Az Ötödik Köztársaság Franciaország államrendszere, amióta 1958. október 4-én új alkotmányt hirdettek ki. Ez az alkotmány utólagos módosításaival van érvényben jelenleg is. Charles de Gaulle tábornok kezdeményezésére dolgozták ki, amikor a hatalom átvételére kérték fel súlyos válság körülményei között. Ezt főleg az algériai muzulmánok Franciaország ellen vívott függetlenségi háborúja váltotta ki. Az új alkotmány alkalmazása nyomán a parlamentáris jellegű Negyedik Köztársaságot olyan félelnöki és elnöki közötti rendszer váltotta fel, melyben a köztársasági elnöknek jelentős hatalma van a miniszterelnök és a parlament hatalmához viszonyítva.
Az Ötödik Köztársaság az idő során a törvényhozási választások tükrözte politikai pártok közötti erőviszony függvényében változott, de attól függően is, hogy milyen erélyesen gyakorolták hatalmukat az alkotmány előírásainak keretén belül az egymást követő köztársasági elnökök.
Az Ötödik Köztársaság idejében folytatódott Franciaország a második világháború utáni korszerűsítése és fejlődése, az a virágzó időszak, amely kb. az 1970-es évek közepéig tartott. Azután fejlődését gazdasági nehézségek lassították le, akárcsak más fejlett országok esetében.
Az országon kívül az 1960-as évekig Franciaország elvesztette tengerentúli területeinek legnagyobb részét és szembesült a hidegháborúban az Észak-atlanti Szerződés Szervezetében (NATO) tömörülő szövetségeseivel együtt a kommunista keleti blokkal, amíg ez megszűnt az 1980-as évek végén. Ugyanakkor részt vett az európai integrációban Európa egyik legerősebb országaként, az Európai Unió első elődjének megalapítása óta.
Az Ötödik Köztársaság létrejötte Az Ötödik Köztársaság a Negyedik romjain jött létre. Ennek bukásának alapvető oka abból adódott, ahogyan alkotmányát képzelték el, és ahogy a politikai élet zajlott időszakában. Alkotmánya szentesítette azt, amit de Gaulle „pártok rendszeré”-nek nevezett, és a parlament teljhatalmát a kormányéhoz és a köztársasági elnökéhez viszonyítva, akinek hatalma inkább csak szimbolikus volt. Ez a kormányok instabilitásához vezetett, rövid volt az élettartamuk és a kormányválságok viszonylag hosszúak voltak. Tizenkét év alatt több mint húsz kormány követte egymást. A lakosság elégedetlen volt a rendszer működésével ilyen körülmények között.Zéraffa-Dray 1992, 159. o.Ferro 2018, 421. o.
A Negyedik Köztársaság végének közvetlen oka az volt, hogy rendszere nem volt képes kezelni azt a válságot, amelyhez az 1954-ben elkezdődött algériai háború vezetett. Algériának régóta különleges státusza volt a Francia Közösségben, ahogyan Franciaországot nevezték különféle státuszú tengerentúli területeivel együtt. Ott sok ún. feketelábú, azaz még a 15. században Spanyolországból odakerült zsidók, majd az 1830-tól kezdve odatelepült franciák és egyéb európaiak leszármazottai éltek. Algéria közvetlenül tartozott Franciaországhoz, olyan megyékre felosztva, mint az európai Franciaország. Az algériai franciák, akárcsak a franciaországi politikai osztály és közvélemény Algériát franciának tekintette.Zéraffa-Dray 1992, 183–184. o. A muzulmánok függetlenségért való küzdelme kiéleződött, miután 1954-ben megalakult és folyamatosan megerősödött a Nemzeti Felszabadítási Front (FLN).Sirinelli 2017, 297. o. Egyes francia politikusok a válságra liberális megoldást kerestek, de az algériai francia lakosság és az ott harcoló hadsereg parancsnokai csak a FLN teljes legyőzéséhez vezető harcot fogadták el annál is inkább, mert ez válogatás nélkül alkalmazott terrort a franciák ellen. 1958 májusára olyan helyzet állt elő, hogy Franciaország vezetőinek már nem sikerült kormányt alakítaniuk, és fennállt annak kockázata, hogy az algériai francia tábornokok államcsínyt hajtanak végre és polgárháborúba taszítják Franciaországot.Rémond 2003, 449–451. o.Sirinelli 2017, 285–287. o.
