bélyegkép|jobbra|250px|Szkíta király teljes fegyverzetben (i. e. 4. század) A királyi szkíták (baszileioi szküthai: βασιλειοι σκυθαι, másként paralátok) a szkíták központi törzsének elnevezése Hérodotosznál. A görög szerző leírja lakóhelyüket, eredetmondájukat, istenségeiket, két tucatnyi főemberüket.
Ókori források (egy i. e. 8. század elején keletkezett urartui felirat, illetve asszír ékiratos táblák az i. e. 7. századból) a szkíta népek közül elsőként a királyi szkítákat, pontosabban szövetségük nevét említik. Szerepelnek az Ó- és az Újszövetség könyveiben is. (Bővebben: Szkíták a Bibliában.)
Más ókori szerzők nem különböztetik meg a királyi szkítákat az általában vett szkítáktól. Tekintettel azonban arra, hogy az ókori (és nyomukban a középkori) szerzők is gyakran minden korabeli lovasnomád népet szkítának neveztek, elterjedt a témával foglalkozó irodalomban az, hogy (indokolatlanul) különbséget tesznek a királyi szkíták és az általános értelemben vett szkíták között, illetve nem szkíta népeket tartanak általános értelemben vett szkítáknak, a tulajdonképpeni szkítákat pedig királyi szkítáknak nevezik.
Hérodotosz a királyi szkítákról „Lipoxaistől származtak azok a scythák közől, kiket nemzetségre nézve Auchatáknak neveznek; a középső Arpoxaistól pedig kik Katiarok- és Traspiseknek hivatnak; végre a legifjabbiktól, a királytól, kik Paralátoknak neveztetnek.” – Hérodotosz, IV. könyv, 6. szakasz. Télfy János fordítása.
A paralatai név – paralocae (scythae) alakban – később felbukkan latin nyelvű forrásokban is. Például a Tabula Peutingeriana, valamint Abraham Ortelius térképein. A név itt a Kaukázuson túl, a mai Gjumri város környékén letelepedett szkíták csoportját jelöli.
Lakóhelyük az i. e. 5. században bélyegkép|jobbra|250px|Bronz pénzérme (Olbia, i. e. 4–3. század)<p>Előlap: görögöknek Dionüszosz, szkítáknak Borüszthenész, a bor istene. Hátlap: hatalmi jelvények: szekerce és íj A királyi szkíták az i. e. 5. században a kelet-európai puszta nyugati felét birtokolták. Országuk nyugaton, a tenger mellékén, az Al-Dunáig (Isztrosz: Ιστρος) terjedt. Az Al-Duna jobb partján, illetve a Szeret (Hieraszosz: Ιερασος) folyótól nyugatra a géták területe kezdődött. A Szeret, a Prut (Porata: Πορατα) és a Dnyeszter (Türész: Τυρης) vidékét az agathürszök egy csoportja tartotta megszállva. A Dnyeszter torkolatvidéke ellenben a szkíták tulajdonában volt.
Hérodotosz szerint az Al-Duna mellékén, a bal parton madai (méd) telepesek is laktak, nevezetesen a szigünnák. Apollóniosz Rhodiosz pontosabban jelöli ki szállásterületüket: Laurion hatalmas puszta lapályán, vagyis a Havasalföldön tanyáztak, közel a Duna torkolatához. Sztrabón viszont nevezetteket (valamivel későbben) a Kaukázus vidékén lakó népek között sorolja fel. Hasonlóképpen Pszeudo-Orpheusz, aki az Akampszisz (Ακαμψις: Çoruh) folyó vidékén élő büzerai (βυζεραι) nép keleti szomszédjának mondja a szigünnákat.
A királyiak birodalma, ha nem számítjuk a tengermelléket, nyugaton a Déli-Bug (Hüpanisz: Υπανις) folyóig terjeszkedett. E folyóvíz mentén, a füves és az erdős puszta határánál volt egy szent hely – szkíta neve görögösen Exampaiosz (Εξαμπαιος) – ahol a puszta lakói Argimpasza (Αργιμπασα) – görög vázán Igdampaiész (Ιγδαμπαιης) – nevű istenségüket, az erényekben gazdag életpálya, az erkölcsi kiválóság, vagyis az Érdem megszemélyesítőjét tisztelték. A szkíta Exampaiosz értelmét Hérodotosz ekként adja vissza: „Szent utak”. Argimpasza személyét pedig a görög Aphrodité Urániával – többek között az emberi sors intézője – állítja párhuzamba.
Ugyanitt, azaz a Déli-Bug mellett, terjedelmes bronzedény állott. Hérodotosz megadja, alighanem jócskán eltúlozva, méreteit is: fala hat ujjnyi (kb. 11 centiméter) vastag, térfogata pedig hatszáz amforányi (kb. liter). Ariantasz (Αριαντας), a szkíták egyik fejedelme – alattvalói számának megfelelően – nyílhegyekből öntette.
