A saipani csata (1944. június 15. – július 9.) az Amerikai Egyesült Államok és a Japán Birodalom között zajlott a második világháborúban, a csendes-óceáni hadszíntéren.
Előzmények 250px|bélyegkép|balra|Amerikai inváziók a Csendes-óceánon. A piros kör Saipant jelöli Az Amerikai Egyesült Államok flottája és hadserege 1943 őszén és 1944 telén megtörte a japánok külső védelmi vonalát a Csendes-óceán középső részén. 1943 novemberében a tengerészgyalogosok elfoglalták Tarawát a Gilbert-szigeteken, majd a hadsereggel együtt megrohanták a Marshall-szigetekhez tartozó Kwajalein- és Eniwetok-atollt.
A következő lépés kiválasztásakor az amerikai hadvezetés több lehetséges célpontot mérlegelt, majd a Mariana-szigeteket választotta közülük a következő csapás helyszínének. Az invázió az Operation Forager (Gyűjtögető hadművelet) kódnevet kapta.
A Mariana-szigetek a japánok belső védelmi vonalának kulcsfontosságú elemei voltak. Az amerikai haditengerészetnek szüksége volt repülőtereire, ahonnan elérhető volt Palau, a Fülöp-szigetek, Formosa és Kína. A flotta tervezői abban is bíztak, hogy a Marianák elleni merész támadás csatára készteti majd a japán hajóhadat, amely az amerikaiak által uralt vizektől messze bujkált. A hadsereg pedig arra akarta használni a szigeteket, hogy az új nagy hatótávolságú B–29 Superfortress bombázókkal magát Japánt támadja. A hadműveleti terv Saipan és a közeli Tinian lerohanását, valamint Guam visszafoglalását írta elő.
A sziget nagysága és a védők száma miatt az amerikaiaknak jóval nagyobb erőt kellett felvonultatniuk, mint a korábbi kétéltű inváziókban. A támadók főparancsnoka Raymond A. Spruance admirális volt, a kétéltű egységek élén pedig Holland M. Smith altábornagy állt.
A tervek szerint Saipan nyugati oldalán a 2. és a 4. Tengerészgyalogos Hadosztálynak kell partra szállnia. Mindkét hadosztály veterán volt, a 2. katonái Guadalcanalnál és Tarawán, míg a 4-é Roi-Namuron harcoltak. A 27. Gyaloghadosztály tartalékban marad, készen arra, hogy szükség esetén bekapcsolódjon a harcokba. A három alakulatot a Hawaii-szigeteken készítették fel az invázióra. A 4. hadosztály parancsnoka Harry Schmidt vezérőrnagy, a 2. hadosztályé Thomas E. Watson vezérőrnagy, míg a 27-eseké Ralph C. Smith vezérőrnagy volt.
A Mariana-szigetek ellen induló flotta 535 hajóból állt, fedélzetükön 127 ezer 571-en készültek a csatákra. Az armada Pearl Harbornál gyülekezett, majd a lassabb egységek 1944. május 25-én elindultak a Mariana-szigetek felé.
A sziget és védelme A sziget japán területe volt az első világháború vége óta, ugyanis a versailles-i békeszerződések Tokiónak ítélték. Saipanról a japánok kizárták az idegeneket, és már 1934-ben katonai és infrastrukturális beruházásokba kezdtek, és kiterjedt úthálózatot és keskeny nyomtávú vasútvonalat építettek. A sziget adminisztrációs központja a 10 ezres lélekszámú Garapan, legfontosabb kikötője pedig Tanapag volt, amely egy korallzátonyoktól védett horgonyzóhely volt a várostól északra. A kikötő vize 6-15 méter mély volt, és a japánok kikotortak egy hozzá vezető csatornát, valamint építettek egy 210 méter hosszú mólót.
A sziget déli végén az 1930-as évek óta működött repülőtér, amely fontos összekötőkapocs volt Japán és Truk között. A támadás idején egy 1335 méter hosszú kifutópálya készült Marpi Pointnál, Saipan északi végén is. Charan Kanoánál volt egy 1180 méter hosszú pálya, de azt az uralkodó szélviszonyok miatt csak könnyű gépek használhatták.