A válság olyan súlyos volt, hogy a kormányzat nem látott más megoldást, mint de Gaulle-t felkérni a hatalom átvételére, bár ő 1953-ban megszüntette politikai tevékenységét. Új szerepvállalása megakadályozta polgárháború kitörését, mivel az algériai tábornokok is erre hívták fel.Sirinelli 2017, 287. o. De Gaulle hajlandó volt hatalomba kerülni azzal a feltétellel, hogy alapvetően változtassák meg a rendszert új alkotmány életbeléptetése útján. 1958. május 29-én az akkori miniszterelnök lemondott, és másnap René Coty köztársasági elnök de Gaulle-t bízta meg kormányalakítással. Június 1-én a tábornoknak és egységkormányának bizalmat szavazott a Nemzetgyűlés. Az új kormányba csak a kommunistákat és a parlamentbeli szélsőjobboldalt nem vonták be. Május 2-án a Nemzetgyűlés teljhatalmat szavazott de Gaulle-nak. Egy június 3-án elfogadott törvény értelmében kivételesen nem a parlamentet, hanem a kormányt bízták meg az új alkotmány kidolgozásával. Ugyanakkor a parlament hat hónapra felfüggesztette működését, és felhatalmazta a kormányt az ország kormányzására szükséges rendeletek kibocsátására. Ez gyakorlatilag a Negyedik Köztársaság végét jelentette.Rémond 2003, 456–460. o.Sirinelli 2017, 288. o.
Az alkotmányt Michel Debré igazságügyi miniszter vezetésével dolgozta ki egy de Gaulle-ból és három előbbi kormányfőből álló miniszteri bizottság. Az erre az alkalomra létesített Alkotmányos Konzultatív Bizottságot és a már 1799 óta létező Államtanácsnak nevezett konzultatív szervet bízták meg vélemény megfogalmazásával az alkotmánytervezetről. 1958 júliusa végén ezt bemutatták a teljes kormánynak, mely jóváhagyta. Augusztusban a Konzultatív Bizottság kifejtette észrevételeit és módosító javaslatait, szeptember 3-án pedig a kormány megadta végleges jóváhagyását. Egy szeptember 4-én megtartott nagygyűlésen de Gaulle elmagyarázta a tervezetet és szeptember 28-ra népszavazást jelentett be jóváhagyására. Ezen az új alkotmány elfogadásáról -en szavaztak „igen”-nel, és -en „nem”-mel.Sirinelli 2017, 320. o.Mayeur 2000, 356. o. 1958. október 4-én a köztársasági elnök kihirdette az alkotmányt, és ezzel létrejött az Ötödik Köztársaság.Constitution du 4 octobre 1958 Texte originel (Az 1958. október 4-i alkotmány. Eredeti szöveg), senat.fr (Hozzáférés: 2026. február 28.).
Az Ötödik Köztársaság alkotmánya Az új alkotmány hozzávetőlegesen megfelelt annak, amelyet de Gaulle szeretett volna a háború után a Negyedik Köztársaság számára, de az akkori pártok egyéb elvek szerinti alkotmányt fogadtak el.Mayeur 2000 (356–357. o.), Rémond 2003 (492–493. o.) és Sirinelli 2017 (323–324. o.) nyomán szerkesztett szakasz. Ez késztette de Gaulle-t arra, hogy ellenzékbe vonuljon, majd hogy kilépjen a politikából.
Az 1958-as alkotmány előírta a végrehajtó hatalom és a törvényhozó hatalom teljes szétválasztását. A parlament felsőházát újra Szenátusnak nevezték, mint a Harmadik Köztársaságban, és kilenc évre választotta meg közvetett általános szavazással egy kb. tagból álló elektori testület, benne az ország összes polgármestere, valamint nemzetgyűlési képviselők, szenátorok, községi és megyei tanácsok tagjai. A Szenátusnak nem volt tényleges hatalma, mint a Nemzetgyűlésnek.
A parlament alsóházát, a Nemzetgyűlést öt évre választották meg közvetlen általános megyénkénti kétfordulós többségi szavazással, és kisebb hatalma volt, mint a Negyedik Köztársaságban. Például a Nemzetgyűlés megvitatott egy törvénytervezetet, a képviselők módosításokat javasoltak, de ha látható volt, hogy nem lesz szavazattöbbség az elfogadására, akkor szavazás nélkül is elfogadható volt, ha felelősséget vállalt erről a miniszterelnök a kormány nevében. Másrészt a kormány megbuktatására nem volt elegendő bizalmatlansági indítvány megszavazása több szavazattal, mint az ellenszavazatok, hanem legalább egy szavazattal több, mint az összes képviselő fele. A kormány kérhetett bizalmi szavazást, és erre elegendő volt több szavazat, mint az ellenszavazatok.