A Dnyeszter és a Dnyeper között, a tenger mellékén éltek a „szép lovú” görög–szkíták (kallipidai: καλλιπιδαι), a Dnyepermelléki-hátság füves pusztáin a vándorló pásztorok (alazonesz: αλαζονες), az erdős puszták folyóvölgyei mentén pedig – északon-északnyugaton az Erdővidékig (Poleszje) – a szántóvetők (arotéresz: αροτηρες). A zárt erdők övében, az Erdővidék mocsaras lapályán a neurok tanyáztak. Nevük alapján ítélve – nero (νερο) a görögben vizet, a feltételezett *nur a korai balti nyelvekben (Mańczak szerint) vizet, nedvességet jelent – indoeurópaiak, vélhetően balti-szlávok ősei lehettek.
Hérodotosz – egyik-másik szakember felismerte e hibát, és ki is igazította – a Déli-Bug és a Dnyeszter közötti vidéket tulajdonképpen kétszer írja le, mivel a folyókat nem megfelelően azonosította.
A helyreigazított leírás szerint a Déli-Bug és az Ingul (Pantikapész: Παντικαπης) között laktak a királyi szkíták földművesei (arotéresz; itt geórgoi: γεωργοι), keleten pedig, a földműveseken, illetve az Ingul folyón túl egészen a Dnyeperig (e helyen Gerrhosz: Γερρος), a vándorló pásztorok (alazonesz; itt nomadesz: νομαδες). Területüket az Ingulec (Hüpakürisz: Υπακυρις) osztja ketté. Északon, a Gyeszna és a Szejm összefolyásán túl, emberevőknek (androphagoi: ανδροφαγοι) címzett nép tanyázott, a neurok keleti, a melankhlainok nyugati szomszédai. Régészek a Szula folyó völgyében is keresik az emberevők lakóhelyét, jóllehet ott szkíták éltek.
A görög–szkíták és a vándorló pásztorok – állítja Hérodotosz – szkíta szokások szerint élnek, de gabonát stb. is vetnek, a szántóvetők pedig eladásra termelnek gabonát. A szkíta földművesek voltak, amint ezt más források is megerősítik, a görögök fő gabonaszállítói.
A szkíta nagyurak temetkezési helye, mondja Hérodotosz, a Gerrhosz nevű hely, ez pedig a kérdéses időben az Ingul, az Ingulec és a Tyaszmin forrásvidéke volt. Az i. e. 6–5. században itt állott a nép királyának, a nagyúrnak erősített szálláshelye. Az i. e. 5. század végén – ez már Hérodotosz Szkítaföldön tett látogatása után történt – a királyiak a Dnyeper zúgóinál, a mai Kamjanyka-Dnyiprovszka város környékén alapítottak új székhelyet. (Bővebben: Lakóhely.)
A tengermelléket a Dnyeper (Borüszthenész: Βορυσθενης) torkolatánál, a bal parton, a görögök Erdőségnek (Hülaié: Υλαιη) nevezték. A szkíták ellenben (a görögök hallása szerint) Abiké (Αβικη) névvel illették, vagyis egyik istenségüknek, Földanyácskának (Api: Απι) ajánlották. A Sztephanosz Büzantiosz által említett Abianosz (Αβιανος) folyócska is alighanem e vidéken keresendő.
A Hérodotosz által királyinak nevezett uradalom a Dnyeper és a Donyec (Hürgisz: Υργις) között elterülő füves pusztát foglalta magában. A királyi törzs – történetírónk szerint „a legvitézebb és legszámosabb szkíták, kik a többi szkítát szolgáiknak tartják” – birtokolta a Krím-félszigetet is, a Krími-hegység (Taurisz) kivételével, ahol a tauroi (ταυροι) nevű nép lakott. A Kercsi-félsziget keleti fele a görögök tulajdonában volt. Kelet felé a tengermelléken a királyi birtokok a Don (Tanaisz: Ταναις) torkolatáig terjedtek.
Észak-északkelet felé, a királyi szkítákon túl, a fekete köpenyeseknek címzett melankhlainok laktak, az emberevők keleti szomszédai. Régészek többek között a Donyec felső szakaszánál letelepedett szkíta népességgel is azonosítják őket, ám valószínűleg a Don mellékén, a mai Voronyezs táján volt székhelyük. Hérodotosz szerint ők nem szkíták – érthetjük így is: nem királyi szkíták –, de szkíta szokás szerint élnek. Történetírónk tudósítása szerint az Urál folyó (Lükosz: Λυκος) és a Donyec közötti pusztát a thüsszageták birtokolták. Ebből következtetve a fekete köpenyesek a szóban forgó nép egyik csoportját képviselhették.
