Pelagius vagy magyarosan Pelágiusz (350/360 körül – 418 után) brit származású késő ókori keresztény aszkéta és teológiai író, a róla elnevezett pelagiánus vita központi alakja. Kortársai és ellenfelei szigorú erkölcsi életű, művelt és tekintélyes tanítóként ismerték, aki különösen az emberi szabad akarat, az erkölcsi felelősség és a keresztény tökéletesség kérdéseit hangsúlyozta.
A róla elnevezett tanítás az 5. század elején vált a nyugati kereszténység egyik legfontosabb dogmatörténeti vitájává, amelynek középpontjában az áteredő bűn, az isteni kegyelem, az emberi akarat szabadsága, a gyermekkeresztség és az üdvösség természetfeletti jellege állt. A katolikus tanítás szerint az ember valóban szabad és felelős, de az üdvösséghez és minden üdvös cselekedethez Isten megelőző és segítő kegyelme szükséges.
A modern kutatás árnyaltabban kezeli Pelagius szerepét, mint a régebbi kézikönyvek. A pelagianizmus rendszeres és nyílt tételeit részben tanítványa, Caelestius fogalmazta meg élesebben, majd Julianus eclanumi püspök védelmezte tovább. Pelagius személyes tanítása, Caelestius tételei és a későbbi „pelagianizmus” ezért nem minden részletében azonosítható egymással.
Élete Származása és római működése Pelagius születési ideje és pontos származási helye bizonytalan. A régebbi források gyakran ír vagy brit származásúnak mondták. A legáltalánosabb modern álláspont szerint valószínűleg Britanniából származott, de az ír eredet lehetősége is előfordul a szakirodalomban, részben Szent Jeromos gúnyos megjegyzései alapján.
Formálisan nem volt pap; a források inkább laikus aszkétaként vagy szerzetesszerű életet élő keresztény tanítóként mutatják be. Művelt ember volt, latinul és görögül is tudhatott, és Rómában jelentős tekintélyt szerzett szigorú erkölcsi életével. A későbbi intézményes szerzetesség fogalmait azonban óvatosan kell rá alkalmazni: Pelagius a késő ókori aszketikus keresztény környezethez tartozott, nem egy középkori értelemben vett szerzetesrend tagja volt.
Valószínűleg 384 körül vagy valamivel később érkezett Rómába. Ott hosszabb ideig működött, és környezetében a keresztény erkölcsi megújulás, az aszkézis és a felelősségteljes életmód hirdetőjeként vált ismertté. Több tekintélyes keresztény személlyel kapcsolatban állt; Szent Ágoston egy ideig maga is tisztelettel említette.
Gondolkodására hatással voltak a latin keresztény irodalom egyes iratai, köztük az Ambrosiaster néven ismert kommentárhagyomány. A Magyar Katolikus Lexikon szerint nem tekinthető megalapozottnak az a régebbi vélekedés, amely Pelagius nézeteit főként görög egyházatyák tanulmányozásából vezette le.
Pelagius Rómában ismerte meg Ágoston Vallomások című művének egyes gondolatait is. A hagyomány szerint különösen az a híres ágostoni mondat váltott ki belőle ellenérzést, amely szerint Istennek kell megadnia azt, amit parancsol. Pelagius attól tartott, hogy az isteni kegyelem túlzott hangsúlyozása gyengítheti az ember erkölcsi felelősségét, és ürügyet adhat a bűnös életmódra.
Kapcsolata Caelestiusszal Rómában Pelagius kapcsolatba került Caelestiusszal, aki jogi műveltségű, aszketikus életre törekvő laikus volt. Caelestius fontos szerepet játszott abban, hogy Pelagius gyakorlati erkölcsi tanításából elméletileg is megfogalmazott tételek szülessenek.
A két férfi 410 után, Alarik római betörését követően elhagyta Rómát, és 411 körül Észak-Afrikába érkezett. Pelagius rövid afrikai tartózkodás után továbbment Palesztinába, Caelestius viszont Karthágóban maradt, ahol pappá akarták szentelni.
Caelestius felszentelése ellen Paulinus milánói diakónus emelt vádat Aurelius karthágói püspöknél. A karthágói vizsgálatban hat tételt tulajdonítottak Caelestiusnak. Ezek a tételek nem egyszerűen Pelagius saját szavait jelentették, hanem a pelagiánus irány radikálisabb, nyíltabban megfogalmazott állításait fejezték ki. A hagyományos felsorolás szerint Caelestius tanítása a következő állításokat tartalmazta:
Ádám akkor is meghalt volna, ha nem vétkezik. Ádám bűne csak neki ártott, nem az egész emberiségnek. Az újszülött gyermekek olyan állapotban vannak, mint Ádám a bűnbeesés előtt. Az egész emberi nem nem Ádám bűne vagy halála miatt hal meg, és Krisztus feltámadása sem jelenti automatikusan minden ember üdvösségét. A mózesi törvény megtartása ugyanúgy elvezethet az üdvösségre, mint az evangélium. Krisztus eljövetele előtt is voltak bűn nélkül élő emberek.
