Megtestesülés

A megtestesülés vagy inkarnáció a vallásokban használt fogalmak, egy isten, istenség vagy egyén földi testet öltésére. Egy transzcendens lény, isten vagy istenség anyagi – leggyakrabban emberi vagy állati – formában történő földi megjelenését jelenti.Magyar Nagylexikon, 9. kötet (Gyer–Iq), Magyar Nagylexikon Kiadó, Budapest, 1999, 874. oldal.Mircea Eliade: Vallási hiedelmek és eszmék története, Osiris Kiadó, Budapest

A keresztény hagyomány egyik központi állítása: az örök Isten Fia valóságosan emberré lett Jézus Krisztusban. Általános vallástörténeti értelemben a szó valamely isteni, szellemi vagy természetfölötti valóság testi alakban való megjelenését is jelölheti, de a keresztény teológiában sajátos és szigorúbb jelentése van: az örök Ige, a Szentháromság második személye emberi természetet vett föl, miközben megmaradt valóságos Istennek.New Catholic Encyclopedia. 2. kiadás. 7. köt. Thomson Gale, 2003. „Incarnation”.A Katolikus Egyház Katekizmusa, 456–483.

A keresztény megtestesüléstan nem azonos azzal az általánosabb elképzeléssel, hogy egy istenség időlegesen emberi alakot vesz föl, és nem azonos a reinkarnációval sem. A klasszikus keresztény dogmatikai formula szerint Krisztus „egy személy két természetben”: egy és ugyanaz a Fiú valóságos Isten és valóságos ember. Ezt a személyes egységet nevezi a teológia hüposztatikus egységnek.New Catholic Encyclopedia. 2. kiadás. 7. köt. Thomson Gale, 2003. „Hypostatic Union”.Schütz Antal: Dogmatika. A katolikus hitigazságok rendszere. Szent István-Társulat, Budapest, 1937. II. kötet, krisztológiai rész.

A fogalom történeti jelentőségét az adja, hogy a keresztény tanítás szerint Isten nem kívülről szólította meg csupán az embert, hanem az emberi történelmet, testet, születést, szenvedést és halált is az üdvösség eszközévé tette. A megtestesülés ezért egyszerre tartozik a krisztológia, a szentháromságtan, a szótériológia – vagyis a megváltás tana – és a keresztény antropológia körébe.

Fogalom és szóhasználat

Az incarnatio szó a latin caro, carnis („test”, „hús”) főnévből származik, és szó szerint testté levést vagy testbe öltözést jelent. A görög keresztény terminológiában a szarkószisz (σάρκωσις, „testté levés”) és az enanthrópészisz (ἐνανθρώπησις, „emberré levés”) kifejezések terjedtek el. A János-evangélium prológusa nem főnévi szakkifejezéssel, hanem igei állítással fejezi ki a tan központi gondolatát: „az Ige testté lett” (görögül: ho logosz szarx egeneto).Jn 1,14.

A keresztény teológiai szóhasználatban a megtestesülés két szempontból is érthető. Jelentheti egyrészt azt az isteni cselekvést, amely által a Fiú emberi természetet vesz föl Szűz Mária méhében; másrészt jelentheti az ebből fakadó maradandó személyes egységet, vagyis a hüposztatikus egységet. A tan nem azt állítja, hogy Isten emberré változott oly módon, hogy megszűnt volna Isten lenni, hanem azt, hogy a Fiú személye az isteni természet mellett emberi természetet is birtokol.

A vallástörténeti összehasonlításban több rokon fogalomtól kell elhatárolni. A teofánia Isten vagy valamely istenség megjelenése, de nem szükségképpen emberi természet fölvétele. Az apoteózis ember istenivé emelését vagy istenként való tiszteletét jelenti. A reinkarnáció vagy lélekvándorlás újraszületést, illetve más testben való további létezést jelöl. A hindu avatár-tanban az istenség alászállása és földi megjelenése áll előtérben, de ez sem azonos a keresztény hüposztatikus egységgel.New Catholic Encyclopedia. 2. kiadás. 13. köt. Thomson Gale, 2003. „Theophany”.New Catholic Encyclopedia. 2. kiadás. 1. köt. Thomson Gale, 2003. „Apotheosis”.New Catholic Encyclopedia. 2. kiadás. 6. köt. Thomson Gale, 2003. „Hinduism”.

