A Diakovári Katedrális vagy a Szent Péter Székesegyház-Bazilika () a Diakovár-Eszéki főegyházmegye főszékesegyháza a horvátországi Diakovárban. A diakovári főszékesegyház a horvát historizmus legnagyobb új építésű szakrális épülete. Egyben ez Diakovár leghíresebb látványossága, illetve legjelentősebb szakrális létesítménye is.
Története A székesegyház építésének előzményei A diakovári székesegyház Horvátország legfiatalabbjai közé tartozik, de gyökerei egészen a középkorig nyúlnak vissza. A 13. században az akkori viharos és bizonytalan boszniai körülmények miatt a boszniai püspöknek és a boszniai káptalannak el kellett hagynia székhelyét a Szarajevó közelében fekvő Brdot. Kálmán herceg, Szlavónia akkori ura 1239-ben adta Diakovárt a püspöknek menedékül, aki átkelve a Száván és megőrizve a boszniai egyház feletti tekintélyt és szellemi irányítást, a püspöki székhelyet Diakovárra helyezte át. A domonkos rendi Pósa püspök volt az első, aki 1246-tól már állandó jelleggel Diakováron tartózkodott és azonnal hozzákezdett a püspöki palota és az első katedrális építéséhez. Az épületeteket a különféle veszélyek miatt sáncokkal vették körül.
Ezt az első, gótikus székesegyházat a törökök 150 éves ezen a területen való tartózkodásuk alatt (1537–1687) valószínűleg mecsetté alakították át. A török uralom alatt a püspökök nem is mehettek be Diakovárra, a városban viszont több mecset is működött. A törökök kiűzése után, a 18. század elején Patacsics György és Bakics Péter püspökök a régi falak között egy új, nagyon szerény székesegyházat és püspöki palotát építettek. Mivel Bosznia továbbra is török uralom alatt maradt, a püspökség területére külön apostoli helytartót (püspökhelyettest) neveztek ki, míg a püspöki székhely továbbra is Diakováron volt. A keleti szomszédságban feküdt az egykor híres, de akkoriban már szegény szerémi egyházmegye, Szávaszentdemeter (Sirmium) székhellyel. XIV. Kelemen pápa 1773-ban a diakovári püspök irányítása alatt egyesítette szerémi és a boszniai egyházmegyéket. Az így létrehozott egyházmegyét boszniai és diakovár-szerémi egyházmegyének, később röviden csak diakovár-szerémi egyházmegyének nevezték.
Mivel a törökök távozása után épült második székesegyház szerkezetileg nagyon gyenge és javíthatatlan volt, már Mandics Antal püspök (1806-1815) tervezte egy új katedrális építését, egyúttal megalapította az „új székesegyház építési alapot”. Mandics utóda, Raffay Imre (1816-1830) megterveztette az új katedrálist, de a Bécsi Építési Tanács ezt még elutasította. Végül Kukovics József püspök (1834-1849) kapta meg a jóváhagyást. Már megvolt a terv és az építés költségvetése, melyhez a püspökség jelentős pénzügyi alapokkal rendelkezett, de még nem döntöttek a munkák megkezdéséről.
A székesegyház építése Az elődök elképzeléseit végül Josip Juraj Strossmayer püspök (1848-1905) váltotta valóra. Amikor Strossmayer megkezdte a székesegyház építését, 52 évesen és püspökségének 16. évében testi és intellektuális erejének teljében volt. E nagyszerű vállalkozásba megszerzett hírnevét, energiáját és tudásának legjavát, valamint egyházmegyéjének anyagi erőforrásait beleölte. Olyan remekművet alkotott, amelyet ma is minden idelátogató megcsodál. A székesegyház terveit Bécsben készíttette korának híres építészével, Carl Roesnerrel. Az építési szerződést 1866. április 17-én írták alá Diakováron. A tervek szerint a templomot 5 év alatt kellett elkészíteni, de a munka végül teljes 16 évig, egészen 1882-ig húzódott. Közben Roesner meghalt, ezért a püspök újabb építésszel, a szintén bécsi Friedrich von Schmidttel kötött szerződést, aki a zágrábi székesegyházat is tervezte. A munkálatok nem mentek nehézségek nélkül, ami különösen az anyagbeszerzésben nyilvánult meg. Diakováron csak a téglákat égették az egyházmegyei téglagyárban (7 millió téglát használtak fel az építkezéshez), a követ és minden mást az Isztriáról, Ausztriából, Magyarországról, Olaszországból, Franciaországból és más országokból kellett szállítani.