Caelestius nem vonta vissza ezeket a tételeket. A karthágói zsinat ezért megtagadta tőle a pappá szentelést, és elítélte tanítását. Ez az esemény tette a pelagiánus vitát nyílt egyházi kérdéssé.
Palesztina és a zsinati vizsgálatok Pelagius eközben Palesztinában tartózkodott, ahol kapcsolatba került a keleti keresztény környezettel. 415-ben több vizsgálat is indult ellene. Az ügyben szerepet játszott Orosius is, aki Ágoston környezetéből érkezett, és a pelagiánus nézetek veszélyére hívta fel a figyelmet.
A jeruzsálemi vizsgálat nem hozott egyértelmű döntést. Ugyanebben az évben Dioszpoliszban, a mai Lod területén zsinatot tartottak Pelagius ügyében. Pelagius itt olyan magyarázatokat adott, amelyek alapján a jelen lévő püspökök nem találták bizonyítottnak eretnekségét. A döntés azonban nem jelentette a pelagiánus tanítás jóváhagyását; inkább arról volt szó, hogy Pelagius személyes nyilatkozatai alapján a zsinat nem látta igazoltnak az ellene felhozott vádakat.
Szent Ágoston és az afrikai püspökök a dioszpoliszi döntést nem tekintették az ügy lezárásának. Úgy látták, hogy Pelagius megfogalmazásai nem oszlatták el a kegyelem és az áteredő bűn tanával kapcsolatos alapvető problémákat. Ettől kezdve a vita súlypontja egyre inkább a nyugati, különösen az afrikai egyházba került.
Utolsó évei Pelagius 418 utáni sorsa bizonytalan. Zószimosz pápa Epistola tractoria című körlevele és a császári intézkedések után eltűnik a forrásokból. Egyes hagyományok szerint Palesztinában vagy Egyiptomban halt meg, de pontos halálideje és halálhelye nem ismert.
A későbbi pelagiánus irányt már nem ő, hanem Caelestius, majd különösen Julianus Eclanensis képviselte. Julianus és több itáliai püspök nem fogadta el a 418-as elítélést, ezért száműzték őket, és keleti kapcsolatokon keresztül próbáltak támogatást szerezni.
Tanítása Szabad akarat és erkölcsi felelősség Pelagius gondolkodásának középpontjában az ember erkölcsi felelőssége állt. Azt hangsúlyozta, hogy Isten parancsai nem lehetnek teljesíthetetlenek, ezért az embernek valódi képessége van a jó választására. Ezzel szemben a katolikus válasz, különösen Ágoston teológiájában, nem tagadta az emberi akarat szabadságát, hanem azt állította, hogy a bűn által megsebzett emberi akaratnak szüksége van Isten belső, megelőző és gyógyító kegyelmére.
Pelagius erős erkölcsi aszkézist hirdetett, és attól tartott, hogy az ember gyengeségére való hivatkozás a bűn igazolásává válhat. Ebben a gyakorlati szándékban volt pozitív erkölcsi komolyság: Pelagius a keresztény élet tényleges megélésére, az önfegyelemre és a felelősségre akarta ösztönözni hallgatóit. A vita dogmatikai súlya azonban abból fakadt, hogy tanítása a katolikus értelmezés szerint nem adott kellő helyet a kegyelem elsődlegességének és az ember üdvösségének természetfeletti jellegének.
Áteredő bűn és keresztség A pelagiánus vita egyik fő kérdése az áteredő bűn tana volt. Caelestius tételei szerint Ádám bűne nem rontotta meg az egész emberiséget, hanem elsősorban rossz példát adott. Ebből következett az a nézet, hogy az újszülött gyermekek állapota lényegében olyan, mint Ádámé a bűnbeesés előtt.
A katolikus tanítás ezzel szemben azt vallotta, hogy Ádám bűne az egész emberi nemet érinti, és az ember nem pusztán külső rossz példák miatt szorul megváltásra. A 418-as karthágói zsinat kánonjai különösen az áteredő bűn és a gyermekkeresztség kérdésében fogalmazták meg a pelagiánus tételekkel szembeni álláspontot.
