus Krisztus istenségét gyengítette, az apollinarizmus Krisztus teljes emberi természetét csökkentette.Harry A. Wolfson: „Philosophical Implications of Arianism and Apollinarianism”, Dumbarton Oaks Papers, 12. (1958), 3–28.
A tanítás kialakulása
Az apollinarizmus az arianizmus elleni viták összefüggésében alakult ki. Az arianizmus szerint a Fiú nem egylényegű az Atyával, hanem teremtett vagy alárendelt létező. Apollinarisz ezzel szemben határozottan ragaszkodott Krisztus teljes istenségéhez. Teológiai problémája az volt, miként lehet Krisztusban megőrizni az isteni Logosz teljes jelenlétét és az egyetlen személy egységét anélkül, hogy Krisztusban két önálló cselekvő alanyt vagy „két fiút” kellene feltételezni.
Apollinarisz szerint ha Krisztusban az isteni Logosz mellett egy teljes, önálló emberi értelem vagy emberi szellemi lélek is jelen lenne, akkor Krisztus belső egysége veszélybe kerülne. Ezt úgy kívánta elkerülni, hogy Krisztusban az emberi testet és az alacsonyabb, éltető lelket elfogadta, de az emberi értelmet vagy értelmes lelket az isteni Logosz által helyettesítettnek tekintette.
A tanítás célja Apollinarisz részéről nem Krisztus emberi valóságának egyszerű tagadása volt, hanem Krisztus egységének és bűntelenségének biztosítása. Úgy gondolta, hogy az emberi értelem változékony és a bűn lehetőségét hordozza, ezért Krisztusban nem lehet olyan emberi értelmi központ, amely a Logosztól elkülönülten működne.William P. Anderson: „Some Reflections on the Christology of Apollinaris of Laodicea”, Marian Library Studies, 17. évf. (1985–1991), 197–206.
Az apollinarista krisztológia tartalma
Apollinarisz saját szándéka szerint Krisztus valóságos emberként jelent meg: valóságos teste volt, valóságosan született, szenvedett, meghalt és feltámadt. A vitatott pont az volt, hogy ezt az emberséget teljesnek lehet-e nevezni akkor, ha Krisztusban nincs emberi értelem vagy emberi értelmes lélek.
A tanítás fő tételei a következőkben foglalhatók össze:
Krisztus az örök isteni Logosz, aki valóságosan testet vett fel. Krisztus teste nem puszta látszat, hanem valóságos emberi test. Krisztusban van éltető vagy érzéki lélek, amely a test életét biztosítja. Krisztusban nincs önálló emberi értelem vagy emberi értelmes lélek. Az emberi értelem helyét az isteni Logosz tölti be. Ezért Krisztusban nem két személyes központ van, hanem egyetlen isteni személyes központ.
Az apollinarista krisztológiát ezért gyakran Logosz–test vagy Logosz–hús krisztológiának nevezik. Ez a modell szemben áll a későbbi ortodox megfogalmazással, amely szerint a Logosz nem pusztán emberi testet, hanem teljes emberi természetet vett fel, vagyis emberi testet, emberi lelket, emberi értelmet és emberi akaratot.
A hagyományos egyházi kritika szerint az apollinarizmus döntő hibája nem az volt, hogy Krisztust látszattestűnek tartotta volna — ez inkább a doketizmus problémája —, hanem az, hogy Krisztus emberségét hiányosnak tekintette. Krisztus valóságos ember, de nem teljes ember lett volna ebben a rendszerben. Ez a különbség fontos a későbbi miafizitizmustól és az orientális ortodox egyházak álláspontjától való megkülönböztetéshez is, mert ezek az egyházak saját tanításuk szerint nem tagadják Krisztus teljes emberségét.Aloys Grillmeier: Christ in Christian Tradition, Vol. 1: From the Apostolic Age to Chalcedon (451), 2. kiadás, Atlanta: John Knox Press, 1975.
Szentírási érvek és értelmezések
Apollinarisz több szentírási helyre hivatkozott. Különösen fontos volt számára a János-evangélium kijelentése: „az Ige testté lett” (Jn 1,14). Ezt úgy értelmezte, hogy az isteni Logosz közvetlenül az emberi testtel egyesült. Hivatkozott továbbá Pál apostol szövegeire is, különösen azokra a helyekre, ahol Pál test, lélek és szellem megkülönböztetéséről beszél.