Kereszténység

A kereszténységben a megtestesülés a Krisztusról szóló tanítás egyik alappillére. A keresztény hit szerint Jézus Krisztus nem csupán próféta, vallási tanító vagy rendkívüli erkölcsi példakép, hanem az örök Fiú, aki az idők teljességében emberré lett. Ezért a megtestesülés egyszerre szól Istenről és az emberről: Istenről, mert az Ige kilép a történelemben látható módon; és az emberről, mert az emberi természet Krisztusban olyan egységbe kerül Istennel, amely a keresztény üdvösségtan alapja.

A keresztény hitvallásokban a megtestesülés azzal a formulával jelenik meg, hogy a Fiú „értünk, emberekért és a mi üdvösségünkért” szállt alá, „testet öltött” és emberré lett. A nicea–konstantinápolyi hitvallás szerint a Fiú „Isten az Istentől, világosság a világosságtól, valóságos Isten a valóságos Istentől”, és ugyanő lett emberré Szűz Máriától. A dogmatikai állítás lényege, hogy a Fiú istensége nem szűnt meg az emberré levéskor, és embersége sem látszat vagy külső szerep volt.Heinrich Denzinger – Peter Hünermann: Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai. A niceai, efezusi, khalkédóni és konstantinápolyi krisztológiai meghatározások.

Bibliai alapok

A megtestesüléstan újszövetségi alapja a János-evangélium prológusa: „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige”; majd: „Az Ige testté lett, és közöttünk lakott.”Jn 1,1–14. A szöveg egyszerre állítja az Ige örök isteni létét és történeti megjelenését. A páli hagyományban a megtestesülés az üdvtörténet döntő fordulata: „Amikor elérkezett az idők teljessége, Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született.”Gal 4,4–5.

A Filippiekhez írt levél himnikus szakasza szerint Krisztus „Isten alakjában volt”, mégsem ragaszkodott ehhez úgy, mint zsákmányhoz, hanem „kiüresítette önmagát”, szolgai alakot vett föl, és emberekhez hasonlóvá lett.Fil 2,6–11. Ebből a szövegből ered a kenózis fogalma, amely Krisztus önkiüresítésére utal. A Zsidókhoz írt levél azt hangsúlyozza, hogy Krisztus „vérben és testben” részesedett, és mindenben hasonló lett testvéreihez, a bűnt kivéve.Zsid 2,14–17; 4,15. Az első jánosi levél a keresztény hit próbakövének nevezi annak megvallását, hogy Jézus Krisztus testben jött el.1Jn 4,2–3.

Az evangéliumok gyermekségtörténetei a megtestesülést Szűz Máriához kapcsolják. A keresztény hagyomány szerint a megtestesülés nem Jézus születésének pillanatában, hanem fogantatásakor történik, amikor Mária az angyali üdvözletre adott igenjével elfogadja az isteni hívást.Lk 1,26–38. A Fiú ekkor veszi föl az emberi természetet, amely ettől a pillanattól fogva az Ige saját embersége.Előd István: Katolikus dogmatika. Szent István-Társulat, Budapest, 1978. Krisztológiai fejezet.

Alapfogalmak: természet és személy

A megtestesülés tana a késő ókori keresztény teológiában a görög és latin filozófiai nyelv segítségével nyerte el pontos megfogalmazását. A „természet” (görögül physis, latinul natura) arra utal, hogy mi valaki: milyen lényegi tulajdonságai, képességei és működésmódjai vannak. A „személy” vagy „hiposztázis” arra utal, hogy ki az, aki ezeket birtokolja és cselekszik. Egyszerűbben: a természet a „mi, milyen?”, a személy a „ki?” kérdésre válaszol.

A keresztény tanítás szerint Krisztusban két természet van: isteni és emberi. Az isteni természet szerint örök, mindenható, teremtetlen és halhatatlan; emberi természet szerint született, növekedett, szenvedett és meghalt. A személy azonban egy: az örök Fiú. Ezért a keresztény dogmatika nem két Krisztusról beszél – egy isteniről és egy emberiről –, hanem egyetlen Krisztusról, aki két természetben létezik és cselekszik.

A „hüposztatikus egység” ennek a személyes egységnek a neve. Laikus megközelítésben úgy írható le, hogy Isten nem csupán „emberi burkot” vett magára, hanem az emberi test, lélek, értelem és akarat valóban az Ige saját embersége lett. Az analógiák csak korlátozottan használhatók: ahogy az emberben a test és a lélek egységet alkotnak anélkül, hogy azonosak volnának, úgy Krisztusban is valóságos egység van; de a két természet egysége nem természetes emberi összetétel, hanem egyedülálló isteni cselekvés eredménye.