A gyermekkeresztség dogmatikai jelentősége éppen ebben az összefüggésben vált világosabbá. Ha a gyermekek nem szorulnának a bűn eltörlésére és Krisztus kegyelmére, a keresztségük értelme gyengülne. Ágoston ezért a gyermekkeresztséget az áteredő bűn és a kegyelem szükségességének egyik legerősebb egyházi tanúságaként értelmezte.
Kegyelem és emberi tökéletesedés Pelagius nem mindig tagadta a „kegyelem” szót, de azt gyakran külső segítségként értelmezte: Isten törvényekkel, parancsokkal, Krisztus példájával, a bűnbocsánattal és a tanítással segíti az embert. A katolikus vita szempontjából azonban döntő kérdés volt, hogy a kegyelem csupán külső tanítás és példa-e, vagy belső, természetfeletti isteni segítség, amely megelőzi, gyógyítja és felemeli az ember akaratát.
Ágoston álláspontja szerint az emberi akarat a bűn következtében megsebzett, ezért az üdvösséghez nem elég a természetes erkölcsi erőfeszítés. A kegyelem nem csupán könnyebbé teszi a jót, hanem az üdvös cselekedetek kezdete, folytatása és beteljesítése is Isten ajándékától függ. A későbbi katolikus tanítóhivatali megfogalmazások, különösen a 418-as karthágói zsinat, a második orange-i zsinat és a tridenti zsinat, ezt az alapelvet különböző vitákban újra és újra megerősítették.
A pelagiánus vita ezért nem egyszerűen az emberi erőfeszítés és az isteni segítség arányáról szólt. A kérdés az volt, hogy az ember üdvössége végső soron természetes képességeinek kibontakozása-e, vagy Isten ingyenes, természetfeletti kegyelmének műve, amelyben az ember valóban együttműködik, de amelyet nem ő kezdeményez és nem ő érdemel ki önerejéből.
A pelagiánus vita Ágoston válasza Hippói Szent Ágoston először közvetett módon, majd egyre határozottabban lépett fel a pelagiánus nézetekkel szemben. 411 vagy 412 körül írta De peccatorum meritis et remissione et de baptismo parvulorum című művét, amelyben az áteredő bűn, a bűnök bocsánata és a gyermekkeresztség kérdését tárgyalta. Később a De spiritu et littera, a De natura et gratia és más művei tovább mélyítették a kegyelemről szóló tanítását.
Ágoston szerint a törvény önmagában megmutatja a jót, de nem ad belső erőt annak teljesítésére. Az üdvös cselekedethez szükség van a Szentlélek kegyelmére, amely nem pusztán külső útmutatás, hanem belső isteni segítség. Ebben a felfogásban az ember szabadsága nem szűnik meg, hanem a kegyelem által gyógyul és válik képessé a valódi jóra.
Ágoston vitája Pelagiusszal és követőivel jelentősen hozzájárult a nyugati kegyelemtan fejlődéséhez. Az egyházi tanítás később elutasította a pelagianizmust, de nem fogadta el a kegyelem olyan értelmezéseit sem, amelyek az emberi szabadságot megsemmisítenék. A katolikus tanítás egyszerre vallja a kegyelem elsődlegességét és az ember felelős együttműködését.
Afrikai zsinatok és római döntések A pelagiánus vita intézményes szakasza Észak-Afrikában bontakozott ki. Caelestius karthágói elítélése után az afrikai püspökök, élükön Aurelius karthágói püspökkel és Ágostonnal, több zsinaton foglalkoztak a kérdéssel. 416-ban a karthágói és a milevei zsinat is elutasította a pelagiánus irányt, majd döntéseiket I. Ince pápa elé terjesztették.
I. Ince pápa megerősítette az afrikai püspökök álláspontját, és elítélte Pelagius, illetve Caelestius tanításának lényegi elemeit. Ince halála után Zószimosz pápa kezdetben kedvezőbben viszonyult Pelagius és Caelestius magyarázataihoz, mivel azok hitvallásaiban több katolikusnak hangzó megfogalmazás is szerepelt. Az afrikai püspökök azonban továbbra is ragaszkodtak ahhoz, hogy a tanítás tényleges következményeit kell vizsgálni.
418-ban Zószimosz pápa kiadta Epistola tractoria című körlevelét, amelyben elítélte Pelagius és Caelestius tanítását. A püspököket felszólították, hogy csatlakozzanak a pápai döntéshez. Azok, akik ezt megtagadták, egyházi és politikai következményekkel is szembesültek.
A 418-as karthágói zsinat