Saipan esetében az amerikaiak új problémával találkoztak: az eddigi kicsi, lapos korallszigetek után egy 185 négyzetkilométeres, változatos topográfiájú területet kellett elfoglalniuk. A sziget hetven százalékát cukornádföldek borították. Nagyjából Saipan közepén a csaknem 500 méter magas Tapotchau-hegy emelkedett, míg Saipan déli végén 60-90 méteres tengerszint feletti magasságban húzódó síkságok terültek el. A sziget helyenként ingoványos volt. 250px|bélyegkép|balra|Saipan és a mellette elterülő Tinian A 8 kilométer széles és 29 kilométer hosszú Saipanon a japánok masszív erődítményeket építettek. A parti létesítményeket az amerikaiak szerencséjére nem sikerült befejezniük, de így is kiépült pár tucat betonépület és bunker. A védelem erősítésére nyolc 152 milliméteres, kilenc 140 milliméteres és nyolc 120 milliméteres ágyú, valamint négy 200 milliméteres aknavető érkezett a szigetre, de a japánoknak nem maradt ideje valamennyit beüzemelni. Ugyanígy nem tudták felhasználni a hajók elleni aknákat és a sok tekercs szögesdrótot sem. Az amerikai tengeralattjáró-blokád miatt sok építőanyag meg sem érkezett Saipanra.
Az amerikaiak úgy becsülték, hogy 15-20 ezer japán védi a szigetet. Ez súlyos tévedés volt, mivel nagyjából harmincezer japán katona gyűlt össze a szigeten. A japánok még májusban Saipanra vezényelték a 43. gyalogoshadosztályt, amelyet két konvoj szállított új állomáshelyére. Az első incidens nélkül megérkezett, a másodikat azonban folyamatosan támadták az amerikai tengeralattjárók, és a hét szállítóhajóból ötöt elsüllyesztettek 1945 június 4-6. között. A 118-as ezred 858 embert, és szinte az összes felszerelését elvesztette. A védelmet Josicugo Szaito vezérőrnagy irányította. A szigeten nagyjából 20 ezer japán civil, valamint négyezer bennszülött is élt.
Holland Smith tábornok, utalva az inváziós erőkre váró nehézségekre az egyik utolsó eligazításon így fogalmazott: „Megtanultuk, hogyan zúzzuk szét az atollokat, de most olyan hegyek és barlangok ellen készülünk, ahol a japcsik beáshatják magukat. Egy hét múlva sok halott tengerészgyalogos lesz.”
Az invázió A védők puhítása 250px|bélyegkép|jobbra|Kétéltű járművek haladnak a part felé 250px|bélyegkép|jobbra|A vörös part 250px|bélyegkép|jobbra|Navahó rejtjelezők Június 11-én az 58-as haditengerészeti egység, amely hét repülőgép-hordozóból, nyolc könnyű anyahajóból, hét gyors csatahajóból, három nehézcirkálóból, tíz könnyűcirkálóból és ötvenkét rombolóból állt, megkezdte a csapásmérést a hatótávolságukon belüli japán alakulatokra. A becslések szerint az akció előtt a japán légierő 250 gépe volt a közelben, de kevesebb, mint tíz nap alatt 215 megsemmisült. Az amerikaiak tizenkét gépet vesztettek.
Az amerikai armada ezután a partraszállásra kijelölt területeket kezdte ágyúzni és bombázni. Június 14-én a parti erődítményeket hét csatahajó, tizenegy cirkáló, huszonhat romboló lőtte, köztük a Pearl Harbor-i japán légitámadást túlélő California, Pennsylvania, Maryland és Tennessee. A hajók mintegy 2432 406 milliméteres, 12 ezer 544 127 milliméteres lövedéket lőttek Saipanra. A heves támadások a japánok morálját nem törték meg, és relatíve kevés kárt okoztak a sziget védelmi rendszerében, mivel a tüzérek gyakorlatlanok voltak a szigetek ágyúzásában, ráadásul a sekély víz miatt nagyjából három kilométerről tüzeltek. A légifedezetet 169 repülőgép biztosította. Éjszakánként búvárok keresték a víz alatti akadályokat és aknákat, de nem találtak. , viszont Saipan és a közeli szigetek valamennyi japán gépét megsemmisítették.
Partraszállás Június 15-én reggel hat órakor Tanapagnál a tengerészgyalogosok elterelő partraszállást hajtottak végre, de nem sikerült a fő támadásra kijelölt partszakasz japán védőit elcsalogatniuk. Hét óra után megindult a valódi akció a Charan Kanoa közeli part ellen, amikor 34 partra szállító hajó (angol rövidítése szerint LST) horgonyzott le a parttól nagyjából egy kilométerre, és megkezdte a kétéltű járművek kibocsátását. Összességében 719 egység indult útnak. Fél órával tervezett partot érésük előtt a hajók ismét tüzet nyitottak, és megkezdték a bombázást a repülőgép-hordozókról érkező gépek is. A parton négy, kódnevükön Sárga, Kék, Vörös és Zöld, szakaszt jelöltek ki. A mintegy hat kilométeres partszakaszt megosztották a 2. és a 4. Tengerészgyalogos Hadosztály között, amelynek katonái több hullámban követték egymást.