Amikor az építés már kellően előrehaladott volt, 1870. április 28-án Strossmayer szerződést kötött a székesegyház kifestésére. Rómában élő német festőket, apját és fiát, Alexander-Maximilian Seitzet és Ludwig Seitzet választotta ki erre a feladatra. A festők 36 freskó elkészítésére kaptak megbízást, amelyek mindegyike több mint 30 négyzetméter alapterületű volt. Végül összesen 43 freskó készült. Ezt a munkát 12 éven át végezték a festők számos munkatárssal kiegészülve, mivel a munkát csak a melegebb hónapokban lehetett végezni. Az élénk színű festmények bibliai jeleneteket ábrázolnak: a főhajóban tíz válogatott téma található az Ószövetségből, a kereszthajóban és az apszisokban pedig az Újszövetség témái, vagyis Jézus életének jelenetei, valamint az apostolok, főként a Péter apostol élete látható. A festmények a katedrális legvonzóbb részletei. A festmények mellett a székesegyházban 7 oltár és egy ünnepi szószék található, amelyeken kőszobrok és a szentek domborművei találhatók. A főoltár az építészet remekműve, amelyet a székesegyház védőszentjének, Péter apostolnak szenteltek. A mellékoltárokon szereplő szentek kiválasztása összekapcsolódik az egyházmegye történetével, a püspök építő eszméivel és az általános népi vallásossággal. A székesegyház összes falfelületét különböző formájú színes ékítmények díszítik. Ezek Josip Voltolini festő-dekoratőr és társai munkái. Szembetűnő a kórus nagy orgonája is. Az első orgona egy nagy tűzben égett meg, amely még 1933-ban tört ki a székesegyházban. A jelenlegi orgonát a híres szlovén orgonaépítő, Franc Jenko építette. Az orgona 73 regiszteres, három manuálos, pedálműves és 5486 sípja van. A főoltár és a kereszthajó alatt egy nagy kriptát alakítottak ki, amelybe két bejárat vezet, az egyik a székesegyházból, a másik az utcáról. Az építtető Strossmayer püspök és más püspökök síremléke található itt, de a hely alkalmi szertartásokra, kiállításokra és koncertekre is alkalmas. A székesegyház építése 1866-tól 1882-ig tartott. A templomot 1882-ben, október 1-jén, vasárnap ünnepélyesen szentelték fel, Horvátországból és egész Európából érkező vendégekkel.
A székesegyház leírása A székesegyház belseje A székesegyház alaprajza a latin kereszt. Ez a szimbolikát folytatja és jelentősen gazdagítja a faliképek elrendezése: a hajóban az ószövetségi motívumokkal, a kereszthajóban pedig az újszövetségi motívumokkal. A hajók metszéspontjában található a menza (oltár), Krisztus szimbóluma. A menzát a menny és az örökkévalóság jeleként aranyozott kupola borítja. Krisztus tehát az egyház központi személye és alapvető szellemi dimenziója. Teljesíti az ószövetségi ígéreteket, bevégzi az ószövetséget, és megkezdi az újat. A katedrális freskóinak teljes ikonográfiai tartalma erre az ideára épül fel.
A faliképek A székesegyház központi hajójának mindkét oldalán, az árkádok felett, a kórustól és az orgonától kezdve a főoltárig, tíz nagy falfreskó látható az Ószövetségi Szentírásának a jeleneteivel. Az északi oldalon négy festményt Alexander-Maximilian Seitz az apa, négyet pedig a déli oldalon a fia, Ludwig Seitz készített. Ludovico Ansiglioni római festő mindkét oldalára festett egy-egy képet, de ezeket nem írta alá. A freskók olyan ószövetségi jeleneteket tartalmaznak, amelyek az üdvösség történetéről beszélnek. A festmények főszereplői szintén előképek, Krisztus, a Megváltó előalakjai. Két szemközti kép egy témát zár le. Az első képpár Ádámról és Éváról szól a paradicsomban, majd és kiűzetésükről az Édenkertből. A második pár az özönvízről és Noé megmentett családjának hálaáldozatáról, a harmadik pár Ábrahám ősatyát állítja elénk, aki feláldozni készül Izsákot, valamint az ifjú Józsefet, akit az irigy testvérek eladnak Egyiptomba. A negyedik pár a kis Mózesnek a Nílusra történő vízre bocsátásáról és a Sínai hegyen Isten törvényének elfogadásáról, az ötödik, egyben az utolsó festménypár Jézus ősének, Dávid királynak az életét ábrázolja: felkenését és győzelmét Góliát felett.