A királyi szkíták keleti szomszédai az említett fekete köpenyesek voltak, továbbá az iráni (madai, avagy méd) származású szauromaták. E népességet a Kaukázuson túli portyázásból visszatérő szkíta derékhad ragadta magával, s telepítette le a Don alsó szakaszánál, a bal parton. A vezérlő szkíta törzs, a szirákok (szirakoi: σιρακοι) – nyilván az elő-ázsiai vállalkozás szervezői – a Kubány (Hüpanisz: Υπανις) és mellékfolyóinak völgyében telepedett le. Szkíták uralta népesség lehetett még az Azovi-tenger (Maiétisz: Μαιητις) öblénél, illetve a Manyics folyó síkságán élő ixibatai (ιξιβαται) stb. nevű csoport is. Szauromaták nemzetségei laktak a Volga (Oarosz: Οαρος) mentén, a torkolattól a Nagy-Irgiz, illetve a Kis- és Nagy-Uzeny folyó vidékéig, s valószínűleg a Medvedica és a Hopjor torkolata táján is.
A királyi szkíták távolabbi szomszédai voltak északkeleten a budinok, illetve társaságukban a gyarmatvárosokból elűzött hellének (gelónok). Nevezettek a Volga mentén, alighanem a mai Penza környékén éltek. Régészek mindazonáltal Poltava tájékán (Bilszk) vélik felfedezni egykori, gerendákból stb. épített fővárosukat.
A Volgán túl, az Obscsij Szirt, illetve a Szamara és az Urál folyó mellékén lakott a thüsszageták névadó csoportja, s társaságukban a királyi szkítáktól elpártolt iürkák.
A Déli-Urál erdős vidékeit az uráli (nyugat-szibériai) argippaiok népesítették be, a hegység keleti oldalán pedig a közép-ázsiai szkíták csoportjába tartozó isszédok tanyáztak.
Szkíta istenségek bélyegkép|jobbra|250px|Szkíta varázsszerek<p>Földanyácska: félig leány, félig kígyó A szkíta népek – hasonlóan az ókori nemzetek jó részéhez – természethívők voltak. (Lásd: Hitvilág) Hiedelmeik, mai felfogás szerint, inkább a babona szintjén mozogtak. Istenségnek tekintettek kézzelfogható dolgokat, de fogalmakat is, pl. Érdem. Istenségeik számát nyilván belátásuk szerint gyarapíthatták.
Hérodotosz ekképpen tudósít a legfőbb szkíta istenségekről (Télfy római megfelelőjükkel helyettesítette a görög isteneket):
„A legfontosabb életszereket tehát ilyen bőségben birják. A többi szokásaik pedig ilyenek: csupán ezen isteneket szokták engesztelni: Vestát kiváltképen, azután Jupitert és a Földet, hivén hogy a Föld Jupiternek a felesége. Ezek után Apollót, az égi Venust, Herculest és Marst, Mindezeket isteneknek tartják a scythák. A királyi scythák pedig Neptunnak is áldoznak. Scythául neveztetik Vesta Tabitinak. Jupiter az én véleményem szerint leghelyesebben hivatik Papäusnak; a Föld Apianak; Apollo Ötosyrnak; az égi Venus Artimpasanak; Neptun Thamimasádasnak. Szobrokat, oltárokat és templomokat nem szoktak nekik emelni, kivéve Marst; mert ennek szoktak”. – IV. könyv, 59. szakasz. Télfy János fordítása.
Tabiti (Ταβιτί) a Tűz megszemélyesítője. Görög megfelelője Hesztia, Hisztié; Papaiosz (Παπαῖος) az Ég megszemélyesítője. Görög megfelelője Zeusz; Api (Ἀπί) a Föld megszemélyesítője. Görög megfelelője Gaia, Gé; Goitoszürosz (Γοιτόσυρος) a Nap megszemélyesítője. Görög megfelelője Apollón; Argimpasza (Ἀργίμπασα) az Érdem, az érdemdús élet – régiesen érdempálya – megszemélyesítője. Görög megfelelője Aphrodité Uránia; Héraklész itt alighanem Targitaoszt helyettesíti, miként a szkíták eredetmondájának görög változatában is (lásd: A szkíták eredete a pontoszi görögök szerint); Targitaosz (Ταργιτάος) a Harag, háborúság megszemélyesítője. Görög megfelelője Arész; Thagimaszadasz (Θαγιμασάδας) a Tenger megszemélyesítője. Görög megfelelője Poszeidón.
Nőnemű istenség Tabiti, Api, valamint – görög párjával ellentétben – Thagimaszadasz. Utóbbi név – a szkíták nyelvén, Plinius szerint, Tenger anyja – lebetűzése Plinius munkájában Temarunda, Temerinda.
Bizonyára Api nevét viselte az Abiké nevű szent hely (görögöknek Hülaié) és az Abianosz folyócska a kelet-európai pusztán, valamint Abarisz, a Nap, azaz Goitoszürosz felkentje, továbbá az avarok népe, illetve Abiria (Szürasztrene: Saurashtra), a szakaurak egykori birtoka az Indiai-félszigeten.
Hímnemű istenség Papaiosz, Goitoszürosz – görög pályatársával ellentétben Argimpasza –, valamint Targitaosz. Az Érdem megszemélyesítőjét egy festett görög váza harci szekeret hajtó ifjúként ábrázolja, és Igdampaiész névvel illeti.
Alkalmasint Papaiosz nevét viselte egy alán főember, Babai.