Az első hullámban a 75 milliméteres gépágyúkkal felszerelt lánctalpas járművek (LVT) értek partot, és tüzet nyitottak. Hozzájuk csatlakoztak a könnyű motoros hajók, amelyek gépágyúval és rakétákkal lőtték a partot. A járművek nehezen birkóztak meg a korallzátonyokkal, és a japán tűzben több találatot kapott, és elsüllyedt. Az első húsz percben nyolcezer amerikai ért partot. A parton hatalmas zavar alakult ki, mert a katonák nem tudtak tovább nyomulni a heves tűzben. A csapatok és eszközök feltorlódtak, miközben a védők folyamatosan lőtték őket.
A zavart növelte, hogy az erős áramlásban több egység a kijelölt szakasztól jóval távolabb ért partot, és emiatt a második és negyedik hadosztály között több száz méter széles rés nyílt. A parton sok amerikai katona halt vagy sebesült meg. Néhány órán belül mind a négy zászlóaljparancsnok megsebesült. A második hadosztály vesztesége estig elérte az 1500-at. Késő délután már húszezer tengerészgyalogos harcolt a parton, de estig csak a kitűzött célok felét sikerült elérni. Este már húszezer amerikai katona harcolt Saipanon.
A D-nap éjszakáján a japánok beszivárogtak az amerikai vonalak közé, és heves tűzharcok alakultak ki több helyen. Szaito tábornok üzenetet küldött Tokiónak, jelezve, ellentámadásra készül, hogy „egyetlen csapással megsemmisítse az ellenséget” A fő ellentámadás a part baloldalát védő tengerészgyalogosok ellen irányult. A Garapan felől érkező kétezer japán katona és 36 könnyű tank támadt a hevenyészett lőállásokkal megerősített amerikai vonalakra este tízkor, de a tengerészgyalogosok, a hajókról kilőtt világító rakéták fényében, visszaverték őket. A támadók közül hétszáz elesett.
Az első napok harcai A partraszállást követő két napon az amerikaiak lassan, de folyamatosan nyomultak a sziget belseje felé, egyenként küzdve le a bunkereket, álcázott lőállásokat. A 2. hadosztály 6. ezrede a Tipo Pali-hegy, 2. ezrede északra, Garapan felé, 8. ezrede pedig keleti irányba, a Susupe-tó környéki mocsarak felé tört előre. A két hadosztály közötti rést kitöltötték. Június 16-án éjszaka a japánok támadást indítottak a 6. ezred ellen gyalogsággal és 44 harckocsival. A tankok közül 24-et kilőttek az amerikaiak. Hasonló támadás érte a 4. hadosztály szélső alakulatát, a Susupe-ingoványnál. 250px|bélyegkép|balra|A kék nyilak az amerikaiak haladási irányát, a fekete vonalak a front helyzetének változását jelölik Holland Smith június 17-én erősítésként partra vezényelte a 27. gyaloghadosztály 165. ezredét. A tengerészgyalogosok és a gyalogosok elérték az Aslito repülőtér északi részét. Nem ütköztek ellenállásba, és másnapra ellenőrzésük alá vonták a létesítmény. A 4. és a 2. hadosztály között ismét rés nyílt a Fina Susus-hegy közelében. Estére a hídfő területét kétszeresére növelték az amerikaiak. A tüzérségi tűz túlnyomó többségét a sziget felett köröző tűzvezető repülők irányították. Spruance admirális egy közeledő japán hajóegység ellen indította gyors hordozóit, a szállító- és egyéb ellátóhajókat, pedig visszavonta a sziget közeléből a nyílt tengerre. Eddigre már 33 ezer tonna hadi- és egyéb anyagot szállítottak partra.
Június 18-án a 4. hadosztály és három gyalogezred 10.40-kor támadásba lendült, és három órás harccal átverekedte magát a sziget keleti partjára. Ezzel az amerikaiak kettévágták a japán erőket. A Susupe-tónál a japánok heves aknavető- és gépfegyvertűzzel fogadták a 23. ezredet, és súlyos veszteségeket okoztak. Éjszaka a 24. ezredet harckocsikkal megerősített gyalogostámadás érte, de sikerült visszaverniük. Az amerikaiak vesztesége elérte az ötezret.
Éjszaka japán repülők érkeztek Trukról és Yapról, és sikerült megrongálniuk két partraszálló hajót, valamint a Fanshaw Bay kísérő anyahajót, amelynek vissza kellett térnie javításra Eniwetokra. A japánok három repülőt vesztettek, az amerikaiak viszont hatot egy landolási balesetben. Szaito belátta, hogy nem lesz képes visszaszorítani az amerikaiakat a tengerbe, ezért a katonái visszavonultak. Ennek köszönhetően a tengerészgyalogosok megtisztíthatták a sziget déli területének nagy részét.