A középkori skolasztika, különösen Aquinói Szent Tamás, a megtestesülést úgy értelmezte, hogy az emberi természet nem önálló emberi személyben áll fenn, hanem az Ige személyében. Tamás szerint a fölvett emberség nem csökkenti az isteni természetet, és nem hoz létre keveréktermészetet: az emberi természet sajátosságai megmaradnak, de személyes alanyuk a Fiú.Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae, III, q. 1–2.

Dogmatikai tartalom

A keresztény dogmatika szerint a megtestesülés alanya nem az Atya és nem a Szentlélek, hanem a Fiú, vagyis az örök Ige. Ugyanakkor az isteni cselekvés a Szentháromság közös műve: a Fiú testesül meg, de a megtestesülés az egy isteni akarat és hatalom szerint történik. Ez felel meg annak a szentháromságtani elvnek, hogy a három isteni személy kifelé irányuló művei elválaszthatatlanok, miközben a személyek sajátos rendje és küldése megmarad.Gilles Emery: The Trinity. An Introduction to Catholic Doctrine on the Triune God. The Catholic University of America Press, Washington, D.C., 2011.

A megtestesülésben a Fiú nem változik át emberré olyan értelemben, hogy isteni természete megszűnne vagy csökkenne. A keresztény tanítás szerint Isten változhatatlan; ezért az emberré levés nem az isteni természet módosulása, hanem emberi természet fölvétele az Ige személyébe. Krisztusban az isteni és az emberi természet nem elegyedik össze, nem olvad egy harmadik természetbe, és nem válik két külön személlyé. A két természet egyetlen személyben, az Ige személyében áll fenn.

Ebből következik a tulajdonságok közlésének (latinul communicatio idiomatum) tana. A szabály lényege, hogy ami Krisztusról az egyik természet szerint igaz, az állítható ugyanarról az egy személyről, de nem úgy, mintha a két természet sajátosságai összekeverednének. Ez teszi lehetővé azt az elsőre paradox keresztény állítást, hogy „Isten szenvedett” vagy „Isten meghalt a kereszten”: nem az isteni természet szerint, amely halhatatlan, hanem az egy isteni személy emberi természete szerint. Ugyanígy mondható, hogy Jézus Krisztus öröktől fogva van, de istensége szerint, nem embersége szerint.New Catholic Encyclopedia. 2. kiadás. 4. köt. Thomson Gale, 2003. „Communication of Idioms”.Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae, III, q. 16.

A keresztény tanítás szerint Krisztus embersége valóságos és teljes. Valóságos emberi teste, értelmes emberi lelke, emberi értelme és emberi akarata volt. A megtestesülés nem jelenti, hogy az Ige emberi testet vett föl emberi lélek nélkül, és nem jelenti azt sem, hogy az isteni akarat pótolta volna Krisztus emberi akaratát. A harmadik konstantinápolyi zsinat tanítása szerint Krisztusban két akarat és két működés van: isteni és emberi, de ezek nem ellentétben, hanem tökéletes összhangban állnak egymással.

Dogmatörténeti kibontakozás

A megtestesülés dogmatikai megfogalmazása fokozatosan, főként a 4–7. századi krisztológiai vitákban kristályosodott ki. Ezek a viták nem pusztán elvont fogalmi viták voltak: a tét az volt, hogyan lehet Krisztusban egyszerre megvallani a teljes istenséget, a teljes emberséget és az egyetlen személyt. A keresztény üdvösségtan szempontjából azért volt döntő, hogy Krisztus valóságos ember legyen, mert csak így képviselheti és gyógyíthatja meg az emberi természetet; és azért volt döntő, hogy valóságos Isten legyen, mert csak így lehet az üdvösség egyetemes forrása.Lewis Ayres: Nicaea and Its Legacy. An Approach to Fourth-Century Trinitarian Theology. Oxford University Press, Oxford, 2004.Khaled Anatolios: Retrieving Nicaea. The Development and Meaning of Trinitarian Doctrine. Baker Academic, Grand Rapids, 2011.

A patrisztikus hagyomány gyakran Nazianzi Szent Gergely elvével fejezte ki ezt: amit Krisztus nem vett föl, azt nem is gyógyította meg. E gondolat szerint ha Krisztus nem vett volna föl teljes emberi természetet – testet, lelket, értelmet és akaratot –, akkor az emberi természetnek éppen az a része nem részesednék a megváltásban.Nazianzi Szent Gergely: 101. levél Cledoniushoz.