Az újszövetségi jelenetek a kereszthajóban, a papi kórusban és a fő apszisban találhatók. Ennek az épületrésznek a szintje 6 lépcsőfokkal magasabb, mint a középső és az oldalhajók, központjában, a főoltáron végzik a liturgiát. A freskók sora időrendi sorrendben követi Jézus életét és munkásságát, az Angyali üdvözlettől a Mennybemenetelig. A ciklus három csoportból áll, egyenként öt nagy kompozícióból. A déli ágban Jézus gyermekkorának és korai életének képei láthatók (az Angyali üdvözlet, Mária látogatása Erzsébetnél, Jézus születése, a Három királyok ajándéka, A tizenkét éves Jézus a templomban, valamint Jézus megkeresztelkedése). A kórus Jézus nyilvános szolgálatának ábrázolása Lázár házában, Jézus meggyógyítja a betegeket, Jézus kiűzi a kereskedőket a templomból, a Mennybe való felmenet és az Istenanya megkoronázása). A keresztirányú hajó északi ágában Jézus életének utolsó nagy eseményei vannak (Az utolsó vacsora, Jézus a Getsemáné kertben, Jézus siratói, Nők Jézus üres sírja előtt és Jézus mennybemenetele). Strossmayer egyháztörténeti emlékeit különösen a három apszis tetején látható festményeken szövi bele ebbe az alapvető bibliai szálba: néhány szent alak mellett megjelennek bizonyos horvát régiók képviselői, a festők és családtagjaik arcképei, névtelen népi személyek és az adományozók alakjai. A déli és az északi apszis freskói alatt Jézus első választottjainak, követőinek és közvetlen társainak, az apostoloknak a portréi láthatók, minden apszisban (Péter és Júdás kivételével) öt. A keresztirányú hajó mindkét ágában a Jézus életét ábrázoló nagy freskók alatti félköríves mezőkben (lunetták) három jelenet látható a székesegyház névadója, Péter apostol életéből. A Szent Péter életéből vett jeleneteket a nazarénus mozgalom egyik vezető festője, Friedrich Overbeck alkotta a bazilika részére. 300px|bélyegkép|jobbra|A székesegyház belső terének részlete Az oltárok A 19. század második felében, amikor a székesegyház épült, a szobrászatot elhanyagolták Európában. A szobrok kifejezése inkább statikus volt, és nem volt túl ötletes és eredeti. Strossmayer azokat keresve, akik részt vennének a székesegyház belső díszítésében, a képzőművészet az akkori forrásaihoz, osztrák, olasz és német városokba, és különösen Rómába ment, hogy közvetlen kapcsolatba lépjen a művészekkel. Történelmi okokból a román stílus mellett döntött, amelynek megszorításait gótikus jellegű díszítéssel gazdagította. Ez különösen észrevehető a faragványokban és az oltárépítészetben. A belső dekoráció szobrászati részét az építkezés utolsó öt évében, 1877-től 1882-ig végezték. Figyelembe véve a falfestményeket és dekorációkat, az oltárok és a hozzájuk tartozó szobrok a háttérben állnak, ám a belső térben mégis minden egyedülállónak és harmonikusnak tűnik.
Építészeti szempontból különösen kiemelkedő a főoltár 15 méter magas, négyoldalú ciboriuma, amelyet négy faragott márványoszlop tart. A cibórium mindkét oldalát faragott és aranyozott díszek és a négy nyugati egyházatya Nagy Szent Gergely, Szent Ambrus, Szent Ágoston és Szent Jeromos medalionja díszíti. A cibórium felett található egy kisebb boltozat, amely alatt a székesegyház védőszentjének, Péter apostolnak a szobra található. Az egész alkotást egy nagy kereszt zárja, amelyet a négy angyal kőszobra vesz körül. A ciborium sarkaiban a négy evangélista látható. Ennek a kompozíciónak az az üzenete, hogy az oltár (Krisztus) az az alap, amelyre az evangélisták és az egyházatyák építik a hívők közösségét (az egyházat), elvezetve az üdvösséghez (a kereszt által) az örökkévalóságba (angyalok). Az oltárt Carlo Roesner kezdte építeni, majd végül Strossmayer számos javaslatával Friedrich von Schmidt építész készítette el. A medalionokat és szobrokat Vatroslav Donegani készítette.