A köztársasági elnök mandátuma hét évre szólt. Ugyanaz a testület választotta meg, mint a Szenátust és akárhányszor választhatta újra egymás után. Az elnök nevezte ki a miniszterelnököt, aki kiválasztotta minisztereit, és az elnök hagyta jóvá a választását. Az elnök vissza is hívhatta a miniszterelnököt és a minisztereket. A kormány a Nemzetgyűlés előtt volt felelős és bírnia kellett úgy ennek, mint az elnöknek a bizalmát. Az elnök népszavazásnak vethetett alá bármilyen az állam intézményeire vonatkozó törvényjavaslatot és súlyos válság esetén különleges jogkörökkel rendelkezett. Könnyebben oszlathatta fel a Nemzetgyűlést, mint a Negyedik Köztársaságban. Ő határozta meg a végrehajtó hatalom politikájának fővonalát, mivel tulajdonképpen a miniszterelnökkel együtt a végrehajtó hatalom főnöke volt, de sokkal nagyobb hatalommal, mint az utóbbi.
Az állam új intézménye volt az Alkotmánytanács. Kilenc tagjából hármat a köztársasági elnök, hármat a Nemzetgyűlés elnöke és hármat a Szenátus elnöke nevezett ki kilenc évre. Fő feladata a törvények alkotmányosságának vizsgálata volt.
Az Ötödik Köztársaság története 2002-ig Charles de Gaulle elnöksége (1958–1969) bélyegkép|200px|Charles de Gaulle Az első törvényhozási választások 1958. november 23-án és 30-án zajlottak le. A legtöbb mandátum a jobboldalt illette meg, amely az Új Köztársaság Uniójából (UNR), azaz a gaulle-ista pártból és a Függetlenek és Parasztok Nemzeti Központjából (CNIP) állt. Ezek legyőzték a Negyedik Köztársaság idején legnagyobb súllyal bíró pártokat: a kereszténydemokrata jellegű Népi Republikánus Mozgalmat (MRP); a balközép irányultságú Radikális Pártot (PR); a Munkásinternacionálé Francia Tagozata (SFIO) nevű hagyományos szocialista pártot; a Francia Kommunista Pártot (PCF). December 21-én megválasztották a köztársasági elnököt de Gaulle személyében, és ő Michel Debrét nevezte ki a kormány éléreMayeur 2000, 357. o.Merle 2011, 2011. o..
A dekolonizáció Az 1958-as alkotmány előírta a még meglévő francia tengerentúli területek egybefogását az ún. Francia Közösségbe. Azok lettek tagjai, amelyekben a népsavazáson többségben volt az „igen”. Csak Guineában voltak többségben a „nem” szavazatok, és Franciaország megszakította vele minden viszonyát. A belépő országok széleskörű autonómiát kaptak. Később de Gaulle tudatosította, hogy a fekete-afrikai volt gyarmatok függetlenségüket kívánták Franciaországgal való mindenféle kapcsolatokkal együtt. Ezért 1960-ban ezek függetlenek lettek, és ugyanakkor a Francia Közösség tagjai maradtak. Hivatalosan a Franciaországgal való kapcsolataik már nem egyenlőtlenségen alapuló gyarmati típusúak lettek, hanem kétoldalú együttműködési jellegűek. Az új független országok az Egyesült Nemzetek Szervezetének (ENSZ) tagjai is lettek, és általában támogatták Franciaország álláspontjait nemzetközi téren.Rémond 2003, 525–526. o.Mayeur 2000, 358. o.
Az algériai kérdés megoldása A legfontosabb de Gaulle-tól való elvárás az algériai háború befejezése volt. Amint kormányfő lett, a tábornok 1958. június 4-én Algírba ment, ahol franciák nagy tömege fogadta lelkesen. Biztosította őket arról, hogy megérti azon kívánságukat, hogy Algéria francia maradjon.Rémond 2003, 509. o. Az alkotmány elfogadása után 1958. október 9-én elrendelte, hogy az összes Algériában szolgáló katonatiszt lépjen ki az 1958 májusában történt válság idején létrehozott ún. „közbiztonsági bizottságok”-ból. Ugyanakkor folytatta a harcot az FLN ellen, miközben arra kérte, hogy kössék meg azt, amit „bátrak békéjé”-nek nevezett. Algéria fejlesztésének tervét is felvázolta, melyre költségvetést is elkülönítettek. A terv muzulmánok bevonását célozta a közigazgatásba, iskolázásuk kiterjesztését, ipari egységek létesítését, földosztásokat, intézkedéseket életszínvonaluk növelésére.Rémond 2003, 511. o.Sirinelli 2017, 308. o. bélyegkép|Francia Algéria híveinek barikádja Algír-ban, 1960 januárjában